Chapter 9 - This is a strange friendship

Drágáim! Sajnálom, hogy késtem, de ez a hónap maga volt a katasztrófa, és hiába akartam leülni, hogy megírjam a részt, nem nagyon jött össze. Kárpótlásul hosszabb és izgalmasabb részt akartam hozni, de akkor még ma sem került volna fel, viszont két meglepetésem is van a számotokra, amit hamarosan megosztok veletek ;) Ó, és a következő részben újra láthatjátok a kedvenc szereplőtöket, Jace-t :D Addig, míg elkészülnek a meglepik, és a kedvenc szellemünk megjelenik,  jó olvasást! :)
Komizni ér ;)
~Ez egy különös barátság~
Sophie Tate
Egy ideje már csak forgolódom az ágyamban, ezzel szabad utat engedve a gondolataimnak, amik csupán két személy körül forognak, s ha nem az egyikre, akkor a másikra gondolok, holott most másra sem vágyom jobban, minthogy végre lehunyhassam a szemeimet, s hogy végre-valahára ki tudjam verni a fejemből apát és Jace-t, legalábbis addig, míg felkel a nap megcsillantva az ablakon egy új nap reményét. A reményt, hogy a másnap jobb lesz, már semmi rossz nem történhet, és minden rendbe fog jönni, s hogy Jace halála csak egy rémálom, ami a valóságban meg sem történt. Ezt még el is hinném, ha telefonomon nem lenne ott feketén-fehéren a bizonyíték az ellenkezőjéről, miszerint valaki szándékosan szorította le az útról. Bár az csak ront a helyzeten, hogy szerelemből tette az illető, amikor józanon is meg tudták volna beszélni a dolgokat, és nem fajult volna idáig...
Miért nekem küldte az sms-t? Ezzel akart üzenni, hogy Dylan volt? De ő nem lenne erre képes, annyira mégsem idióta, azonban ha a délutáni megjegyzésére gondolok, hogy el tudja tüntetni vagy meghamisítani a bizonyítékokat, akkor... Nem! Dylan nem tehette.
És Heather? Honnan tudta, hogy hova kell mennie? Honnan tudta, hogy mi történt Jace-szel? Ő még csak nem is szerelmes belé... Basszus! Heather belezúgott – hogy felejthettem el? –, de akkor sem annyira hülye, hogy ezért megölje. Ha meg ezen is kaptak össze, akkor sem így állt volna bosszút rajta, hanem a suliban mindenki előtt lekapta volna őt, hogy Cassandrát megegye a pulykaméreg. Vagy nyilvánosan leégette volna valahogy... De akkor sem hajszolta volna a halálba.
Ha már Cassandra... ő túl naiv és esetlen, sőt buta is, hogy ilyesmit kitaláljon, amikor ő fülig szerelmes Jace-be, de mégis „megcsalta”, bár ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor feltűnhet, hogy Cassandra azt akarta, hogy Jace féltékeny legyen, és bemosson egyet Bryannek, amit sikerült is elérnie annyi különbséggel, hogy a srácot nem támadta meg a zöld szemű szörny, pusztán csak ideges és dühös volt. De nem tudhatom, hogy akkor mi játszódott le Jace fejében. Szóval igen, Cassandra egy manipulatív dög, de egyedül nem lenne képes rá. S Bryanen kívül senki se segítene neki, hacsak Demarcusnak nem állt útjában Jace az ösztöndíj miatt. De ez alapból hülye gondolatkör, hiszen Cassandra nem akarná, hogy elveszítse Jace-t, sőt a halálát meg pláne, hogy nem. Akkor mi van Bryannel és Marcusszal? Mindketten a barátai, de mindkettőjük útjában állhatott Jace, persze különböző okokból kifolyólag. Vajon bármelyikőjük is képes lett volna, hogy leszorítsa az útról? S miért? Egy nyamvadt ösztöndíjért? Vagy a csapatkapitányi címért? Ugyan, ettől még senki sem lesz gyilkos, habár öltek már kevesebbért is...
S mi van akkor, ha valaki más volt, akit nem is ismerek, és csak véletlenül küldte el nekem az üzenetet? Mi van, ha eredetileg másnak szánta, aki szintén „b” betűvel van beírva a névjegyzékébe? Bonnie és Bryan neve akkor is előjön, ahogy az enyém is a Bella miatt...
Á! – sikítok párnámba. Ez nem lehet igaz! Miért nem tudok aludni? Miért kell ilyenekre gondolnom? Miért?
Halk neszt hallok a folyosóról, s mielőtt kétszer is meggondolhatnám, hogy mit teszek, máris lerúgom magamról a takarót, és az ajtómhoz settenkedem, majd lenyomom a kilincset, s ahogy kitárul az ajtó, meglátom Marcust, amint lefelé igyekszik a lépcsőn. Testtartása görnyedt, s ha tippelnem kéne, akkor szerintem a barátját gyászolta az éjszaka leple alatt, amikor nem kell mások előtt erősnek lennie, és szabadon utat engedhet a könnyeinek.
Csendesen utána lopakodom, és próbálok annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehetséges, de van egy olyan érzésem, hogy rájött, hogy követem.
Az utolsó lépcsőfokon megáll, pár másodpercig még maga elé mered, és lassan felém fordul. Lebuktam.
– Miért követsz? – kérdezi meggyötört, rekedtes hangon.
– Én csak... – habogok, mivel semmi magyarázattal nem tudok előállni.
– Te sem tudsz aludni? – megrázom a fejem, bár nem vagyok biztos benne, hogy láthatta, hiszen sötét van, nemcsak kint, hanem bent is, a lakásban. – Vagy megint egy szívatással készülsz ellenem, igaz? – gúnyosan teszi fel a kérdést, holott még semmilyen csíny nem fordult meg ellene a fejemben. – Válaszolnál végre?! – csattan fel.
A lépcső megreccsen alatta, ahogy egyet fellép a következő fokra, s bár őt nem érdekli, hogy akár anyáék fel is kelhetnek a zajra, egyre sietősebben szedi a lépteit felém, nem törődve a bosszantó nyikorgással.
Hirtelen ragadja meg csuklóimat, mintha le akarna lökni a lépcsőről, amit nem tartok kizártnak, de mégis elfojtom a kitörni készülő sikolyom.
– Miféle játékot űzöl, Sophie? – sziszegi a fogai közt, és a kelleténél jobban megszorítja keze markában lévő karomat, s a hirtelen jött fájdalomtól felszisszenek. – Válaszolj!
– Marcus, ez fáj – suttogom.
– Bocs! – engedi el csuklómat.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, vagy hogy egyáltalán tényleg válaszolnom kéne-e bármelyik kérdésére is. Nem, mintha nem érdemelné meg, hogy megmondjam neki, hogy álmatlanság gyötör, akárcsak őt, de talán most másra van szüksége. Lehet, hogy egy barátra vagy egy testvérre, aki mellette van ebben az időszakban.
– Jól vagy? – érdeklődöm.
– Aha – morogja, de nem néz a szemembe, ahogy eddig tette. Tehát hazudik, nem, mintha nem látnám rajta.
– Nem, nem vagy – jelentem ki.
– Mit tudsz, Te arról, hogy hogy vagyok? – emeli fel hangját dühében, s ha most nem a lépcsőn állna, akkor biztos belerúgna valamibe, hogy azon vezesse le a dühét.
– Bo sírva hívott fel, hogy a legjobb barátod a karjai közt halt, apa kórházba került, és én kaptam meg az üzenetet Jace-től, hogy kik lehetnek a gyilkosai, szóval azt hiszem, tudom, hogy mit érzel – mondom hasonló hangnemben, minthogy ő az imént.
Nem mond erre semmit, mert vagy nem tud, vagy valami más oka van rá, hogy inkább csendben marad. Nem tudom, bár szeretnék belelátni a fejébe, hogy most mire gondol, de csak azt látom, ahogy Marcus meredten néz ki a fejéből, és szemeiben könnyek gyülekeznek. S ami a legmeglepőbb nem törli le, hanem hagyja, hogy végigfolyjanak a sós cseppek az arcán, ezzel megmutatva előttem gyengébbik oldalát.
– Tudod, azt hittem, hogy többet senkit se kell eltemetnem, de tévedtem. – Fojtott hangját hallva, elszorul a torkom, és minden „sajnálom” vagy „részvétem” helyett, megölelem. Szorosan húz magához, és érzem, ahogy teste megrázkódik, s könnyei az enyémekkel egyesülve hullanak le.
– Bár még mindig nem bírlak, de ha szükséged van rám, akkor itt vagyok, akár az éjszaka közepéről, akár bármelyik napszakról is legyen szó – motyogom.
Így állunk egymást ölelve, beletemetkezve a csendbe, és azt kell, hogy mondjam, megtört köztünk a jég, s ha nem is leszünk a világ legjobb testvérei, de ha baj van, akkor tudom, hogy számíthatunk a másikra, és ott leszünk egymásnak.
– Kérhetek tőled valamit, Sophie? – tol el magától, s bár nem válaszolok neki, attól még sejti, hogy a válaszom igen. – Csináljunk úgy, mint eddig. Azt akarom, hogy bosszants, próbáld meg elérni, hogy én akarjak elmenni innen, mert akkor nem gondolok Jace-re, hanem azon töröm a fejem, hogy hogyan viszonozhatnám neked a szívességet.
– Mint eddig – egyezem bele.
– Köszönöm! – puszilja meg a homlokom. – Iszunk kakaót? – kérdezi kedvesen.
– Én finomabbat csinálok – nyújtom ki rá a nyelvem, és kiszabadulva öleléséből rohanni kezdek a konyhába.
– Csaló! – kiált utánam, s hallom, ahogy Ő is megiramodik a kitűzött cél felé. Hátrapillantok a vállam felett, tekintetünk összetalálkozik, s rá kell jönnöm, hogy ez egy igen furcsa barátság kezdete mindkettőnk számára, melyet így lehetne jellemezni bosszantsuk egymást és legyünk a másik mellett.
***
Reggel nyűgösen kelek fel ébresztőórámra, s noha szívesen kinyomnám, és visszadőlnék az ágyba, hogy kialudjam magam, főleg, hogy max. három órát sikerült aludnom, mivel a kakaózás után kimentünk még a kertbe, és beszélgettünk, mint testvérek? Igen, határozottan állíthatom, hogy úgy.
Nyöszörögve mászok ki a meleg ágyból, és egyből szekrényemhez megyek, hogy kiválasszam a ruhámat, de előtte egy gyors pillantást vetek az időjárásra. Az ég beborult, és nagyon úgy néz ki, mintha esni készülni. Nagyszerű!
A borongós, hamarosan esős időnek, és a kertben tett ígéretemnek híven, teljesen a gyász színébe öltöztetem magam a fekete farmerommal, és az ugyanolyan színű féloldalas, kicsit bő, „Remember” feliratú pólómmal, amit szintén fekete karkötőmmel egészítek ki, aminek medáljain egy apró kulcs és egy szív található. Nem is értem, hogy miért ezt vettem ki a sok karkötőm közül, bár ha őszinte akarok lenni magammal, akkor nagyon is jól tudom az okát, ahogy azt is, hogy Dylan nem lesz túl boldog, mikor meglátja rajtam a karkötőt.
Következő utam a fürdőbe vezet, egy gyors arc – és fogmosás után, nekiállok a hajamnak is, amit miután kifésülök, lófarokba fogom össze. Hagyhatnám szabadon is, de tekintettel arra, hogy ma még tesióra is lesz, jobb ötletnek tűnik. Sminkkel sem vesződöm sokat, csak egy szempillaspirált kenek fel, és ennyi. Többre azt hiszem nem is lesz szükségem, ne, mintha mindig agyonsminkelném magam.
Kilépek a fürdő ajtaján, és egyenesen Demarcusba szaladok, aki szintén szeretne bejutni a fürdőbe.
Haját kócosan mered az égnek, fekete öltözete teljesen tükrözi mostani érzését, s bár hálásan pillant rám, amiért betartottam ígéretemet, hogy a gyász színeibe öltözöm, ahogyan ő is, mégis ott van barna íriszeiben a mérhetetlen fájdalom, amit a legjobb barátja elvesztése miatt érez.
– Bocs! – állok arrébb, hogy ő is el tudjon készülni, és elindulok a szobámba.
– Sophie! – visszafordulok nevem hallatán, s érdeklődve várom, hogy folytassa. – Elviszlek. – Nnem kérdezi, hanem kijelenti, így egy bólintással adom tudtára, hogy megértettem.
Visszarohanok a szobámba, és felkapom a földről a táskámat, amit hanyagul dobok a vállamra, nem törődve azzal, hogy néhány füzetem kihullik belőle, amiket legszívesebben ott hagynék, de muszáj felvennem azokat, ezért kénytelen vagyok leguggolni, és újra berakni a táskámba, hogy immár teljes felszereléssel indulhassak a suliba.
– Indulhatunk? – hallom meg Marcus hangját. Fejem a hang irányába fordítom –, s bár kinézetén nem sok változott, kivéve haját, ami már kevésbé kócos, de nem hiszem, hogy pont azzal volt elfoglalva a nagy egoista, hogy milyen a kinézete –, és meglátom, hogy az ajtónak dőlve figyel engem.
– Persze – eresztek felé egy mosolyt, és felállok, immár normálisan felvéve a táskámat, hogy elkerüljem az előbbi szituációt.
Szorosan a nyomában hagyom el a helységet, s csak egy kitérőt teszünk a konyhába, hogy elrakjuk szendvicsünket, amit anya vagy George készített nekünk, majd a folyosóra kiérve, gyorsan felkapom agyonhasznált fekete tornacsukám, kabátomat csak lekapom a fogasról, és Demarcust követve elhagyom a házat, aminek ajtaját ő zár be.
Csendesen telik az út a suliig, amit a halkan zümmögő motor és a rádió hangja tör meg néha, s hiába szeretnék vele beszélni, nem tudom, hogy milyen témát hozhatnék fel, amihez mindketten hozzá tudunk szólni, és megzavarja a csendet.
– Gondolkoztam az üzeneten – szólal meg Demarcus –, és azt hiszem tudom kik szerepelnek a híváslistán – pillant rám az útról, majd újra a vezetésre koncentrál.
– Kikre gondolsz? – érdeklődöm.
– Dylan, Heather, Bonnie, Bryan, Cassandra, te és én – sorolja a neveket, bár mikor minket említ, kicsit hezitálva ejti ki. – Bár ha a „love” szóra gondolunk, akkor meg csak Dy, Heather, Bry, Cass és te jöhetsz szóba.
– Honnan tudsz arról, hogy Heathernek bejön Jace? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem tudok – mondja.
Hoppá! Azt hiszem Heather ki fog nyírni.
– Arról viszont igen, hogy Heather másként néz a pasidra.
– Miért jössz te is ezzel? Miért kell azzal traktálni, hogy Dylan és Heather a hátam mögött összeszűrték a levet? – kérdezem dühösen. – Igen, különtöltöttük a nyarat, de ez nem ok arra, hogy rögtön erre gondoljon mindenki – csattanok fel.
– És ha van bizonyíték? – sejtelmesen teszi fel a kérdést, s mielőtt rákérdezhetnénk, hogy miféle bizonyíték, máris leparkol a suli parkolójában.
Sóhajtva szállok ki mellőle, és ha nem látnám meg Dy közeledő alakját, biztos megkérném Marcust, hogy mutassa meg a képet vagy a videót, ami alátámasztja az állítását. Bár még mindig nem hiszem el neki, annak ellenére sem, hogy sikeresen bedőltem Jace-nek.
Szűzies csókkal köszöntjük egymást, s amint ajkaink elválnak egymástól, Dylan összefűzi ujjait az enyémekkel, s szinte ugyanebben a pillanatban el is engedi kezemet, és derekamnál fogva húz magához, hogy szemembe tudjon nézni.
– Ma bejön pár zsaru, és majd ki akarnak kérdezni minket – suttogja a fülembe –, de hazudnunk kell.
– Miért? – kérdezem döbbenten, bár a másik kérdést, ami szintén foglalkoztat nem teszem fel. Miről?
– Este elolvastam pár dolgot a nyomozással kapcsolatban, mikor apa nem figyelt, és sikerült lefotóznom a híváslistát, amin hét név volt bekarikázva, valamint két alvázszámot is felírtam, ugyanis ketten szorították le Jace-t, de arra már nem volt időm, hogy elvegyem a nyakláncodat.
– A nyakláncomat? – pislogok nagyokat. – Szombaton semmilyen ékszer nem volt rajtam.
– Tudom.

9 megjegyzés:

  1. ATYA ÚRISTEN.... IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM *-* :3 Dylan ahwwwww és Demarcus ahwwww és ahwwww... na jó ennyit tudok csak mondani :D <3 illetve még azt, hogy mikor lesz a kövi rész????? <3 AKAROM A KÖVETKEZŐT ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ meg fogok őrülni... vagy már megtörtént? XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm ♥ Remélem nem őrültél még meg :D Mindjárt kész, de magamat ismerve, ha tovább írom, akkor ma sem kerül fel, pedig már nagyon fel kéne, hogy rakjam, de még annyi mindent bele akarom írni :D Majd meglátom, hogy mi lesz :)

      Törlés
  2. Úúú nagyon jó lett! Siess a kövivel!! :))

    VálaszTörlés
  3. Szia, új olvasód vagyok :) Anyit elég rólam tudni, hogy bármilyen 1D tag szerepel benne, én el se olvasom a sztorit, de most több oka is van 1 Liz Gillies miatt, mer örülten imádom a csajt :) 2 James Maslow miatt 3 a prólologus miatt 4 mert ha választanom kéne az 1D tagok közül akkor az Zayn lenne 5 MERT CSODÁLATOSAN IRSZ!!!! Igy tovább :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *de most több oka is van hogy elolvassam 1 Liz Gillies miatt

      Törlés
    2. Köszönöm ♥ Én is szeretem Liz Gilliest, James Maslowt és Zayn Malikot :D Utóbbi :3 Mindjárt felkerül az új rész :)

      Törlés
  4. Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen későn írtam csak. :/
    Másodszor... hát ez... wow. Egyszerűen imádom, ezen nincs mit ragozni. Dylan kezd egyre unszimpatikusabb lenni, félre ne értsd, még mindig nagyon szeretem, de már nem annyira, mint ezelőtt, viszont Demarcus-t meg kezdem nagyon-nagyon megkedvelni. :D Ez a testvéres-cucc itt nagyon cuki volt! Kellett ez. :) Én már csak attól tartok, hogy minden elrontasz, mert Téged ismerve vagy olyan gonosz, hogy egy baromi izgi sztoriért cserébe becsapj minket. :D
    A lényeg, hogy akármit is csinálsz, én bízok benned és tudom hogy fantasztikus lesz, mert nagggyon jól írsz! ^^
    Siess a következővel! ;) Imádom! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi gond :) Mostanában én is örülök, ha el tudok szakadni a 100 tételemtől, amik szinte a kezembe ragadtak már :D Hát... Nem mondok semmit Dylanről ;) Tudod, ma eszembe jutott vele kapcsolatban egy jó kis csavar, és hát... nem tudom, hogy azután is annyira fogod szeretni, mint a legelején, de még Dylan tartogat meglepetéseket ;) Marcus és Sophie még okoz ilyen pillanatokat, ha minden igaz ;)
      Én vagyok a megtestesült gonosz, s ha most nem éppen tételeket kéne tanulnom, akkor a legördögibb részeken agyalnék :D Még csak most kezd izgalmas lenni a történet, sőt ;) Köszönöm ♥ Igyekszem még ma feltenni, de akkor egy-két dolgot ki kell hagynom :P

      Törlés