Drágáim! Sajnálom, hogy késtem, de ez a hónap maga volt a katasztrófa, és hiába akartam leülni, hogy megírjam a részt, nem nagyon jött össze. Kárpótlásul hosszabb és izgalmasabb részt akartam hozni, de akkor még ma sem került volna fel, viszont két meglepetésem is van a számotokra, amit hamarosan megosztok veletek ;) Ó, és a következő részben újra láthatjátok a kedvenc szereplőtöket, Jace-t :D Addig, míg elkészülnek a meglepik, és a kedvenc szellemünk megjelenik, jó olvasást! :)
Komizni ér ;)
Komizni ér ;)
~Ez egy különös barátság~
Sophie Tate
Egy ideje már csak
forgolódom az ágyamban, ezzel szabad utat engedve a gondolataimnak,
amik csupán két személy körül forognak, s ha nem az egyikre,
akkor a másikra gondolok, holott most másra sem vágyom jobban,
minthogy végre lehunyhassam a szemeimet, s hogy végre-valahára ki
tudjam verni a fejemből apát és Jace-t, legalábbis addig, míg
felkel a nap megcsillantva az ablakon egy új nap reményét. A
reményt, hogy a másnap jobb lesz, már semmi rossz nem történhet,
és minden rendbe fog jönni, s hogy Jace halála csak egy rémálom,
ami a valóságban meg sem történt. Ezt még el is hinném, ha
telefonomon nem lenne ott feketén-fehéren a bizonyíték az
ellenkezőjéről, miszerint valaki szándékosan szorította le az
útról. Bár az csak ront a helyzeten, hogy szerelemből tette az
illető, amikor józanon is meg tudták volna beszélni a dolgokat,
és nem fajult volna idáig...
Miért nekem küldte az
sms-t? Ezzel akart üzenni, hogy Dylan volt? De ő nem lenne erre
képes, annyira mégsem idióta, azonban ha a délutáni
megjegyzésére gondolok, hogy el tudja tüntetni vagy meghamisítani
a bizonyítékokat, akkor... Nem! Dylan nem tehette.
És Heather? Honnan
tudta, hogy hova kell mennie? Honnan tudta, hogy mi történt
Jace-szel? Ő még csak nem is szerelmes belé... Basszus! Heather
belezúgott – hogy felejthettem el? –, de akkor sem annyira
hülye, hogy ezért megölje. Ha meg ezen is kaptak össze, akkor sem
így állt volna bosszút rajta, hanem a suliban mindenki előtt
lekapta volna őt, hogy Cassandrát megegye a pulykaméreg. Vagy
nyilvánosan leégette volna valahogy... De akkor sem hajszolta volna
a halálba.
Ha már Cassandra... ő
túl naiv és esetlen, sőt buta is, hogy ilyesmit kitaláljon,
amikor ő fülig szerelmes Jace-be, de mégis „megcsalta”,
bár ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor feltűnhet, hogy
Cassandra azt akarta, hogy Jace féltékeny legyen, és bemosson
egyet Bryannek, amit sikerült is elérnie annyi különbséggel,
hogy a srácot nem támadta meg a zöld szemű szörny, pusztán csak
ideges és dühös volt. De nem tudhatom, hogy akkor mi játszódott
le Jace fejében. Szóval igen, Cassandra egy manipulatív dög, de
egyedül nem lenne képes rá. S Bryanen kívül senki se segítene
neki, hacsak Demarcusnak nem állt útjában Jace az ösztöndíj
miatt. De ez alapból hülye gondolatkör, hiszen Cassandra nem
akarná, hogy elveszítse Jace-t, sőt a halálát meg pláne, hogy
nem. Akkor mi van Bryannel és Marcusszal? Mindketten a barátai, de
mindkettőjük útjában állhatott Jace, persze különböző
okokból kifolyólag. Vajon bármelyikőjük is képes lett volna,
hogy leszorítsa az útról? S miért? Egy nyamvadt ösztöndíjért?
Vagy a csapatkapitányi címért? Ugyan, ettől még senki sem lesz
gyilkos, habár öltek már kevesebbért is...
S mi van akkor, ha valaki
más volt, akit nem is ismerek, és csak véletlenül küldte el
nekem az üzenetet? Mi van, ha eredetileg másnak szánta, aki
szintén „b” betűvel van beírva a névjegyzékébe?
Bonnie és Bryan neve akkor is előjön, ahogy az enyém is a Bella
miatt...
Á! – sikítok
párnámba. Ez nem lehet igaz! Miért nem tudok aludni? Miért kell
ilyenekre gondolnom? Miért?
Halk neszt hallok a
folyosóról, s mielőtt kétszer is meggondolhatnám, hogy mit
teszek, máris lerúgom magamról a takarót, és az ajtómhoz
settenkedem, majd lenyomom a kilincset, s ahogy kitárul az ajtó,
meglátom Marcust, amint lefelé igyekszik a lépcsőn. Testtartása
görnyedt, s ha tippelnem kéne, akkor szerintem a barátját
gyászolta az éjszaka leple alatt, amikor nem kell mások előtt
erősnek lennie, és szabadon utat engedhet a könnyeinek.
Csendesen utána
lopakodom, és próbálok annyira észrevétlen maradni, amennyire
csak lehetséges, de van egy olyan érzésem, hogy rájött, hogy
követem.
Az utolsó lépcsőfokon
megáll, pár másodpercig még maga elé mered, és lassan felém
fordul. Lebuktam.
– Miért követsz? –
kérdezi meggyötört, rekedtes hangon.
– Én csak... –
habogok, mivel semmi magyarázattal nem tudok előállni.
– Te sem tudsz aludni?
– megrázom a fejem, bár nem vagyok biztos benne, hogy láthatta,
hiszen sötét van, nemcsak kint, hanem bent is, a lakásban. – Vagy
megint egy szívatással készülsz ellenem, igaz? – gúnyosan
teszi fel a kérdést, holott még semmilyen csíny nem fordult meg
ellene a fejemben. – Válaszolnál végre?! – csattan fel.
A lépcső megreccsen
alatta, ahogy egyet fellép a következő fokra, s bár őt nem
érdekli, hogy akár anyáék fel is kelhetnek a zajra, egyre
sietősebben szedi a lépteit felém, nem törődve a bosszantó
nyikorgással.
Hirtelen ragadja meg
csuklóimat, mintha le akarna lökni a lépcsőről, amit nem tartok
kizártnak, de mégis elfojtom a kitörni készülő sikolyom.
– Miféle játékot
űzöl, Sophie? – sziszegi a fogai közt, és a kelleténél jobban
megszorítja keze markában lévő karomat, s a hirtelen jött
fájdalomtól felszisszenek. – Válaszolj!
– Marcus, ez fáj –
suttogom.
– Bocs! – engedi el
csuklómat.
Nem tudom, hogy mit
mondhatnék neki, vagy hogy egyáltalán tényleg válaszolnom kéne-e
bármelyik kérdésére is. Nem, mintha nem érdemelné meg, hogy
megmondjam neki, hogy álmatlanság gyötör, akárcsak őt, de talán
most másra van szüksége. Lehet, hogy egy barátra vagy egy
testvérre, aki mellette van ebben az időszakban.
– Jól vagy? –
érdeklődöm.
– Aha – morogja, de
nem néz a szemembe, ahogy eddig tette. Tehát hazudik, nem, mintha
nem látnám rajta.
– Nem, nem vagy –
jelentem ki.
– Mit tudsz, Te arról,
hogy hogy vagyok? – emeli fel hangját dühében, s ha most nem a
lépcsőn állna, akkor biztos belerúgna valamibe, hogy azon vezesse
le a dühét.
– Bo sírva hívott
fel, hogy a legjobb barátod a karjai közt halt, apa kórházba
került, és én kaptam meg az üzenetet Jace-től, hogy kik lehetnek
a gyilkosai, szóval azt hiszem, tudom, hogy mit érzel – mondom
hasonló hangnemben, minthogy ő az imént.
Nem mond erre semmit,
mert vagy nem tud, vagy valami más oka van rá, hogy inkább
csendben marad. Nem tudom, bár szeretnék belelátni a fejébe, hogy
most mire gondol, de csak azt látom, ahogy Marcus meredten néz ki a
fejéből, és szemeiben könnyek gyülekeznek. S ami a legmeglepőbb
nem törli le, hanem hagyja, hogy végigfolyjanak a sós cseppek az
arcán, ezzel megmutatva előttem gyengébbik oldalát.
– Tudod, azt hittem,
hogy többet senkit se kell eltemetnem, de tévedtem. – Fojtott
hangját hallva, elszorul a torkom, és minden „sajnálom”
vagy „részvétem” helyett, megölelem. Szorosan húz magához,
és érzem, ahogy teste megrázkódik, s könnyei az enyémekkel
egyesülve hullanak le.
– Bár még mindig nem
bírlak, de ha szükséged van rám, akkor itt vagyok, akár az
éjszaka közepéről, akár bármelyik napszakról is legyen szó –
motyogom.
Így állunk egymást
ölelve, beletemetkezve a csendbe, és azt kell, hogy mondjam,
megtört köztünk a jég, s ha nem is leszünk a világ legjobb
testvérei, de ha baj van, akkor tudom, hogy számíthatunk a
másikra, és ott leszünk egymásnak.
– Kérhetek tőled
valamit, Sophie? – tol el magától, s bár nem válaszolok neki,
attól még sejti, hogy a válaszom igen. – Csináljunk úgy, mint
eddig. Azt akarom, hogy bosszants, próbáld meg elérni, hogy én
akarjak elmenni innen, mert akkor nem gondolok Jace-re, hanem azon
töröm a fejem, hogy hogyan viszonozhatnám neked a szívességet.
– Mint eddig –
egyezem bele.
– Köszönöm! –
puszilja meg a homlokom. – Iszunk kakaót? – kérdezi kedvesen.
– Én finomabbat
csinálok – nyújtom ki rá a nyelvem, és kiszabadulva öleléséből
rohanni kezdek a konyhába.
– Csaló! – kiált
utánam, s hallom, ahogy Ő is megiramodik a kitűzött cél felé.
Hátrapillantok a vállam felett, tekintetünk összetalálkozik, s
rá kell jönnöm, hogy ez egy igen furcsa barátság kezdete
mindkettőnk számára, melyet így lehetne jellemezni bosszantsuk
egymást és legyünk a másik mellett.
***
Reggel nyűgösen kelek
fel ébresztőórámra, s noha szívesen kinyomnám, és visszadőlnék
az ágyba, hogy kialudjam magam, főleg, hogy max. három órát
sikerült aludnom, mivel a kakaózás után kimentünk még a kertbe,
és beszélgettünk, mint testvérek? Igen, határozottan állíthatom,
hogy úgy.
Nyöszörögve mászok ki
a meleg ágyból, és egyből szekrényemhez megyek, hogy kiválasszam
a ruhámat, de előtte egy gyors pillantást vetek az időjárásra.
Az ég beborult, és nagyon úgy néz ki, mintha esni készülni.
Nagyszerű!
A borongós, hamarosan
esős időnek, és a kertben tett ígéretemnek híven, teljesen a
gyász színébe öltöztetem magam a fekete farmerommal, és az
ugyanolyan színű féloldalas, kicsit bő, „Remember”
feliratú pólómmal, amit szintén fekete karkötőmmel egészítek
ki, aminek medáljain egy apró kulcs és egy szív található. Nem
is értem, hogy miért ezt vettem ki a sok karkötőm közül, bár
ha őszinte akarok lenni magammal, akkor nagyon is jól tudom az
okát, ahogy azt is, hogy Dylan nem lesz túl boldog, mikor meglátja
rajtam a karkötőt.
Következő utam a
fürdőbe vezet, egy gyors arc – és fogmosás után, nekiállok a
hajamnak is, amit miután kifésülök, lófarokba fogom össze.
Hagyhatnám szabadon is, de tekintettel arra, hogy ma még tesióra
is lesz, jobb ötletnek tűnik. Sminkkel sem vesződöm sokat, csak
egy szempillaspirált kenek fel, és ennyi. Többre azt hiszem nem is
lesz szükségem, ne, mintha mindig agyonsminkelném magam.
Kilépek a fürdő
ajtaján, és egyenesen Demarcusba szaladok, aki szintén szeretne
bejutni a fürdőbe.
Haját kócosan mered az
égnek, fekete öltözete teljesen tükrözi mostani érzését, s
bár hálásan pillant rám, amiért betartottam ígéretemet, hogy a
gyász színeibe öltözöm, ahogyan ő is, mégis ott van barna
íriszeiben a mérhetetlen fájdalom, amit a legjobb barátja
elvesztése miatt érez.
– Bocs! – állok
arrébb, hogy ő is el tudjon készülni, és elindulok a szobámba.
– Sophie! –
visszafordulok nevem hallatán, s érdeklődve várom, hogy folytassa.
– Elviszlek. – Nnem kérdezi, hanem kijelenti, így egy
bólintással adom tudtára, hogy megértettem.
Visszarohanok a szobámba,
és felkapom a földről a táskámat, amit hanyagul dobok a
vállamra, nem törődve azzal, hogy néhány füzetem kihullik
belőle, amiket legszívesebben ott hagynék, de muszáj felvennem
azokat, ezért kénytelen vagyok leguggolni, és újra berakni a
táskámba, hogy immár teljes felszereléssel indulhassak a suliba.
– Indulhatunk? –
hallom meg Marcus hangját. Fejem a hang irányába fordítom –, s
bár kinézetén nem sok változott, kivéve haját, ami már kevésbé
kócos, de nem hiszem, hogy pont azzal volt elfoglalva a nagy
egoista, hogy milyen a kinézete –, és meglátom, hogy az ajtónak
dőlve figyel engem.
– Persze – eresztek
felé egy mosolyt, és felállok, immár normálisan felvéve a
táskámat, hogy elkerüljem az előbbi szituációt.
Szorosan a nyomában
hagyom el a helységet, s csak egy kitérőt teszünk a konyhába,
hogy elrakjuk szendvicsünket, amit anya vagy George készített
nekünk, majd a folyosóra kiérve, gyorsan felkapom agyonhasznált
fekete tornacsukám, kabátomat csak lekapom a fogasról, és
Demarcust követve elhagyom a házat, aminek ajtaját ő zár be.
Csendesen telik az út a
suliig, amit a halkan zümmögő motor és a rádió hangja tör meg
néha, s hiába szeretnék vele beszélni, nem tudom, hogy milyen
témát hozhatnék fel, amihez mindketten hozzá tudunk szólni, és
megzavarja a csendet.
– Gondolkoztam az
üzeneten – szólal meg Demarcus –, és azt hiszem tudom kik
szerepelnek a híváslistán – pillant rám az útról, majd újra
a vezetésre koncentrál.
– Kikre gondolsz? –
érdeklődöm.
– Dylan, Heather,
Bonnie, Bryan, Cassandra, te és én – sorolja a neveket, bár
mikor minket említ, kicsit hezitálva ejti ki. – Bár ha a „love”
szóra gondolunk, akkor meg csak Dy, Heather, Bry, Cass és te
jöhetsz szóba.
– Honnan tudsz arról,
hogy Heathernek bejön Jace? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem tudok – mondja.
Hoppá! Azt hiszem
Heather ki fog nyírni.
– Arról viszont igen,
hogy Heather másként néz a pasidra.
– Miért jössz te is
ezzel? Miért kell azzal traktálni, hogy Dylan és Heather a hátam
mögött összeszűrték a levet? – kérdezem dühösen. – Igen,
különtöltöttük a nyarat, de ez nem ok arra, hogy rögtön erre
gondoljon mindenki – csattanok fel.
– És ha van
bizonyíték? – sejtelmesen teszi fel a kérdést, s mielőtt
rákérdezhetnénk, hogy miféle bizonyíték, máris leparkol a suli
parkolójában.
Sóhajtva szállok ki
mellőle, és ha nem látnám meg Dy közeledő alakját, biztos
megkérném Marcust, hogy mutassa meg a képet vagy a videót, ami
alátámasztja az állítását. Bár még mindig nem hiszem el neki,
annak ellenére sem, hogy sikeresen bedőltem Jace-nek.
Szűzies csókkal
köszöntjük egymást, s amint ajkaink elválnak egymástól, Dylan
összefűzi ujjait az enyémekkel, s szinte ugyanebben a pillanatban
el is engedi kezemet, és derekamnál fogva húz magához, hogy
szemembe tudjon nézni.
– Ma bejön pár zsaru,
és majd ki akarnak kérdezni minket – suttogja a fülembe –, de
hazudnunk kell.
– Miért? – kérdezem
döbbenten, bár a másik kérdést, ami szintén foglalkoztat nem
teszem fel. Miről?
– Este elolvastam pár
dolgot a nyomozással kapcsolatban, mikor apa nem figyelt, és
sikerült lefotóznom a híváslistát, amin hét név volt
bekarikázva, valamint két alvázszámot is felírtam, ugyanis
ketten szorították le Jace-t, de arra már nem volt időm, hogy
elvegyem a nyakláncodat.
– A nyakláncomat? –
pislogok nagyokat. – Szombaton semmilyen ékszer nem volt rajtam.
– Tudom.
ATYA ÚRISTEN.... IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM *-* :3 Dylan ahwwwww és Demarcus ahwwww és ahwwww... na jó ennyit tudok csak mondani :D <3 illetve még azt, hogy mikor lesz a kövi rész????? <3 AKAROM A KÖVETKEZŐT ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ meg fogok őrülni... vagy már megtörtént? XD
VálaszTörlésKöszönöm ♥ Remélem nem őrültél még meg :D Mindjárt kész, de magamat ismerve, ha tovább írom, akkor ma sem kerül fel, pedig már nagyon fel kéne, hogy rakjam, de még annyi mindent bele akarom írni :D Majd meglátom, hogy mi lesz :)
TörlésÚúú nagyon jó lett! Siess a kövivel!! :))
VálaszTörlésKöszönöm, sietek :) Még ma fent lesz ;)
TörlésSzia, új olvasód vagyok :) Anyit elég rólam tudni, hogy bármilyen 1D tag szerepel benne, én el se olvasom a sztorit, de most több oka is van 1 Liz Gillies miatt, mer örülten imádom a csajt :) 2 James Maslow miatt 3 a prólologus miatt 4 mert ha választanom kéne az 1D tagok közül akkor az Zayn lenne 5 MERT CSODÁLATOSAN IRSZ!!!! Igy tovább :)
VálaszTörlés*de most több oka is van hogy elolvassam 1 Liz Gillies miatt
TörlésKöszönöm ♥ Én is szeretem Liz Gilliest, James Maslowt és Zayn Malikot :D Utóbbi :3 Mindjárt felkerül az új rész :)
TörlésElőször is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen későn írtam csak. :/
VálaszTörlésMásodszor... hát ez... wow. Egyszerűen imádom, ezen nincs mit ragozni. Dylan kezd egyre unszimpatikusabb lenni, félre ne értsd, még mindig nagyon szeretem, de már nem annyira, mint ezelőtt, viszont Demarcus-t meg kezdem nagyon-nagyon megkedvelni. :D Ez a testvéres-cucc itt nagyon cuki volt! Kellett ez. :) Én már csak attól tartok, hogy minden elrontasz, mert Téged ismerve vagy olyan gonosz, hogy egy baromi izgi sztoriért cserébe becsapj minket. :D
A lényeg, hogy akármit is csinálsz, én bízok benned és tudom hogy fantasztikus lesz, mert nagggyon jól írsz! ^^
Siess a következővel! ;) Imádom! ♥
Semmi gond :) Mostanában én is örülök, ha el tudok szakadni a 100 tételemtől, amik szinte a kezembe ragadtak már :D Hát... Nem mondok semmit Dylanről ;) Tudod, ma eszembe jutott vele kapcsolatban egy jó kis csavar, és hát... nem tudom, hogy azután is annyira fogod szeretni, mint a legelején, de még Dylan tartogat meglepetéseket ;) Marcus és Sophie még okoz ilyen pillanatokat, ha minden igaz ;)
TörlésÉn vagyok a megtestesült gonosz, s ha most nem éppen tételeket kéne tanulnom, akkor a legördögibb részeken agyalnék :D Még csak most kezd izgalmas lenni a történet, sőt ;) Köszönöm ♥ Igyekszem még ma feltenni, de akkor egy-két dolgot ki kell hagynom :P