Chapter 10 - We have to lie

Drágáim! Nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam, de 100 tétel vár/várt rám, és sajnos nem hagyhattam figyelmen kívül, valamint az utóbbi hónapom maga volt a megtestesült rémálom. Ááá, érettségi :P Komolyan, nem kívánom senkinek.

De most itt vagyok, és egy kis izgalmat vittem a mostani részbe, amit még szívem szerint tovább írtam volna, de akkor ma se kerül fel :P Az izgalom alatt gonoszkodást értettem, de akik ismernek, ők már tudják :D Másrészt, tudom, hogy megígértem Jace visszajövetelét, de akkor tényleg nem kerülne fel ma a folytatás, és akkor már tényleg túl sok minden történne, és nem gondolkoznátok azokon, amiket Sophie elcsepegtet, és és Bonnie-ről ne is beszéljünk ;) Nem tudom, hogy ezután mennyire fogjátok szeretni Dylant, de ez majd kiderül ;) Jó olvasást! :)
Komizni ér ;)

~Hazudnunk kell~

Sophie Tate

Meglepetten pislogok rá, s kissé hihetetlennek tartom, hogy ennyire emlékezzen rá, hogy szombaton viseltem-e nyakláncot vagy pedig nem. Mármint tudom, hogy ivott, és basszus ő is pasiból van, szóval egy olyan apróság, mint egy ékszer simán elkerülheti a figyelmét. Bár ez akkor is igen gyanús, hogy ellenem bármiféle bizonyíték legyen, hacsak… hacsak nem valaki oda rakta. És ki az, aki ezt könnyen megteheti? Nem más, mint Dylan, hiszen ő mindenféle gond nélkül hozzáférhet a nyomozás aktáihoz és a bizonyítékaihoz, főleg, hogy az apja, Derek vezeti az ügyet, s ahogy tegnap is mondta: meg tudja hamisítani, vagy éppen el tudja tüntetni, ezzel mást bajba keverve. De vajon Dy képes lenne erre? Mármint, hogy engem mártson be más helyett?

De még mennyire! – szólal meg idegesítő belső hangom. Most komolyan, nem bírt volna csendben maradni? – Lásd be, Sophie, hogy ő tette oda az „S”medálos nyakláncodat.

Ó, dugulj el! – förmedek rá „belső Sophie-ra”. Akkor sincs igaza! Dylan sosem törekedne az én besározásomra, de mi van, ha mégis? Nem! Muszáj elvetnem ezt a képtelen feltételezést, hogy ő rakta a bizonyítékokhoz a tőle kapott ékszert. De mi van, ha a belső hangom jól mondta, és engem akar bűnösnek beállítani? Ó, cseszd meg „belső Én”! Kellett neked kételyeket ébresztened bennem.

Azonban a tegnapi nap elég okot ad arra, hogy kételkedjek, hiszen mindenki furcsán viselkedett Dylantől kezdve egészen Heatherig. Ők biztos tudnak, vagy rejtegetnek előlem valamit. És Bo? Nála nincs is ártatlanabb, még Jace-t se utálta, sőt semmi oka nem volt, hogy megölje, kivéve...

– Honnan tudod? – annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy feltettem neki egy kérdést, ami kissé bizalmatlanul hangzik a számból, mintha meg akarnám azzal vádolni, hogy ő tette a bizonyítékok közé a nyakláncomat. Viszont az is igaz, hogy se ezt, se az ellenkezőjét nem tudom igazolni. Így kénytelen vagyok bízni a szavaiban, amik vagy igazak, vagy hamisak lesznek.

– Ugye, nem hiszed azt, hogy én tettem a bizonyítékokhoz? – tekintete elhidegül, s ugyanebben a pillanatban keze lehull derekamról, majd idegesen beletúr a hajába. Nem néz rám, inkább a távolba mered, és igyekszik kerülni a tekintetem, mintha ezzel azt akarná sugallni felém, hogy ő volt… Ennek fényében nem válaszolok kérdésére, és ezzel csak megerősítem a feltételezett válaszával kapcsolatban. – Ennyire már bízhatnál bennem! – csattan fel, és újra megajándékoz barna íriszeivel. – El akartam venni, mielőtt apa visszatért volna, hogy ne kerülj nagyobb pácba, de már dokumentálták, és ha ellopom, akkor… – nem fejezi be a mondatot, de tudom, hogy mire gondol. Egyből őt vennék elő, és tettestársként lecsuknák, s azzal, hogy ellopja a nyakláncot, csak azt bizonyítaná be, hogy én öltem meg Jace-t, és ő csak fedezni akar egy gyilkosságban.

– Dylan – félve ejtem ki a nevét, de, mintha ő meg sem hallaná, és engem kikerülve elindul a suli felé. Mérgemben dobbantok egyet, majd a srác távolodó alakja felé fordulok.

Ez mostantól mindig így lesz? Folyton veszekedni fogunk, és a másikat fogjuk vádolni, míg végül egyikőnk sem fog megbízni a másikban, s végérvényesen szakítani fogunk? Talán ez lesz a sorsa a kapcsolatunknak, de ez ellen még tudunk tenni, viszont ehhez tisztáznunk kell a dolgokat, amik a nemrég derültek ki. Vajon képesek leszünk felnőtt módjára megbeszélni, és végleg lezárni ezt a zűrös időszakunkat, vagy „közös” megegyezés alapján külön utakon folytatjuk? S ha utóbbi történik, akkor valaha is lehet-e még olyan a kapcsolatunk, mielőtt járni kezdtünk?

Elhessegetem a gondolataimat egy gyors fejrázással, hogy még időben utolérhessem őt. Szinte egyből Dylan után rohanok, s épphogy sikerül elkapnom a csuklóját, ezzel megállásra kényszerítve, de először nem vesz rólam tudomást. Majd mintha szívességet tenne, úgy fordul meg, és emeli rám, azokat a gyönyörű csokoládébarna szemeit, amik most kissé hűvösen csillognak, ami mellett a megbántottság is tükröződik.

Elengedem a karját, s egy lépést hátrálok, hogy jobban láthassam őt, de Dylan addigra elkapja a tekintetét – ma már másodszorra, és a távolba mered. Én is arra fordítom a fejem, s meglátom, hogy Bonnie és Heather felénk közeledni feketében

Bo, mint mindig, most úgy néz ki, mintha épp egy divatmagazin fotózásáról jött volna. Fekete egy ujjas ruhát, s hozzá illő magassarkút visel, és öltözetét egy fekete masnis nyaklánccal és ugyanolyan színű karkötővel egészítette ki. Ellenben Heatherrel, aki hozta a maga lázadóbb stílusát. Fekete topot öltött magára, és nadrágja még a szokottnál is szakadtabb, bőrdzsekije lázadókorszaka elejéről való, hiszen szinte csak egy egyszerű fekete dzseki,hiszen szegecsmentes. Bőrkarkötője csillagszegecsekkel díszített,fülbevalója egy kereszt, és egyetlen színt nyaklánca ad, amin egy gitárpengető van, aminek ugyan fekete az alapja, de pirossal rajzolták rá a halálfejet és a körülötte lévő tüzet. És persze szegecses, acélbetétes bakancsa ugyanúgy lábbeliként szolgál, minthogy megszokhattuk tőle.

Visszafordulok Dy felé, aki legnagyobb meglepetésemre engem néz, mégsem szólal meg, ahogy Én sem. De mindketten tudjuk, hogy az idő sürget minket, s ha ideérnek a barátaink, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a nyakláncos ügyet, ami egy kisebb vitába torkollott. Bár talán jobb is, hogy suli utánra marad.

– Van alibid?

– Hogy? – kapom fel a fejem Dy kérdésre, s be kell, hogy valljam, nem erre számítottam, hanem valami olyasmire, ami a kettőnk dolgával kapcsolatos.

– Mert, ha nincs, akkor azt is mondhatjuk, hogy velünk voltál – mondja.

– Nem kell – rázom meg a fejem. Senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam akkor… – Van valaki, aki tudja igazolni, hogy merre jártam – felelem. De nem fogja. Különben sem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb hazugság hagyja majd el a számot.

Halvány mosoly jelenik meg Dylan arcán válaszom hallatán, s bár még mindig mérges rám, mégis megajándékoz vele. Azonban ettől csak dühösebb lesz rám, ha elmondom a rendőröknek, hogy hol voltam, mikor Jace örökre lehunyta a szemét. Azután már tényleg nem tud kihúzni a csávából. Sőt nem is hagynám neki, mivel ez az egyetlen mód rá, hogy végre kiderüljön minden…

– Soph, suli után muszáj, hogy beszéljünk – szólal meg újra. – Azelőtt szeretnéd, hogy bemész Marco-hoz, vagy azután.

– Inkább utána, ha nem gond – válaszolom. Igazság szerint lyukasban akartam meglógni, de mivel nincs kocsi, amivel bemehetnék a kórházba, ezért kénytelen vagyok hazamenni, és csak utána meglátogatni apát, bár amilyen makacs, és amennyire utálja az angolt, a nővérek és az orvosok idegeire mehetett, főleg anyáéra, hogy még az ő kedvéért sem hajlandó megszólalni a világnyelven.

– Mivel tudsz nekünk szolgálni, Dylan? – érdeklődik Heather érkezésével egy időpontban, majd válltáskáját egy gyors mozdulattal ledobja a földre, ami hangos puffanással ér földet.

– A híváslista, és két alvázszám – válaszol Dy, s máris táskájában kezd kotorászni valami után, amit pár perc keresés után meg is lel. Egy félbehajtott papírt húz elő, amit kettéhajtva elénk tárulnak az alvázszámok. Szinte azonnal kitépem a lapot Dylan karmai, és jobban szemügyre veszem. Elsőre nem ugrik be, hogy milyen fajta kocsikról van szó, de többszöri olvasás után rájövök, hogy az egyik egy Renault Megane, míg a másik egy Mazda–3.

– Ha megvan a két kocsi, akkor a tetteseket miért nem fogták még el? – teszem fel a kérdést, mire mindhármójuk meglepett pillantással ajándékoz meg. – Ez a kocsik egyik azonosítójele. Minden kocsi saját alvázszámmal rendelkezek, természetesen a márkára jellemző számok, betűk előfordulnak, de két azonos kocsinak is más az a szám-és betűsor – magyarázom.

– Honnan tudsz, te erről ennyit? – érdeklődik Dy meglepettséggel a hangjában.

– Említettem már, hogy apa enyhén szólva autóbuzi, és ezzel is foglalkozik? – vonom fel a szemöldököm. – Egyébként, ha bemegyünk egy vizsgaállomásra, és valahogy sikerül megkérni a tulajt, hogy nézze meg nekünk, hogy melyik kocsinak ki a tulajdonosa, akkor hamarabb a tettesek kilétére bukkanunk, hacsak nem kölcsönzött kocsik. Akkor bírói végzés kéne – húzom el a szám.

– Vagy egyszerűen betörök a rendőrség adatbázisába, és kikeresem a járművek tulajdonosainak a nevét – rántja meg a vállát Dylan. Persze, mert ennyire félvállról kell venni ezt az egészet, főleg, ha a tűzzel játszunk, és köztudott, hogy akkor könnyen megégethetjük magunkat.

– Ezt ne itt beszéljétek meg! – hallom meg Marcus hangját a közelünkből, és felé fordulok. Zsebre tett kézzel áll a falnak dőlve, miközben minket figyel, s egy hamiskás mosollyal ajándékozza meg társaságunkat. Vajon mióta állhat ott, és hallgatózhat? S hogy nem vettük észre, hogy megjelent a színen, pont úgy, mint tegnap? – Hadd találjam ki, hogy kik szerepelnek a híváslistán – szólal meg néhány perc csend után nagy pökhendi hangsúllyal. – Mi öten és Bryan, valamint Cassandra.

Dy elkerekedett szemmel néz barátjára, s a következő pillanatban az történik, amire senki sem számít. Dylan a pólójánál fogva megragadja Demarcust, és hozzávágja a falhoz teljes erejéből, mire Marcus arca eltorzul a fájdalomtól, s kezeit összeszorítja maga mellett.

Dy ökölbe szorított kézzel méri az első ütést Demarcus arcába, s hiába fordítja el a fejét mostohatestvérem, hogy elkerülje az arcát érő csapást, barátom keze sajnálatos módon célt ér egyenesen a szája sarkában, s ahol Dylan ujjpercei az alsó ajkát érintik, ott vér fröccsen ki. Majd szája sarkában lefolyik. Ezt már Marcus sem tűri tovább, és lefejti Dylan kezeit pólójáról, majd viszonozva a gesztust, ő is megcélozza barátja arcát, azonban Dy sikeresen kitér az útjából, bár válltáskája kissé hátrarántja, és majdnem hátraesik.

– Csak ennyit tudsz, Benson? – dobja a földre táskáját Dylan, ami hatalmas puffanással ér földet. Marcus is megszabadul a fölösleges súlytól a vállán, és újra ellenfelére veti magát. Egy jól célzott ütéssel eltalálja Dy állkapcsát, s a fogak összekoccanásának hangjára mindenki felénk kapja a tekintetét.

Dylan kicsit megtántorodik, és letörli a száján lévő vért, de ez nem riasztja vissza attól, hogy újra Marcusnak essen. Barátom újra behúz egyet Marcusnak, aki az ütéstől meggörnyed, mégsem hátrál ki a verekedésből. Dylan nem tétlenkedik tovább, hasba térdeli barátját, aki vérszemet kap, majd egy ügyes mozdulattal leteríti a földre Dylant, és teljes erőből püfölni kezdi. A kocka a harmadik ütés után fordul, s Dylan maga alá gyűri Demarcust, ám ezúttal ő veri teljes erejéből Marcust.

– Dylan, állj le! – ordítok rá, és a háta mögé rohanok. Ütőkezét lefogva próbálom meg leszedni Marcusról, azonban én kevésnek bizonyulok. Segélykérően pillantok Heatherre, aki szinte azonnal mellettem terem, és segít lecibálni barátomat mostohatestvéremtől. Míg mi ketten Dylant fogjuk le, hogy nehogy megint Marcusnak essen, addig Bo a földön fekvő srácnak segít.

– Eressz el, Sophie! – förmed rám. – Ő a gyilkos, különben honnan tudná, hogy azok a nevek szerepelnek a híváslistán?

– Nem öltem meg a legjobb barátomat! – ordít Marcus, és kiszabadítja magát Bo karmai közül. – Különben is, az alibimnek még te is hinni fogsz – mosolyodik el sunyin. Persze, hogy hinni fog, főleg, ha megtudja, hogy ki az…

Dy kérdő tekintettel néz rá, de Demarcus nem válaszol, csak ugyanazzal a sunyi vigyorral néz rá.

– Menjünk be, hogy órák előtt le tudjátok mosni a vért az arcotokról – szólal meg Heather. Dylan és Marcus morgás kíséretében egyeznek bele barátnőm ötletébe, mégsem mozdulnak meg rögtön, hanem néhány perc erejéig farkasszemet néznek egymással, majd csak utána indulnak meg a bejárat felé, s hogy nehogy megint összeverekedjenek, közéjük állok, és megfogom Dy kezét, ezzel is nyugtatva, mire elkezdődik az első óránk, nyoma se legyen dühének. Bár azt nem tudom, hogy felrepedt száját és a szeme alatt éktelenkedő monokliját, hogyan fogjuk kimagyarázni.

Kivágódik előttünk a suli ajtaja, ahogy Dy belöki, s amin belépve elég feltűnő jelenségként szolgálunk, mivel mind az öten teljesen feketében jelentünk meg, Demarcus és Dylan arca véres, s ha ezzel még nem vontuk eléggé magunkra a figyelmet, akkor Jace hiányával garantáltan érdekes látványt nyújthatunk –, főleg, hogy Jace és Marcus elválaszthatatlanok – a folyosón lézengő diákok számára, akik csodálkozva kémlelik ötösünket, és végig egy embert keresnek tekintetükkel, azt, akit soha többet nem láthatnak. Bár akadnak olyanok is, akik csapatunk két férfitagjának az arcát figyelik, és azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett.

Ahogy sétálunk a mosdó felé, hallani lehet, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, és megbámulnak minket jobban, mint általában, bár elvétve a szombati bunyóról is lehet hallani, s hogy Jace-t mennyire szexinek találták felrepedt ajkakkal és dühösen villogó kék szemével.

– Menjünk be veletek, vagy kibírjátok azt a két percet egymás mellett? – érdeklődik gúnyosan, felvont szemöldökkel Heather a férfi wc előtt állva.

Nem érkezik válasz sem Marcus, sem Dylan részéről, ezért útjukra bocsátjuk őket, s amíg megmossák arcukat, és rendbe szedik magukat, addig mi „őrt álluk”. Heather melle előtt összefont karral kémleli a folyosón lézengőket, mintha keresne valakit. Tekintetével ölni tudna, de szeme többször is megakad Jace szekrényén, mintha azt várná, hogy tulajdonosa kinyissa, holott ő is tudja, hogy ez többé már nem lehetséges.

– Bo, fedeznél matekon? – teszi fel váratlanul a kérdést barátnőm, de tekintetét továbbra sem szakítja el a szekrénytől.

– Tudod, hogy mennyire kedvel a tanár – húzza el a száját Bonnie.

– Szarok rá! Egy igazolatlan meg úgyis kell – rántja meg a vállát nemtörődöttséget színlelve Heather.

Szerencsére nem ismerem a matektanárukat, de eddig semmi jót nem hallottam róla, sőt kilencediktől kezdve pikkel Heatherre máig ismeretlen okok miatt, s lázadókedvű barátnőm előszeretettel bosszantja fel órán, sőt legszívesebben be se járna matekra, de mivel érettségiznie kell belőle, ezért végigszenvedi azt a negyvenöt percet. Persze, házit sosem ír, mindenből csak egy példát ír le, és próbál nem elaludni, s legszívesebben zenét hallgatna, de a házirend tiltja, és az utolsó évben nem szívesen zsebelne be egy szaktanárit, mint az előző években. Ennek ellenére szinte csak ötösei vannak matekból, ami mindenki számára rejtély, hogy hogyan lehetséges ez. De ha őszinték akarunk lenni, akkor talán azzal magyarázhatnánk ezt, hogy Heather titokban egy igazi matekzseni, aki egyben lusta is.

– Mire készülsz? – érdeklődöm.

– Feltöröm Jace szekrényét, hátha onnan megtudhatunk valamit, ami még közelebb juttat a gyilkosához – válaszol. Szétnéz a folyosón, hogy mennyire tiszta a terep, hátha még első óra előtt megtud valamit.

– Én... Én hallottam őket – szólal meg cérnavékony hangon Bo, s egyből felé fordulunk. Tekintete fátyolos, ajkai remegnek. – Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondta, hogy Jace mindenért megfizet – hangja elcsuklik, és könnyei is a felszínre törnek, amiket egy gyors mozdulattal letöröl, de máris új sós cseppek jelennek meg szeme sarkában, amik végigfolynak arcán, de ezeket már nem akarja eltüntetni. Egy lépést teszek felé, hogy megvigasztalhassam, amikor a mosdó ajtaja kivágódik, és Demarcus masírozik ki rajta Dylan társaságában, s amint meglátják a sírdogáló Bonnie-t, megtorpannak. Értetlenül néznek rám, majd Heatherre, mintha mi bántottuk volna meg, de amikor Heather eltátogja neki legjobb barátja nevét, hirtelen mindent megértenek, és Marcus keserű mosollyal az arcán Bo felé fordul.

– Hé, ne sírj! – szinte azonnal Bo előtt terem a srác, és szorosan a karjaiba zárja, s hátát simogatva próbálja nyugtatni. Nem hallom, hogy mit duruzsol barátnőm fülébe, de hatásosnak tűnik, mivel Bo már nem rázkódik annyira a sírástól, és Demarcus is lassabban és lágyabban cirógatja őt, amit máskor Dylan tenne. Ő vigasztalná, és nem Marcus.

***

Drágáim! A nyár örömére egy új bloggal rukkoltam elő, ami a Szerelmi játszma nevet viseli. Ha érdekel, hogy miről szól, akkor ITT megtekintheted. A prológus, és a szereplők, valamint egy rövid történet fent van. Oda is örömmel várom a véleményeteket :)