Chapter 8 - What the hell is going on?

Drágáim! Nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, annyira, de annyira imádlak titeket, és a díjakat is nagyon szépen köszönöm ♥ Hihetetlenül hálás vagyok nektek! Mindenki nagy örömére itt is vagyok a folytatással, és rettenetesen sajnálom, hogy idáig nem volt rész, de rengeteget kellett tanulnom az utóbbi időben, sőt a telefonom is meghalt, amin a majdnem kész rész volt, ezért az egészet újra kellett írnom. Hurrá! :P De büszkén jelentem ki, hogy kész van, hoztam a szokásos formámat, szóval jó olvasást! És komizni ér ;)

Ui: Boldog nyuszit! :)

~Mi a franci folyik itt?~

Sophie Tate

Óráknak tűnnek a másodpercek, míg Bonnie újra megszólal kérdésem után, de még így sem értem tisztán, hogy mit mond, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megtudjam kérdésemre a választ. Bár az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Bo szinte mindig belezokog mondandójába, ahogy túl hangos a háttérzaj sem, hogy meghalljam barátnőm hangját.
– Bo – kezdem viszonylag nyugodtan, holott nagyon ideges vagyok, amit ő nem lát ellenben Dylannel, aki azzal próbál lenyugtatni, hogy szabad kezemet cirógatja. Ám mielőtt folytatnám azt, amibe belekezdtem, Bonnie helyett valaki más szól bele a telefonba. Meglepettségemben majdnem kiejtem kezemből a készüléket, s csak akkor térek észhez a döbbenetből, amikor sokadjára is nevemen szólongat.
– Bonnie-t bízd rám! – mondja Heather, s bár még mindig nem értem, hogy hogyan került oda, amikor Bo csak nemrég szólt nekem, hogy mi történt. – Ezt a mobilod kapcsold ki, és Dylannek is szólj, hogy tegye ugyanezt. Ha bármi van, a másikon hívlak.
– Mi a franc folyik itt, Heather? – kérdezem bosszúsan.
– Később mindent elmagyarázok, de most be kell adnom a zsaruknak, hogy Bo poszttraumatikus sokk alatt áll, ezért nem fog tudni válaszolni a kérdéseikre azzal kapcsolatban, hogy hogyan borult fel Jace kocsija – hadarja egy szuszra. – Várj, van még valami. – jut hirtelen eszébe. – Mondd meg Demarcunek, hogy Il est mort.
– Il est mort? – utánozom borzalmas francia kiejtéssel, mire Dy elengedi a kezemet, és idegesen beletúr a hajába. – Mi folyik itt, Heather? – ismétlem meg a kérdésem.
– Ne most, Sophie! – morogja. – Nálatok egy óra múlva. – Megszakad a vonal.
Ezt nem hiszem! Rám csapta? Képes volt lerakni? Ajánlom, hogy értelmes magyarázattal álljon elő!
– Mit mondott? – kérdezi Dylan, de nem néz rám, hanem az új szobámat veszi jobban szemügyre. Biztosan tud valamit, csak nekem nem akarja elmondani.
– Beadja a zsaruknak, hogy Bo sokkos állapotban van, és ki kell kapcsolnunk a telefonunkat – mondom végül. – Tudod, hogy kire vonatkozik a francia mondat, igaz? – érdeklődöm kicsit félve a válaszától.
– Igen – bólint.
– Mit tudsz Jace felborult kocsijáról? – szegezem barátomnak a kérdést.
– Valaki leszorította az útról.
– Honnan tudod? – faggatom tovább.
Nem válaszol.
– Mondott még valamit? – pillant végre rám, ezzel kikerülve a kérdésemre a választ. Valaki árulja el végre, hogy mi a franc folyik itt!
– Marcus! – rontok ki a szobámból, amint eszembe jut, hogy neki is át kell adnom egy üzenetet. Talán ő is tudja, hogy mi történt, és hajlandó is lesz elmondani nekem.
Az előbb említett srác szobájához indulok, s amennyire csak tudom, sietősen szedem lábamat, és mikor végre odaérek, egy érdekes beszélgetést hallok meg nyitott ajtaján keresztül.
Először csak a hallgatózással próbálkozom, de így sem hallom tisztán, hogy kinek mondja, ezért halkan jobban kitárom az ajtót, és szinte már lopakodva lépem át a küszöböt, s magamban azon imádkozom, hogy ne halljon meg, és elkerüljem a lebukást.
– Nem ez volt a terv! Kibaszottul elcseszted! – járkál idegesen a helységben Demarcus, miközben a telefonjába ordít. – Baszd meg, Jace! – túr mérgében hajába. – Csak hívj vissza, oké? – teszi le a mobilt. – Francba!
Dühös hangjától összerezzenek, és csak fáziskéséssel jut el a tudatomig, hogy közel állok a lebukáshoz. Semmi esélyem és időm sincs, hogy észrevétlenül kiosonjak innen, mielőtt még feltűnne neki jelenlétem, ezért úgy teszek, mintha csak a szobáját jöttem volna csodálni, ami nem a megszokott fiúszoba, a maga zöld falaival. Tekintetem végigfuttatom a bútorokon, amik jóval sötétebbek az enyémnél, és az elrendezésük majdnem ugyanaz, csupán az ágy és az íróasztal van felcserélve. Ám mégis a legszembetűnőbb dolog, hogy rend uralkodik a helységben, hiszen semmilyen széthagyott gatyák, zoknik és egyéb dolgok nincsenek a földön. Falain sincs túl sok kép egy-két poszter kivételével. Velem szembelévő bal sarokban egy fekete dobfelszerelés található, amin a neve áll csupa nagy betűvel. Hát persze, ő a Fatal Calamity dobosa.
Tipikus amerikai filmekbe illő népszerű srác kellő mennyiségű egóval, aki mellesleg hangszeren is játszik. Már csak egy barátnő kell neki, s akár Jace helyét is átveheti, mind a csapatban, mind a suli életében. Hm… Talán pont ezért halt meg Jace. Elege lett Marcusnak, hogy ő csak a másodhegedűs, ezért tett ellene, hogy többé ne legyen így. Nem is csinálta rosszul, mivel a tegnapesti bunyó Jace és Bryan között elég okot ad a rendőröknek, hogy azt feltételezzék Bry volt a tettes. Ezért kell átadnom neki azt a háromszavas mondatot. Várjunk csak! A mort ismerős.
Meghalni! – ugrik be. Szóval angolul azt jelenti, hogy meghalt? Ez nem lehet igaz.
Gyorsan megrázom a fejem, hogy elvessem ezt az eszemet ötletem, miszerint mostohatestvérem képes lett volna megölni legjobb barátját, amikor az is lehet, hogy csak baleset miatt halt meg. De akkor hogy került oda Bo, és Heather honnan tudta? Itt valami nagyon bűzlik.
Tovább nézegetem Marcus „birodalmát”,s megint sikerül kiszúrnom a legfontosabb dolgot, ami Demarcus szobáját a legjobban jellemzi. Tükrök. Tükrök mindenütt. Egy az ágyával szemben, felett és mögött – nem akarom tudni, hogy miért van neki ott is –, az éjjeliszekrényén is található egy, sőt az íróasztalával szemben is, ahogy még szekrényei is azokkal rendelkeznek. Öö… Ezen meg kellett volna lepődnöm? Nem, nem hiszem.
– Soph? – felkapom a fejem becenevemre. Mióta is becéz? – Mit keresel itt?
Most légy okos, Sophie!
– Öö… Csak érdekelt a szobád – füllentem. – Azt hittem sokkal kupisabb, és… – megrázom a fejem. – Nem, pont ennyi tükörre számítottam.
Elneveti magát.
– Sajnálom, hogy egy kis csalódást okoztam, de ez a feltétele, hogy ennyi tükröm legyen – rántja meg a vállát.
– Az ágyad körül nincs kicsit túl sok? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem – válaszol sejtelmesen, majd nyelvével benedvesíti ajkait, mintha kiszáradt volna. – Tudod, szeretem nézni magam benne, mikor… – elharapja a mondat végét, de nem kell befejeznie, mert így is tudom, hogy mire gondolt. – Meg reggel az ágyból csodálhatom magamat, ha meg felülök, akkor előröl és hátulról is láthatom milyen felségesen nézek ki.
Khm… Ego.
– Ez fantasztikus! Hogy nekem miért nincs? – kérdezem ironikusan.
– Gondoltam, hogy kapsz tükröt, de nem érdemled meg.
Nem érdemlem meg? Mi van?
– Egy valamit nem értek. Miért nem vagy koszos? – kíváncsiskodik.
– Ha arra a trutyira gondolsz, aminek a nyakamba kellett volna esnie, mikor befeküdtem az ágyamba, akkor rossz hírem van. – mosolyodom el sunyin. – Korábban kell felkelned, ha meg akarsz szívatni.
– Most hol van? – forgolódik. – A szekrényem felett vagy az ajtónál?
– Jobb helyet találtam neki – kacsintok. És három, kettő, egy…
George ordítása zeneként hat fülemnek, főleg, mikor Marcus nevét kiáltja, főleg, hogy ez azt jelenti, hogy bejött az ötletem.
Igen, anyáék fürdőjében helyeztem el Marcus „ajándékát”, s hogy a szüleink biztosak legyenek róla ki a tettes, elrejtettem a vödörben valamit, ami „drága testvérem” tulajdona. Szívesen.
Marcus apja paprikavörös fejjel ront be a szobába, miközben hajában giliszták vannak, s valami undorító folyadék csepeg le róla. Huh! Még szerencse, hogy nem én kaptam.
– Marcus! – sziszegi fogai közt. – Elfogadom, ha nem szereted Angie-t, de azt már nem tűröm el, hogy ilyen pitiáner csínyekkel elüldözd őt. Vegyél példát Sophie-ról! – mutat rám. – Megtehetné, hogy elkerget, ahogy eddig csinálta, de mégsem teszi meg.
Demarcus jóvoltából csak szúrós pillantást kapok, miközben édesapja leszidja csínyéért.
– Megszoksz, vagy megszöksz – tátogom neki, és igyekszem visszatartani mosolyomat. Kettő – null nekem.
– Sophie! – hallom meg anya fojtott hangját, mintha sírna. Azonnal kimegyek Marcus szobájából, s a keresésére indulok. Szerencsémre, már a folyosón belebotlok, viszont a gyanúm tényleg beigazolódott: sír.

***

Dylan szorosan tart derekamnál fogva, miközben én minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak karja fogságából. Lábammal a levegőben rugdosódom, kezemmel az övét csapkodom, fejem hevesen rázom, és csak annyit lehet tőlem hallani, hogy „nem”. Bár néha még az „Eressz el, Dylan!” is elhagyja ajkaimat, de többségében csak az az egy szó.

– Nyugodj le, Sophie! Kérlek! – hangja lágy tele aggódással és szeretettel. Bármennyire is szeretnék eleget tenni kérésének. Nem megy. Tovább erőlködöm, hátha előbb ő feladja a küzdelmet, de csalódnom kell, mert eddig gyengének nevezhető ölelése erősebbé válik. Keményebben kapálódzom lábaimmal, s ujjaim is elfehéredtek már az erőtől, amivel megpróbálom magamról lefejteni Dy izmos karjait. Szinte már egy pszichopata őrültre hasonlítok – viselkedésem és csapzott hajam miatt, de a szétbőgött fejem már csak mellékes tényező ezek mellett –, aki meg akar szökni egy pszichiátriáról, de mégsem tud, mert valaki megakadályozza. Az én esetemben Dylan az a valaki.

Pár perc eltelte után fáradni kezdek, míg Dylan továbbra is hősiesen tart fogva. Látszik, hogy kettőnk közül ő az edzettebb a foci miatt, míg én kissé elpuhultam, főleg miután abba kellett hagynom a röplabdát egy sérülés miatt.

Feladom a harcot, mert már nincs erőm, és értelmét sem látom, hogy tovább erőlködjek, mivel ha a srácon múlik, akkor sosem jutok be abba a kórterembe, ahol szerettem fekszik eszméletlenül.

Lenyugszom, lábam újra a talajra helyezem, és nem csapkodom, vagy próbálom meg lefeszíteni magamról Dylan karjait.

– Megfelelsz egy tesiórának, Törpillám. – enged el végre Dy, s köröz egyet előbb a jobb, majd a bal vállával. – Az edzőnek ajánlani fogom, hogy hisztis lányokat fogjunk le edzésként.

Tornádó gyorsaságával pördülök meg tengelyem körül, s amint szembekerülök barátommal, azonnal megajándékozom szúrós tekintetemmel. Hisztis lány a segge! És különben is! Ne fogdosson semmilyen más csajt „edzés” címszó alatt.

– Örülök, hogy ilyen viccesnek találod. Kíváncsi vagyok, hogy is ilyen nevetségesnek találnád-e, ha Bo téged hívott volna fel azzal, hogy meghaltam a karjai közt, aztán meg a nővéred szólna, hogy apukád kórházba került, mert vezetés közben elvesztette az eszméletét – akadok ki Dylanre. Nem szándékosan, csak az idegeim már pattanásig feszültek, és ő volt az egyetlen, akire rázúdíthattam mindezt. Bár nem a legszebb példákat hoztam fel neki. – Ne haragudj! De annyira ideges vagyok! Először te, aztán Bonnie, utána meg apa… Ez nem az én napom – túrok idegesen hajamba, ezzel szétszedve a gyenge lófarokban lévő hajamat, amibe indulás előtt fogtam fel.

– Semmi baj, Törpillám – mondja kedvesen, mintha az előbbi kirohanásomat nem is hallotta volna meg. – Na, gyere ide! – tárja ki karjait, amibe azonnal belesétálok. Fejem egyből mellkasába fúrom, és kezének mozgásából megérzem, hogy keze összekulcsolódott hátamon. Megnyugszom kicsit, amihez Dy viszonylag egyenletes szívverése is hozzájárul, de érzem, hogy egyre gyorsabban kezd el verni.

– Hevesen ver a szíved – motyogom mellkasába. Bár most nem látom az arcát, biztosra veszem, hogy ajkai felfelé görbültek kijelentésemtől.

– Mindig így dobog, ha velem vagy – mondja, s ettől nekem is mosolyognom kell. Örülök, hogy olyan hatással vagyok rá, mint ő rám. Tudom, hogy a pasik is éreznek, nem vagyok hülye. De nincs annál jobb érzés, mikor hallod, és látod, hogy szerelmed, hogy reagál egy érintésedre vagy egy szavadra. És pont Dylan lenne a kivétel ez alól? Dehogy! Inkább Jace. Fogadni mernék, hogy egy kóbor kutya sem tudna olyan érzéseket kiváltani belőle, mint bárki másból.

– Dylan? – hümmögéssel válaszol. – Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy.

Dylan fejem búbjára puszit lehel, és néhány percre minden társalgás megszűnik köztünk, csak a nyomasztó csend létezik, amit az éppen arra járó orvosok vagy hozzátartozóikhoz igyekvő emberek zavarnak meg alkalomadtán.

Gondolataim visszaterelődnek apára, akinek állapotáról nem sokat tudok, csak Los Angelesbe érkezésének okát, amit utólag sikerült kisajtolnom anyából. Igazából meglepetésnek szánta nekem, hogy alig hazatértem után meglátogat, valamint egy jó hírt akart elmondani nekem, illetve anyának is. Egy tippem azért van, hogy mi lehet az, amit közölni szeretett volna, de annak sajnos nem látom nagy esélyét, azonban mégis örülnék neki, ha az lenne, amire gondolok. S hogy mi az? Ann terhes. Szerintem majdnem olyan boldog lennék, mint apáék, ha tényleg gyereket várna imádnivaló felesége. Rájuk fér a boldogság, főleg Ann-re, mivel kis eséllyel eshet teherbe, és volt férje pont ezért hagyta el, mert nem lehetett gyerekük, és a gyerekvállalás minden más módját elvetette. Sőt egy papírra írta le Ann-nek, hogy elköltözik, és beadta a válókeresetet. Szemét egy alak!

– Min gondolkodsz? – hallom meg Dylan mély hangját, amit úgy szerettek hallgatni, főleg reggel, mikor kicsit dörmögősebb.

– Mi az a jó hír, amit apa mondani akart, s hogy milyen egy szemétláda volt Ann ex-férje – válaszolom, majd ismét más felé terelem gondolataimat, mégpedig akarva vagy akaratlanul is, de a balesethez térnek vissza, főleg a miértekre. Azonban mégsem értem az összefüggést. Bo karjaiban halt meg Jace, Dylan valahonnan tudta, ahogy Heather is, különben nem lett volna ott a helyszínen, hogy kimentse Bonnie-t, s ha minden igaz, Demarcus is sejtheti a dolgot, főleg az „Il est mort” miatt. Annyira zavaros. Vajon valamelyikük tette?

Hirtelen kivágódik az egyik kórterem ajtaja, ezzel kirántva elmélkedésemből. A hang irányába kapom a fejem, és meglátom anya kissé gondterhelt arcát.

Megfordulok Dy karjai közt, s mielőtt megkérhetném őt, hogy engedjen el, addigra anya már hozzánk is lép, és orvosi nyelven magyarázni kezdi, hogy pontosan apának mi is a baja. Hiába hallottam már azokat a szavakat, mégse jutnak el a tudatomig, hogy mit jelentenek, mintha kínaiul beszélne hozzám.

Anya észreveszi, hogy egy mukkot sem értettem meg az előbbiekből, ezért egyből átvált emberi nyelvre, s úgy mondja el nekünk, hogy mi a diagnózis.

– Marco nemrég tért magához, de valószínűleg agyvérzése volt vezetés közben, ezért vesztette el az eszméletét, és szaladt neki a szalagkorlátnak. Az ütközéskor a fejét beverte a kormányba, ami miatt kisebb agyrázkódása is lehet.

Megviseli az egész, látszik rajta, s ez főleg akkor tűnt fel, mikor kiejtette apa nevét. Még mindig szereti, s ha már nem is azzal a nagy szerelemmel, mint annak idején, de még mindig ott van a szívében.

Tudom, hogy anya nem így képzelte el a vasárnapját, főleg, hogy szabadnapos lett volna, de gondolom volt férje mellett szeretne, mint orvos, mint barát.

– Bemehetek hozzá? – érdeklődöm.

– Igen, de ne maradj sokáig, mert pihennie kell, és nemsokára elvégeznek rajta néhány vizsgálatot is – mondja. – Valamint arra szeretnélek kérni, hogy ne virrassz az ágyánál, ne maradj bent miután lejárt a látogatási idő, ne szökj be hozzá az éjszaka közepén, és még sorolhatnám, hogy mit ne csinálj.

És ezt mind a múltkori esett miatt.

– Anya, hisz ismersz!

– Tudom, pont ezért mondtam.

Kösz, Én is szeretlek!

– Jó, legyen! Amiket felsoroltam nem teszem meg – egyezem bele, pedig legszívesebben egész este apa mellett maradnék.

– Köszönöm! – mosolyodik el halványan, azonban nem sokáig marad szája felfelé görbülve, mert egy köpenyes orvos igyekszik felénk. Jobban szemügyre veszem a férfit, és meg kell, hogy állapítsam igen jól néz ki. Szőkésbarna haja van kék szemmel, magas, szálkás testalkattal rendelkezik, és elég fiatal egy orvoshoz képest. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nemrég szerezhette meg az orvosi diplomáját. Minden orvostanhallgató ilyen helyes?

Anya szinte azonnal elköszön tőlünk, és megkérdezi az orvost, aki ruhájának színéből ítélve inkább betegápoló, hogy mi ilyen sürgős. Sajnos nem hallom tisztán, hogy mit válaszol rá a férfi, de annyit sikerül kivennem suttogásukból, hogy egy tizenéves srácról van szó, aki súlyos balesetet szenvedett, és most élet halál közt van.

Dylant magam mögött hagyva lépek be apához, aki éppen telefonál. Még szerencse, hogy Dr. Tate nem látja, különben telefonmentességet kapna itt tartózkodása idejére.

– Ciao tesora! (Szia kicsim!) – köszönt olaszul.

– Ciao papa! (Szia apa!) – ülök le az ágya mellett lévő székre.

***

– A rendőrség nem tud semmit – huppan le mellém Heather, miután Bonnie-t betámogatta a szobámba, és sikeresen leültette Dy mellé. – Nem sokon múlott, hogy bármilyen információt is kicsikarjanak Bonnie-ból, de pont időben érkeztem – mosolyodik el büszkén.

– Mennyit tudnak? – érdeklődik Dylan, hátha kap egy kis plusz információt.

– Mr. Faszkalap nem volt túl segítőkész, ezért semmi újjal nem szolgálhatok – válaszol, és zsebében kotorászva előhúzza az öngyújtóját.

– Kik helyszíneltek? – faggatózik tovább a srác, miközben feláll, és az ablakhoz sétál. Elgondolkozva néz ki rajta, s ha most bárki így látna minket, akkor azt hinné, hogy valami bűnszövetkezet tagjai vagyunk, akik éppen egy gyilkosságot igyekeznek eltussolni, vagy éppen kitervelni.

– Kurt Greenmark és…

– Apámé az ügy. – jelenti ki határozottan barátom, és felénk fordul.

Rosszat sejtek.

– Ez azért jó nekünk, mert…? – vonja fel a szemöldökét Bonnie.

– Mert meg tudjuk hamisítani vagy éppen eltüntetni a bizonyítékokat – mondja ki habozás nélkül. Ám ahogy ezeket a szavakat kiejti Dy, az ajtóm kinyílik, és Marcus lép be rajta. Ijedten kapjuk a fejünket felé, s magunkban egy gyors Miatyánkat elmotyogunk.

– Tényleg meghalt? – érdeklődik az imént megjelent illető, s hangszínén hallatszik, hogy nem áll messze, hogy elsírja magát.

– Bo karjaiban. – feleli Heather szinte azonnal.

– Beavatnátok végre, hogy mi folyik itt? – csattanok fel. – Heather, te honnan tudtad, hogy hova kell menned? Dylan, Marcus, – fordulok előbb egyikhez, majd másikhoz – ti is benne voltatok?

Nem válaszolnak, mégis egy vékonynak mondható hang megtöri a csendet, ami kérdésem után keletkezett.

– Bella – érdeklődve fordulok Bo felé, ahogy a többiek is, hogy mit akar ezzel a névvel mondani. – Az egyik rendőr azt kérdezte, hogy ismerek-e Bella nevű lányt, aki kapcsolatban áll Jace-szel.

Egy emberként emeljük tekintetünket Bonnie-ról Demarcusra, aki eleinte meglepetten pislog, majd pár perc gondolkozási időt kér.

Míg ő Bella kilétén töri a fejét, addig én lemászom az ágyamról, és az éjjeliszekrényemhez megyek, melynek kinyitom ajtaját, s kiveszem a titkos mobilomat, amit csak akkor használok, amikor apánál vagyok Olaszországban.

Bekapcsolom, s türelmetlenül várom, hogy végre felhozza, hogy beüthetem a pin kódomat. Amint minden adatot betölt, kettőt csipog, ami felkelti érdeklődésem, és tekintetem egyből a kijelzőre szegezem. Egy nem fogadott hívás és egy üzenet ugyanattól a feladótól. Nem, nem lehet ő! Vagy mégis? Félve nyitom meg az üzenetet, és rá kell, hogy jöjjek, kétségkívül, csak ő küldhette az üzenetet, de egy valamit továbbra sem értek. Miért pont nekem. S mit jelentenek azok a nagy betűk az üzenetben?

– Tudom, hogy ki Bella – olaszosan ejtem ki az utolsó szót, amire már Dy is felkapja a fejét.

– Mondd, hogy nem Te vagy, Törpilla! – mondja kissé idegesen Dylan.

– Akkor ezt hallgasd: az utolsó hét hívott személy között van a gyilkosom – olvasom fel az üzenetet. – Ja, és az o, e, v, l betűket naggyal írta.

– Ez mit jelent azon kívül, hogy Jace-t valaki szándékosan leszorította az útról? – gondolkozik hangosan Dy.

– Love – suttogja Demarcus.

– Szerelem? – vonja fel a szemöldökét Bo.

– Sarah! – jelenti ki határozottan Heather.

– Neki mi köze lenne ehhez? – teszem fel ezúttal Én a kérdést.

Nem! Itt többről van szó. Többről kell, hogy legyen, különben nem nekem küldte volna el, s nem a titkos számra, ami gyakorlatilag lenyomozhatatlan. Hacsak nem azt hitte, hogy egyből rájövök, hogy ki akarta a halálát.

Várjunk csak! Halál, szerelem. A francba! Hogy nem jutott eddig eszembe? Ez szerelmi gyilkosság.