Chapter 11 - You can hear me

Drágáim! Itt vagyok végre a résszel! :D Mostantól gyakrabban lesznek részek, ami azt jelenti, hogy egy héten akár három is. Ez az elfoglaltságaimtól függ. Bizonyos dolgok kiderülnek, és még több kérdés lesz, amire majd tudni akarjátok a választ :D De a legjobb hír a világon: Jace visszatért!!! Szóval lehet neki örülni ;) Köszönöm a díjakat, komikat. Elképesztőek vagytok! Nagyon hálása vagytok nektek. Mindjárt ki is rakom őket. Készült velem egy interjú is, mivel 2.helyezést értem el a legjobb nem fanfiction kategóriában és elsőt a legfordulatosabb nem fancicben. Nagyon örülök neki. Szavakkal nem lehet leírni. :') Mostantól csak kapkodni fogjátok a fejeteket, hogy ki hazudik és ki nem ;) Jó olvasást, és komizni ér ;)
~Hallasz engem~
Sophie Tate
– Kérem, a következő diákok fáradjanak az igazgatói irodába. – Megzavarja a roppant érdekes történelemórát az igazgató úr, Mr. Roberts a hangosbemondón keresztül, mire Ms. South abbahagyja a tananyag magyarázását és diktálását, s minket is csendre int. Bár utóbbi fölösleges, hiszen eddig is csendben ültünk az órán, és figyeltünk rá, miközben Amerika hadba lépését taglalta az első világháborúban. De az is igaz, ha az igazgató hétfőn már első órát azzal megzavarja, hogy néhány tanulót magához hívat, akkor mindenki érdeklődését felkelti, s még azok is csendben hallgatják végig a mondandóját, s nem kezdenek el zenét max hangerőn fülhallgatójukon keresztül, akik amúgy magasról tesznek rá, hogy mikor mit jelent be Mr. Roberts. – Bryan Reed, Cassandra Holt, Dylan Better, Sophie Tate, Bonnie Bones, Demarcus Benson és Heather Cross – csendül fel újra egy kis szünet után – amit csak azért iktat be, hogy biztosan mindenki elcsendesedjen – Mr. Roberts hangja.
Nevemet hallva gyomron borsó nagyságúra zsugorodik, s ha most nem órán lennék, akkor valószínűleg menekülőre venném a figurát, és azelőtt lelépnék, mielőtt sora kerülnék. Azonban, ha most azt tenném, akkor csak saját bűnösségemet bizonyítanám be, s hiába próbálnám az ellenkezőjét bizonygatni, senki se hinne nekem. Még Dylan se, hiába állítaná azt, hogy hisz nekem.
Ijedtemben megugrok, amikor Dy meleg tenyerét érzem meg alkaromon, amint lágyan cirógatni kezdi, s ha most poénból feltenné azt a kérdést, hogy nem tiszta a lelkiismeretem, akkor arra egy hatalmas igen lenne a válasz, mert tényleg nem tiszta. Sőt csak még „mocskosabb” lesz, ha hazugságot hazugságra fogok halmozni a zsaruk előtt, hiszen mi másért hivatott volna pont hetünket az igazgató? Mert nem hiszem, hogy a tanulmányainkról, vagy rendetlen viselkedésünkről szeretne velünk beszélni. Annál inkább Jace Mclean haláláról.
– Nem lesz semmi baj, Törpillám. Végig melletted leszek – küld felém egy biztató mosolyt Dylan, de én nem viszonzom. Attól idegesebb és rémültebb vagyok, minthogy vigyort, illetve vicsort – attól függ, hogy nézzük – erőltessek az arcomra. Sőt egyenesen rettegek. Mi van, ha nem tudok majd elég meggyőzően kamuzni? Menne nekem szemrebbenés nélkül az, hogy azt állítsam nincs alibim? Vagy, hogy nem tudtam, hogy Jace meghalt, s csak apa miatt vettem fel feketét? Egyáltalán képes vagyok pókerarccal hazudni és mindenkit meggyőzni, hogy ártatlan vagyok, mint a ma született bárány? Még akkor is, ha ez nem teljesen igaz?
– Sophie, Dylan, kérlek menjetek az igazgatóiba – sürget minket Ms. South, hiszen miattunk nem tudja folytatni az anyagot, amit nem hiszem, hogy a többi osztálytársunk bánna, mivel annyival kevesebbet kellesz csütörtökre megtanulni, amennyivel később folytatódik az óra.
Dylan engedelmeskedve a tanárnő akaratának feláll, de nem indul meg az ajtó felé, helyette várakozóan pillant rám, hogy kövessem az ő példáját, és cselekedjek hozzá hasonlóan, de nem megy. Nem tudok motszani, mintha gyökeret eresztett volna fenekem, úgy láncol a székhez egy láthatatlan erő maradásra bírva. Nem, mintha menni akarnék. Viszont ez egy elkerülhetetlen találkozás, amit nem úszhatok meg, bármennyire is szeretném.
– Gyere! – mondja Dylan hezitálásomat látva, és tekintetével épp arról próbál meggyőzni, hogy minden rendben lesz, hogy semmi baj nem történhet, és én hinni kezdek neki.
Hatalmas sóhaj kíséretében tornázom fel magam álló helyzetbe, miközben szívem vadul dübörög mellkasomban, s agyam is ezerrel kattog, hogy kitalálja a hazugságot, amiket még keresztkérdésekkel sem lehet megdönteni, ha már közös mesét – vagy ha úgy tetszik –, közös hazugságot nem sikerült kitaláltunk első óra előtt. Ezzel viszont az a gond, hogy nem tudjuk fedezni egymást, ahogy kihúzni sem egymást a csávából, amiben most nyakig benne vagyunk. Sőt nekem még rosszabb a helyzetem, mint a többieknek, hiszen a nyakláncom is ellenem szól, mint bizonyíték. Abba meg tényleg nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha kiderül én vagyok Bella, a kamu „nekem nincs alibimről” nem is beszélve, ami annyira igazi, mint Heather rózsaszín tincse a hajában. Ráadásul még őt is – természetesen nem Heathert – magammal ránthatom, ami tényleg még rosszabb fényt vetne rám/ránk, mivel a jelek szerint ketten okozták Jace balesetét. S ha én nyomoznék az ügyben, akkor a jelenlegi állás, bizonyítékok és hazugságok fejében magamat gyanúsítanám Jace halálával. De a legrosszabb az egészben, hogy csak végig hátráltatni fogjuk a rendőrök munkáját a sok kamuzással, s ha kiderül, hogy nem mondtunk igazat, akkor nekünk befellegzett, és miattunk nem fogják elkapni az igazi tettest. S azzal a tudattal kellesz élnünk, hogy miattunk nem sikerült igazságot szolgáltatni, és miattunk nem ülnek rács mögött a tettesek
– Nekem ez nem fog menni, Dylan! – pánikolok be, amint kiérünk a teremből, ezzel végre megszabadulva a minket vizslató szemek elől, amik lyukat égettek a hátunkba. De az is lehet, hogy inkább Dy arcát figyelték annyira, hiszen a bunyó nyomai tisztán kivehetőek, mint felrepedt ajka, s lassan liluló monokli a szeme körül.
– Nyugodj meg! – teszi vállamra a kezét. – Tudod, mély levegő, majd kifúj. Mély levegő, és kifúj.
Úgy teszek, ahogy mély hangján mondja. Lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, majd szép lassan kieresztem azt, s ezt addig ismétlem, míg le nem nyugszom, míg szívem nem kezd normális ütemben verni. Ahogy ez bekövetkezik, eddig csukva lévő szemeim kinyílnak, és Dylan mosolygós arcával találom szembe magam. Nem tudom, hogy hogy lehet ilyen helyzetben is mosoly az arcán, de kicsit irigylem érte, s mintha vigyorával azt akarná üzeni a világnak, hogy attól, hogy Jace meghalt, az élet megy tovább, és mindennek örülni kell, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor jár le az időnk, hogy mikor hagyjuk itt azokat, akiket szeretünk.
– Megnyugodtál? – érdeklődik, miközben kezét arcomra simítja, és fülem mögé tűri rakoncátlan tincsem, ami copfomból hullott ki.
– Igen, és köszönöm – felelem, miközben hozzábújok, és arcomat mellkasába fúrom, és nemsokkal később védelmező karjait érzem meg magam körül, amint magához ölel. S jelenleg ez minden, amire vágyom, holott tudom, hogy az igazgatóiba kell mennünk, de szükségem van néhány percre Dylan biztonságot nyújtó karjai közt. Mert ha vele vagyok, akkor semmi rossz nem történhet. S ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak megállna az idő, hogy ez így is maradjon...
– Sophie – lágyan ejti ki nevemet, mire fejemet felemelem mellkasáról, és pilláim alól érdeklődve pillantok rá. Ahelyett, hogy folytatná, ami elkezdett, helyette csak engem fürkész csokoládébarna szemeivel. Olyan áthatóan és olyan szeretettel néz rám, mint senki más az egész világon, sőt valószínűleg nem is fog. – Ez muszáj megtennem, mielőtt bemegyünk az igazgatóiba – szinte már suttogva mondja ki a szavakat, miközben homlokát az enyémnek dönti. A bal kezét derekamról óvatosan a tarkómra csúsztatja, mintha porcelánból lennék, és bármelyik pillanatban apró darabokra esnék szét, ha egy kicsit is erősebben érintene meg, majd ajkait lágyan az enyémhez érinti. Apró puszikat hagy rajta, s mielőtt bármelyikőnk is elmélyítené a csókot, hogy ne csak szájra puszi legyen, Dylan eltávolodik tőlem. Csalódottan és értetlenül nézek rá, mire fejével észrevétlenül a hátam mögé int, mintha csak attól félne, hogy rajtam kívül bárki más is észrevehetné ezt az apró jelet. Óvatosan hátrapillantok a vállam felett, és a folyosón megjelenő Heather ezerwattos vigyorával találom szembe magam, amint felénk igyekszik, miközben egy apró tárggyal a kezében integet nekünk, amit a távolság miatt nem nagyon tudom beazonosítani, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy egy nyaklánc az, legalábbis az ujjai közt lelógó láncból erre következtetek.
Ki akarok bújni Dylan biztonságot nyújtó öleléséből, amit mocorgásommal jelzek is neki, azonban barátom nehezményezi ezt az ötletet, ezért óvatosan megfordít karjai közt. Immár előröl, kezeit hasamon átkulcsolva ölel át, és fejét a vállamra helyezi, s mielőtt még Hetaher ideérne, gyorsan arcon csókol.
– Szívesen! – lóbálja meg előttem az „S” medálos nyakláncomat, ami Dy állítása szerint az apjánál van, mint ellenem szóló bizonyíték. De akkor hogy került ide? Vagy ez azt jelenti, hogy Dylan hazudott, és nincs is ellenem semmi? S ha ez igaz, akkor mégis milyen nyakláncot láthatott, amire azt hitte, hogy az enyém?
– Hol találtad meg? – képedek el, és már nyúlnék is a láncért, hogy közelebbről megnézzem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg az enyém-e, amikor Dylan egy gyors és ügyes mozdulattal kikapja barátnőm kezéből az ékszert.
– Lehetetlen! – sápad le, miközben jobban szemügyre veszi a kezében tartott tárgyat, és minden figyelmét a medálnak szenteli, hiszen az köti le a legjobban. Forgatja ujjai közt, többször is végigsimít a gravírozáson, majd a csuklómnál fogva felemeli a kezemet, és ügyelve rá, hogy ne essen le, lágyan a tenyerembe hullajtja az ékszert. – Nézd meg a gravírozást! – utasít lágyan és kedvesen egyszerre, de hangján érződik, hogy ideges, hogy ő sem érti, hogyan lehetséges ez.
Remegő kézzel nyúlok a tenyeremben pihenő tárgyhoz, s habozás nélkül az „S” másik oldalára fordítom a medált – mivel pont úgy esett a tenyerembe, hogy nem látom az írást –, és azzal a ténnyel kell szembesülnöm, hogy ez tényleg az Én nyakláncom, amit a „Törpilla” véset sem bizonyít jobban. Azonban ez mégsem ad választ arra, hogy hogyan került ide, amikor valahol máshol kéne lennie. Valahol a bizonyítékok között...
– De... – nem jutok szóhoz, ahogy a mellettem álló Dylan sem, s ez csak azt bizonyítja, hogy ennek az ékszernek a tökéletes másolatát látta. Akkor mégis ki másoltatta le, és helyezte el Jace kocsijában? Kinek volt lehetősége közelről jobban megfigyelni és el is lopni a nyakláncomat, amikor rajtam és Dylanen kívül senki se tudja a pontos kinézetét, s ebből egyetlen egynek kéne lennie, mivel ez egy egyedi darab, amit Dy kizárólag nekem csináltatta a szülinapomra. S ebből következik az, hogy Dylan akár le is másoltathatta, hiszen még rémálmából felkeltve is fel tudná idézni, hogy hogyan néz ki a nyaklánc a medállal együtt. Ennek ellenére mégsem hiszem, vagy legalábbis nem akarom elhinni, hogy ő képes lett volna erre. De erre biztos van logikus magyarázat. Kell, hogy legyen!
– Mondanám, hogy kérdezzük meg Jace-t, de ő ugye halott, szóval aki bármiféle magyarázattal tud szolgálni nekünk az Marcus – mondja Heather.
– Jace szekrényében volt? – találom meg a hangom, amint eszembe jut, hogy Heather épp azt tervezte, hogy feltöri a srác szekrényét, hogy holmiját átkutatva magyarázatokra leljen.
– Talált-süllyedt! – érkezik a válasz barátnőm szájából, s ezzel csak még több kérdést ébreszt fel bennem, amelyekre nem találom a választ. Pedig keresem, és próbálom összerakni a kirakós darabjait, de ez kicsit nehezebbnek bizonyul, hiszen megannyi dolog megválaszolatlan, s ugyanannyi rejtély áll még előttünk, és a nyomozóktól se tudunk többet. Annyi azonban biztos, hogy ez az egész bűzlik. Olyan, mintha valaki egy tökéletes gyilkosságot akart volna elkövetni, s hogy az illető ezt megúszhassa, másokat mocskol be maga helyett, hogy a nyomozás végén egy ártatlan sínylődjön az ő bűneiért. Sőt talán számít is rá, hogy hazudni fogunk, talán az illető a barátaim vagy a közvetlen közvetlen környezetemben van. S ha Jace üzenetére gondolok, akkor máris hat személy van rajtam kívül, illetve csak öt, mert Bo soha, semmilyen körülmények közt nem ártana Jace-nek. Legalábbis én semmilyen okról nem tudok Bonnie részéről. De akkor melyikük az? Melyikőjük akarhatta ennyire, hogy Jace félreálljon az útjából, akár a halála árán is?
– Mennünk kéne – emlékeztet minket Dylan, hogy már rég az igazgatói irodában kéne ülnünk, hogy hazudjunk arról, amit tudunk, hogy bizonyos dolgokat örökre elhallgassunk, hogy sose derüljenek ki. S nem tehetünk mást, mint kamuzunk, akár a vízfolyás. Noha az igazság célravezetőbb, de mindannyiunknak takargatnivalója van a szombattal kapcsolatban. De azokat a titkokat, amikről azt hittük, hogy sosem derülnek ki, vajon egymásnak elmondjuk? Vagy továbbra is magunkban őrizzük, ahogy Én is, hogy felhívtam Jace-t nemsokkal a balesete előtt?
Kínzóan lassan indulok el az igazgató irodája felé, amit nem is tennék meg, ha Dylan nem kezdene el maga után húzni, de még ennek ellenére is, szinte már nevetségesen gyerekes módon követem őt, hiszen egyet lépek előre, majd kettőt hátra. Csoda, hogy még nem estem orra. Akkor mégis miért haladok így? Hogy minél később kelljen szembesülnöm a rendőrökkel, a bent váró kérdéseik sokaságával, s hogy a telefonhívásom minél tovább titok maradjon.
A vártnál hamarabb érünk az igazgatóihoz, s legnagyobb meglepetésünkre Bo és Marcus várakozik az ajtó előtt, de barátnőm nem fest valami fényesen, hiszen szemei kissé vörösek még, s habár a sminkjét ügyesen korrigálta, még mindig lehet rajta látni a sírás nyomait. Mégis a legmeglepőbb dolog kettejükön az, hogy Demarcus szorosan a karjai közt tartja Bonnie-t, miközben oldalát lágyan cirógatja, és hagyja, hogy Bo feje a vállán pihenjen, s mindenféle hülyeséggel fárassza le, mint mondjuk a Chanel vagy a Versace új őszi kollekciója, esetleg Bo új kedvenc fiúbandája.
– Végre! – sóhajt fáradtan Marcus. – Ha még egyszer meg kellett volna hallgatnom, hogy milyen jól néz ki Monsieur Loup, akkor...
– Akkor azonnal rámozdulnál. – fejezi be nevetve Dylan Demarcus mondatát, mire mind Bo, mind mostohatestvérem részéről szúrós pillantást kap válaszul.
– Ne tagadt, hogy mennyire bejött neked szombaton – kacsint rá Heather, ezzel jobban felidegesítve Marcust.
– Örülök, hogy ennyire jól szórakoztok, de remélem, hogy tisztában vagytok vele, hogy csak egy gombnyomás, és ő is megtudja a titkotokat – mondja sejtelmesen Demarcus, miközben rám néz, mintha csak nekem mondaná, vagy szimplán üzenni akarna ezzel valamit. És sajnos sejtem, hogy mire gondol. Arra, amit már a kocsiban is mondott, s előtte már Jace is felhozta. De ezzel csak az a gond, hogy nem akarok hinni neki, viszont elnézve Hetaher és Dylan sápadt arcát, valamit tényleg titkolnak mindenki elől, de főleg előlem, és nem hiszem, hogy az az évfordulónkhoz köthető.
– Csak hülyültünk – csattan fel Heather, ezzel igazat adva az elméletemnek.
– Ahogy én is – görbül kissé gonosz vigyorra Marcus szája. Sőt le se tagadhatná, hogy mennyire élvezi, hogy a kezében tartja őket.
– Inkább menjünk! – morogja Heather, s már lép is az ajtóhoz, amit szinte azonnal ki is nyit, leszarva az illemszabályt, miszerint kopogni is kéne.
Némán lépjük át utána az igazgatói iroda küszöböt, de arra egyikünk sem készült fel, ami bent fogad minket. Hét széket valaki gondosan kikészített oda, amolyan „vallató” stílusban, hogy mindegyikőnk reakcióját tisztán láthassak, s hogy mi is szemtanúi legyünk annak, hogy melyikőnk hogyan reagál bizonyos dolgokra, hogy esetleg mi buktassuk le.
Heather, aki eddig birka módjára ment előre, megáll, és riadtan négyünkre néz, s kezdi felfogni a súlyát a dolognak. Csupán a szemünkkel kommunikálunk, és próbáljuk a másiknak azt sugallni, hogy mozdulatlanul fogunk ülni, s csak a kihallgatóinkra fogunk figyelni, hogy mindannyian ártatlannak tűnjünk.
– Muszáj hazudnunk bizonyos dolgokról – figyelmeztet minket suttogva Dy, amire csak bólintással felelünk, és belépünk a „vallató körbe”, amiből kettőt már foglaltak, hiszen Bryan és Cassandra hamarabb megékezettek, mint mi. Csendben foglaljuk el a szabad helyeket, de továbbra sem engedem el Dy kezét, sőt csak jobban szorítom. Szívem milliószor gyorsabban ver, s hiába próbálok nyugodtságot magamra erőltetni, a rémület erősebb ennél, és hagyja, hogy kiüljön a félelem a szemembe, az arcomra. Az nyugtat csak egy kicsit, hogy Dylan itt van mellettem, és foghatom a kezét. – Sophie – hajol közel hozzám, hogy csak Én halljam, amit mondani akar. – Kérlek, tagadd le az alibid.
Kapkodva kezdem venni a levegőt, s mielőtt válaszolhatnék neki, bezárul az ajtó, és besétálnak az ügy nyomozói. Derek, Dylan apja most egyáltalán nem mosolyog, s nem olyan, mint amilyennek megismerhettük, hanem sokkal inkább eltökélt, hogy közülünk találja meg a gyilkost. Társa sokkal ellenszenvesebben méreget minket, mintha mi lennék a pokol urai, akik mindenkit megölnek.
– Sziasztok! Derek Better nyomozó vagyok,  pedig a társam Kurt Greenmark. – mutat a mellette álló férfira, aki sokkal nagyobb termet, mint Derek. – Lenne hozzátok néhány kérdésünk Jace Mclean balesetével kapcsolatban.
Kérdéseket kérdések után kapjuk, s próbálunk azért segíteni nekik a nyomozásban, de ha kényesebb a téma, akkor csak elhallgatjuk, legalábbis mi, öten ezt teszünk. Viszont ahhoz sem fér kétség, hogy Cassandra és Bryan is ugyanúgy hazudik, hiszen egyenesen letagadták, hogy bármiféle konfliktus is lett volna köztük is Jace között. Azonban hamar lebuknak, hiszen Heather szándékosan kijavítja őket, és elmondja, hogy Bryan és Jace verekedett. Sajnos arra is ki kell térnünk, hogy Dylan, Jace és én sem túl barátságosan váltunk el egymástól, mégis Marcus, Bo és Heather valamiért jobban érdekli őket.
Mikor az alibijeinkről kérdeznek minket, én letagadom, sőt még ő is, csak nem értem miért. Értetlenül nézek rá, de ő egy biztató mosolyt küld felém ezzel sugallva, hogy ha én nem mondom el, akkor ő sem. Mint vártam Dylan és Heather együtt voltak, és Bonnie pedig Willel ment. De Derek társa valamiért nem akarja elhinni, hogy Dy és Heather együtt mentek haza.
– Ismertek Bellát? – érdeklődik ismét Kurt Greenmark.
– Nem – hangzik mindenfelől egyhangúan a válasz.
– Ez érdekes, mert ezt az üzenetet küldte neki: az utolsó hét hívott személy között van a gyilkosom – olvassa fel.
– Ezért vagyunk itt? Egy hülye sms miatt? – tettet felháborodást Heather. – Nyilvánvaló, hogy a gyilkos küldte el valakinek. Sőt ujjlenyomat se lesz a telefonon – forgatja meg a szemét.
– Mondhat valamit – helyesel Dylan apja. – Ennek utána kell néznünk – mondja társának, majd újra nekünk szegez egy kérdést. – Ismerős nektek ez a két kocsi? – mutat fel két képet Derek, s az alvázszámokról már azonosított Renault-t és Mazda–3-t köszön vissza, ám az utóbbi túl ismerős, mintha már korábban is szembetalálkoztam volna vele az utcán. Megbabonázva nézem azt az egy fotót, ami a piros járműről készült, s hiába kutakodom az emlékeim között, továbbra sem tudom beazonosítani a kocsit.
Tudom, hogy láttam már korábban, de hol? Tekintetem a rendszámára vezetem, és hirtelen minden beugrik, minden, amit eddig mélyen elrejtettem magamban. Egy női sikoly, majd egy csattanás, és a földön heverő test, mely nem mozdult többé. A baleset okozója egyből kiszállt a kocsiból, hogy megnézze él-e még a lány, s mikor saját szemével látta, hogy tényleg nem mozdul, tovább állt, de mielőtt tényleg eltűnt volna, tekintetünk egy percre találkozott, és láthattam, hogy ki ő, mégse tudtam felidézni sem az arcát, sem a jellegzetes vonásait, mikor szemtanúként kikérdeztek, miután értesítettem a mentőket és a rendőröket.
Lehunyom a szemem, hogy gyorsan elfelejtsem, ami akkor, 2011. október 7-én történt, de fejemben csak az zakatol, hogy ő ölte meg Jace-t is.
Észre sem veszem, hogy már állok, és távozni készülök, amikor a nevemet hallom meg valahonnan távolról. Legalábbis nekem annak tűnik, holott mellőlem érkezik.
– Minden rendben, Sophie? – kérdezi aggodalmasan Marcus.
– Nekem... Nekem muszáj kimennem. – Kapkodom a levegőt, a kezem remeg, és érzem, ahogy az emlékek és az érzések ellepnek. Nem várom meg, míg engedélyt adnak nekem a távozásra, hanem egyenesen kiviharzok a helységből, és addig nem állok meg, míg a folyosón nem leszek.
Arcomat kezembe temetem, és visszafojtom sikolyomat. Érzem, ahogy lábam feladja a szolgálatot, és földre rogyok, miközben keserves sírásba kezdek. Akár én is lehettem volna az a lány, aki akkor meghalt, s ennek a tudata csak jobban megrémít. Azonkívül, hogy vörös hajjal rendelkezett a lánynak, és annyi idős volt, mint én akkor. Semmit se tudok róla. Még a nevét sem.
***
Leléptem a suliból, és csak bolyongtam a városban, míg a kórházban nem kötöttem ki. Nem tudom, hogyan fogom anyának megmagyarázni ezt az egészet, de jelenleg ez a legkisebb bajom.
Orrom már hozzászokik a kórház szagához, míg fel-alájárkálok a folyosón, hogy végre bemehessek apához, de ez még mindig nem következik be, hiszen legalább egy félórája vizsgálják, és ez aggaszt.

-Á, Sophie! Csak nem jöttél megnézni, hogy meghaltam-e? – hallok valahonnan egy ismerős hangot, ami Jace-hez tartozik. Oké, biztos csak hallucinálok. ő nincs itt, hiszen halott. Úgy teszek, mintha semmit sem hallottam volna, és teszek még egy lépést, amikor újra felcsendül a hangja: – Megöllek! – jelenik meg előttem Jace, mire egy halk sikoly kíséretében, összerezzenve ijedtemben megugrok. De ez lehetetlen! Ő halott! Nem lehet itt. Nem láthatom őt. – Te látsz engem. – Megrázom a fejem. – Te hallasz engem. – Újra nemlegesen válaszolok neki, az előbbihez hasonló módon. – Ó, de! Látsz és hallasz engem. Így sokkal szórakoztatóbb lesz megölni téged – neveti el magát, majd ahogy jött, úgy el is tűnik.

9 megjegyzés:

  1. Szia :) Ma kezdtem el olvasni a blodog es egyszeruen kesz vagyok annyira jo lett :D Mar nagyon varom a folytatast :)) (remelm minel elobb jon a kovetkezo resz :P) Lehet h megfogtok kovezni de en nem birom Dylant sokkal inkabb Jacet kedvelem meg akkor is ha egy seggfej xD Udv: Vani

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm ♥ És még sehol sincs Jace bosszúja ;) Már elkezdtem, szóval nem kellesz sokat várni ;) Eláruljak egy nagy titkot? :D Jace-t én is jobban szeretem, mint Dylant ;) Hidd el, Jace sokszor lesz seggfej. Egyenesen imádni fogod ;)

      Törlés
    2. Jujj mar nagyon varom :) akkor nem vagyok egyedul a Jace imadatommal xD azt meghiszem h nagyon fogom szeretni a seggfejkedeseit :D

      Törlés
  2. Amikor végig olvastam a részt, csak annyit tudtam mondani, hogy: AZTAAA!
    Basszuskulcs. Ez nagyon komoly. Húha. Húhahúha.
    Viszont van egy dolog, amit nem értek, kérlek magyarázd el, mert ha továbbra sem fogom érteni, akkor ott gondok lesznek az olvasással. Sophie-nak miért kell alibit tagadni és miért kell hazudni? Kérdezném én, hogy a többieknek miért, de azt úgy se mondanád el. :P
    Hajajj, ismerve Téged itt komoly bajok lesznek.
    Amúgy, az az igazság, hogy én sem szeretem már annyira Dylan-t, mint az elején, Jace most sokkal izgibb. :3
    Nagyon-nagyon jó rész lett, imádom! ♥
    Siess a következővel! ;)

    VálaszTörlés
  3. Szia.
    Mivel nagyon tetszik a blogod, ezért kaptál tőlem egy díjat:
    http://romantikustortenet.blogspot.hu/2014/08/meglepi.html

    VálaszTörlés
  4. Drága Merci!
    Erre csak annyit tudok mondani, hogy WOW. Hihetetlenül jó lett ez a rész, el sem hiszem hogy Sophia tényleg látja Jace-t :)
    xx, ölel Helena Z.

    VálaszTörlés
  5. Te jó ég! Hihetetlenül tehetséges vagy! Amikor elolvastam a prológust, valami lapos szellemsztorira számítottam. Aztán elolvastam az első fejezetet és azt hittem, hogy ez a legújabb szjg copy. Ekkorát még nem tévedtem. A blogodnak van egy kis PLL beütése, amit imádok. Valami eszméletlen ahogy a csvarokat beleviszed a történetbe.Következőt!!!!!!!

    VálaszTörlés
  6. TEAM JACE!
    Nekem ő valamiért szimpibb mint Dylan, akit akárhogy akarok elképzelni, O'Brien miatt csak egy módon sikerül.
    Nagyon jó tippeim vannak a végkifejlettel kapcsolatban, imádom a gonoszkodásodat.:D
    Remélem az lesz a gyilkos, akire én gondolok..:D

    VálaszTörlés
  7. Szia! Imádom a blogod! Mikor lesz rész?

    VálaszTörlés