Chapter 5 - When the darkness comes

Hi guys! Végre itt vagyok egy sokkoló, szomorú és nem várt fejleményekkel teli résszel :) Zsepiket gyengébb érzelműeknek előkészíteni, és a végén nem a pokolba küldeni engem ;) Remélem tetszeni fog nektek! Bár nekem nem annyira nyerte el a tetszésem. Jó olvasást! :) Komizni ér ;)
Ui: Második lettem a blogversenyen*-* Nem hittem, hogy ennyire jó a történet :P

~Mikor eljön a sötétség~
Sophie Tate

– Ki a srác, Sophie? Mi van vagy volt köztetek? – kérdezi idegesen Dylan végig a szemembe nézve. – Megcsaltál vele?

Minden levegő kiszalad a tüdőmből, ajkaim elnyílnak egymástól, és érzem, hogy a szám is lassan kiszárad. Szívem eszeveszett tempóban kalimpál, mintha ki akarna törni mellkasomból, és én már csak tátogni tudok, mint a partra vetett hal. Bármennyire is erőlködöm, hogy legalább neve hagyja el számat, nem megy. Egy hang se jön ki rajta.

– Hazudd azt, hogy nem, és én elhiszem neked. Kérlek, Törpillám! – hangja megremeg a kétségbeesettségtől, és eddigi ölelése szerelmes helyett szoros lesz, mintha most tartana utoljára karjai közt, s mintha soha többé nem akarna elengedni. – Hazudj! Kérlek!

Nem bírok tovább barna íriszeibe nézni, ezért lehunyom szemeimet, és az első könnycseppem is kigördül.

– Sa-sajnálom! – sikerül megtalálnom a hangomat. – Én…Én…Igen – fájdalmasan ejtem ki a szavakat, amik villámként hasítanak a levegőben. Sós cseppjeim jobban megerednek, és a legkevésbé az izgat, hogy tönkremegy a sminkem.

Dylan ölelése enyhülni kezd a mondottak után, míg végül karjai le nem hullanak rólam. Csupán egy mozdulat, mégis szavak nélkül is azt jelenti, hogy vége… Hiányérzetem támad, és csak arra vágyom, hogy újra magához öleljen, és soha többé ne engedjen el. Azonban tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert bár nincs tudatában annak, hogy csak egy csók volt közöttünk, s ezt bárhonnan is nézzük, megcsalásnak számít. Mindent tönkretettem.

Torkomban gombóc keletkezik, s még az eddigiektől is szarabbul érzem magam, hiszen fájdalmat és csalódást okoztam annak, akit a legjobban szeretek. Csak egyet lép hátra Dylan, s beletelik pár másodpercbe, mire felfogom, hogy éppen elmenni készül.

Nem engedhetem el!

Kétségbeesetten kapok karja után, s legnagyobb örömömre sikerül satuba fognom a csuklóját.

Ujjaim gyengén mélyednek bele bőrébe, s elég lenne csak egyet rántania kezén, és kiszabadulna a markomból. S bármi meglepő hagynám neki. Hagynám, hogy elmenjen.

– Dylan! – suttogom kétségbeesetten, mire nagy kegyesen megfordul, és eddig meleg mogyoróbarna íriszei jegessé válnak. Tekintetétől kiráz a hideg, és bármit megadnék azért, hogy újra szerelmesen nézzen rám.

De nem fog…

– Mióta tart köztetek? – érdeklődik, miközben fagyos tekintettel néz rám. – Egyáltalán szeretsz?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? – háborodok fel. Valamilyen szinten jogos a kérdése, de az csak a kibaszott csók volt, még ha fel is kavarta az érzéseimet. Egy dolog azonban biztos. Senkit se szerettem/szeretek annyira, mint Dylant. Ő az első szerelmem. – Szerinted veled lennék, ha nem így éreznék irántad?

– Nem tudom, Sophie – rázza meg a fejét, majd hideg barna íriszeit rám emeli. Üres… – Szerintem szünetet kéne tartanunk – csendül fel lágyan hangja. Az a hang, amit annyira szeretek, és az imádott ajkak, amik kínzóan és fájdalmasan formálták a szavakat. Nem tudom, hogy ő pontosan mit érezett, mikor kimondta kapcsolatunk végét, de engem, mintha szíven szúrtak volna, és a kést jól megforgatták volna benne, mintha azzal a mozdulattal akarnák kitépni a helyéről.

Kezét kihúzza gyenge szorításomból, és karom tehetetlenül hull vissza mellém.

Ha szereted őt, engedd el! Francba a közhelyekkel!

– Dylan – lépek elé, és megpróbálkozom egy gyengéd gesztussal visszatartani, azonban ő egyből elutasít, s már állna is tovább, amikor megtorpan.

– Próbállak gyűlölni, Sophie, de nem megy. Pedig minden erőmmel azon vagyok. Úgy látszik, ettől jobban szeretlek, de te nem biztos – nevet fel keserűen. – Tudod mit tennék most? – nemlegesen megrázom a fejem. – Betörném annak a baromnak a fejét, amiért elvett tőlem.

Nem vett el! – mondanám neki, de mégsem teszem, mert tudom, hogy úgysem lenne semmi értelme, mivel nem hinne nekem. Valószínűleg váltig azt állítaná, hogy csak hazudni próbálok, és csak egy gyenge kísérlet lenne a részemről, hogy ne hagyjon el, hogy újra játszhassak a szívével, pedig nem.

Egyszer talán egy másik életbe lehet, hogy lenne közös jövőm vele, de nekem Dylannel kell lennem. Mellette van a helyem. S ha netalántán következő életünkben vele is jönnék össze, akkor is a végén Dy mellett kötnék ki. Lehet, hogy nem így lenne, de Én ebben bízom.

– Nem akarok a sürgősségire menni veled, mert eltörted a kezed.

Igen, én és a helyzethez illő szavaim. Lehet – valószínű –, hogy rajtam kívül mindenki más, nem ezt mondta volna szerelmének, hanem teljesen mást, aminek köszönhetően a srác, már nem akarná elhagyni, vagy csak valami közhely hagyta volna el a száját, amit pasija/volt pasija csókkal jutalmazott volna, mint egy idióta romantikus filmben, ahol nem reálisan ábrázolják a szerelmet. Mennyi a valószínűsége, hogy a csaj egy megcsalást zokszó nélkül megbocsájt? Mennyi az esélye, hogy ha két legjobb barát közül az egyik beleszeret a másikba, akkor az érzései viszonzásra találnak? Szinte nulla. Mégis minden történet „happy enddel” végződik. Hát, Hollywood, itt az új forgatókönyvírótok, aki megszünteti ezt a szokást, és a valóságot fogja leírni, melyben a szerelem sosem fekete és fehér, hanem attól jóval több árnyalatú, és a kapcsolatok sem olyanok. Nem minden mostoha gonosz, nem minden gimis szerelem végződik jól, sőt a többség szívfájdalommal ér véget, és az embert több megpróbáltatás éri, mint amennyit valaha is filmre vittek.

Dylan ajkai mégis mosolyra görbülnek, szeme sarkában nevetőráncai is megjelennek, és amire a legjobban vágytam, az is teljesült, mert barna szemei újra élettel teliek lesznek, s ugyanúgy csillognak, mint mikor csütörtökön reggel meglátott a kerítésnek támaszkodva.

– Semmi esélye ellenem? – kérdezi nevetve, mégsem tudom eldönteni, hogy ez most melyik nevetése. Talán, ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy a legjobb baráti.

Sajnos nagyobb a valószínűsége, hogyha ezek ketten egymásnak esnének, akkor Dy járna rosszabbul, még akkor is, ha mindketten igen komoly sérülésekre is tennének szert a bunyó során. De én akkor is csak Dylannek szurkolnék, s ha kellene közéjük állnék, és őt védeném.

– Semmi – erősítem meg Dylant.

– Megérte neked ez a futókaland, hogy elveszíts, Picur? – kérdezi fájdalmasan Dy, de a „Picur” becenevet hallva, egyből ő jut az eszembe. Utálom, ha így hív, s tisztában vagyok azzal, hogy már csak bosszantásomból becéz csak „Picurnak”, holott az elején még magasságom miatt tette. Nem hiába gondolok rá, hiszen tekintetét magamon érzem, és nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, éppen mögöttem áll.

– Egy csókot nem neveznék futókalandnak, nem igaz, Picur?

Hangja hallatán kiráz a hideg, s bármennyire is el akarom kerülni, hogy szembe kerüljek vele, elkerülhetetlennek látszik. Mert ha nem most, de később biztos összefutnék vele.

Lassan fordulok meg, s amint háttal vagyok Dylannek, megérzem védelmező karjait derekam körül, amint magához húz. Jóleső bizsergetés fut végig testemen, s bár tudom, hogy neki már nem jelent semmit, én mégis örülök annak, hogy védelmezni akar tőle, de ahogy találkozik tekintetem az alig pár lépésre lévő srácéval, mintha elvágták volna a vezetékeket, megszűnik az érzés.

– Bár lehet, hogy több is volt. Késő esti találkozgatások, romantikus szavak suttogása a másik fülébe. Ó, és szerinted hol volt tegnap a barátnőd? Miért nem keresett téged egész nap? – jelenik meg egy gonosz vigyor az arcán.

Kezem ökölbe szorul, érzem, hogy Dylan izmai is megfeszülnek, és egyre szorosabban tart karjai közt, még ha most azonnal bemosna egyet a srácnak.

– Mondd csak el neki, So! Mondd el Dylannek, hogy mi történt 2011 nyarán. Biztos érdekelni fogja. Bár én a helyedben a pontos részletekre nem térnék ki, főleg arra nem, ahogy nevemet nyögted. – neveti el magát.

Ezért megfizet! – fut át agyamon elsőként ez a kijelentés. Nem szórakozhat és játszhat velem! És a kapcsolatomat sem teheti tönkre, de annak már vége. Oké, sikerült neki elérni, hogy két év után Dylan szakítson velem. Gratulálok neki!

Kiszabadítom magam Dylan karjai közül, amit volt barátom nem vesz jó néven, s a srácot ott hagyva igyekszem felé, miközben idegeim pattanásig feszülnek, és agyam is csak egy dolgot hangoztat, hogy megtegyem azt, amit már a kocsiban meg kellett volna tennem. Végleg lezárni köztünk mindent, és elfelejteni a másikat.

A zene továbbra is hangosan üvölt, körülöttem diákok vonaglanak a zene ritmusának megfelelően, és a dalt is alig hallom a fülemben dobogó vér miatt. Szívem őrülten ver, a levegőt is egyre szaporábban veszem, és az sem könnyíti meg a dolgom, hogy már csak egy lépés választ el tőle.

Hezitálok, hogy végleg megszüntessem a köztünk lévő távolságot, végül mégis megteszem, s immár előtte állok. Széles vigyor jelenik meg arcán, amit Dylannek, mintsem nekem szám. Szóval tudja, hogy nyert, és Dy és én szakítottunk.

– Jó munkát végeztem, nem gondolod?

Képtelen vagyok türtőztetni magam, és az eddigi összes felgyülemlett gyűlölet, harag, elkeseredettség és fájdalom erejével lendül a kezem, majd hatalmasat csattan az arcán. Kezem helyén kipirosodik a bőr, de őt ez kicsit sem izgatja, hiszen tovább mosolyog ördögi vigyorral az arcán.

– Rohadj meg!

– Ma már, mintha mondtad volna – gondolkozik el. – De így legalább megcsalás és bűntudat nélkül megtehetem ezt – kezét derekamra csúsztatja, és egy gyors mozdulattal közelebb húz magához. Még nem lép semmit, csak vállam felet néz át, mintha valakinek a reakciójára várna. – Mutassuk meg neki, hogy milyen az, amikor én csókollak meg – suttogja, s alig pár centire van ajkaimtól. Kezem automatikusan helyezem mellkasára, és megpróbálom eltolni magamtól. Kevés sikerrel ugyan, de sikerül kicsit megnövelnem köztünk a távolságot, ezáltal megszűnt a veszélyzóna is.

– Engedj el! – követelem.

– Nem – feleli. – Még nincs vége, Picur, hiszen a játék csak most kezdődik – kacsint.

– Vége! – mondom. – Felejtsd el 2011 nyarát, ahogy a csókunkat is! Mindkettő orbitális hiba volt a részemről, de többet nem fog megtörténni.

– Ez nem így megy, So. Tudod mit kell tenned, hogy vége legyen.

Tudom, hogyne tudnám!

– Soha! – tiltakozom hevesen.

Elmosolyodik reakciómon, majd elenged, s mielőtt elmenne, mond még valamit, amit alig hallok.

– Kérdezz rá Dylannél, hogy mit keresett ma Heathernél.

Honnan tudja, hogy nála volt? Dy talán elmondta neki, vagy…

– A reakciódat látva nem tudod, hogy mi folyik a már ex-pasid és a legjobb barátnőd között. Lehet, hogy te két éve csaltad meg, de ő ma is éppen azt tette – mondja. – Ezután hullasd miatta a könnyeidet, és ezután menj vissza hozzá! Nem állítom, hogy soha nem szeretett, de ha jobban belegondolsz, Picur, te csak a legjobb barátja lehetsz semmi több.

Könnyeimmel küszködve rázom meg a fejem, és nem akarok semmit se elhinni, amit ő mond. Minden szava hazugság. Csak jobban össze akar törni. Tudom…

– Már érted, hogy miért tettem? Mert meg akartalak kímélni attól, hogy véletlenül rájuk nyiss, amikor éppen nem barátokhoz méltó dolgot tesznek, holott mindketten tudják, hogy te ott vagy Dylannek, és szereted őt.

– Hazudsz!

– Kérdezz rá, Sophie, és megtudod a választ.

***

Jace Mclean

A kurva életbe! – rúgok bele az első utamba kerülő tárgyba, ami nem más, mint egy szék. Különösebben nem izgat, hogy egy bútordarabon vezetem le a feszültséget, ami azután se múlt el, hogy bemostam egyet a világ legnagyobb seggfejének, Bryannek. Bár azt el kell ismernem, hogy a balegyenese elég erős, hiszen nemhiába szakadt fel az ajkam, de ez nem jelenti azt, hogy hagytam magam szétveretni. Sőt valószínű, hogy holnap miután kijózanodunk, a sürgősségin kezdjük a napunkat, hogy az orvosok ellássák sebeinket, amiket egymásnak okoztunk. De Bryannek az is elég lenne, ha a farkát újra Cassandrába vezethetné, és újra megbaszhassa. Még doki sem kell neki, és jobban lesz.

Még a gondolattól is hánynom kell, hogy Cass vele legyen. Nem, mintha nekem bármit is jelentett volna a Cassandrával eltöltött idő, és ezalatt csak a szexre gondolok. Élveztem, nem tagadás, de annyira nem, hogy járni kezdjek vele. Jó csaj meg minden, és az is sokat nyom a lantban, hogy eredeti szőke, senkinek nincs olyan kék szeme, mint neki, s a mellei és a segge is igen formásak, sőt pont megfelelő nagyságúak, és még a fogásuk sem utolsó, de mi ég és föld vagyunk, és különben is! Nekem senki sem kell. Főleg nem ő.

– Jace, megvagy húzatva? – hallom meg Marcus dühös hangját valahonnan mögülem. – Legalább ne juttattad volna kórházba! – sóhajt.

– Megdugta Cassandrát, amihez kurvásul nem volt joga – morgom.

– Szóval zavar – mosolyodik el.

Persze, hogy zavar! Senki se használja ki azt a nőt, aki éppen velem kavar, még ha nem is járunk.

– Belezúgtál, mi? – kérdezi nevetve.

Még csak az kéne! Soha nem is létezett, és nem is fog, hogy Cassandra meg én, vagy én meg Cassandra. Mi a gimi végéig egymás vágyait fogjuk csupán kielégíteni, amihez annyi elég egyikőnk felemelni a telefont, hogy felhívja a másikőnket, s megbeszéljük, hogy kinél és mikor találkozunk egy gyors menetre. Ennyi! Ehhez nem kell agysebésznek lenni.

– Soha! – vágom rá egyből. – Ő csak szexre kell.

– Nem értelek, Jace – rázza meg a fejét. – Ez nem te vagy! Sarah…

– Ne kezd, Marcus! – szólok rá egyből, mert tudom, hogy mit akar mondani nekem, de nincs kedvem újra végighallgatni. Annyiszor megkaptam már tőle a Sarah-s monológot, hogy megszámolni sem tudom, és legalább ugyanannyiszor is idiótázott le, mikor a lányról volt szó.

Marcus az egyetlen, aki tudja a teljes igazságot Sarah-ról, s bár egyszer sem mondta, de tudom, hogy mit érez halálával kapcsolatban. őt is megviselte, de nem annyira, mint engem.

– Csak azt akartam mondani, hogy Sarah örülne a boldogságodnak, ha tovább lépnél.

– Tudom, de…

– De Te a Sarah-dat keresed – fejezi be helyettem.

Nem. Sarah-hoz senki nem fogható. A nevetése, a mosolya, a smaragdzöld szem, és a rakoncátlan vörös tincse, amit legszívesebben levágott volna, de mégsem tette meg, mert tudta, hogy szeretek azzal játszani.

Hatalmas szíve volt, s legszívesebben az összes kóbor vagy menhelyes kutyát befogadta volna, és nála jobban senki se akarta látni a másik boldogságát.

Ha velem volt, az idő csak repült, és konkrétan a semmiről is órákat tudtunk beszélgetni. Sőt néha kiszöktettem az éjszaka közepén, hogy együtt lehessünk.

A kérésére nem tartottuk a Valentin napot, de elmondta, hogy attól ő még kér csokit. Mindig a kedvencét vettem neki, ahogy akkor is, mikor láttam rajta, hogy jól jönne neki is kis finomság, vagy csak meg akartam lepni.

Le merem fogadni, hogy a világon nincs egy olyan másik lány, aki képes addig gyakorolni egy játékon, míg le nem győzi benne pasiját. Sarah pontosan ezt tette. Nem bírta elfogadni, hogy legyőztem őt az xbox-os játékokban, ezért egy egész hétvégén át képes volt gyakorolni, hogy legközelebb legyőzhessen benne. Az már csak részlet kérdése, hogy hagytam magam megverni, mikor vele játszottam. De az örömét semmi sem múlja felül, ahogy a győzedelmi táncát sem.

Igaz Sarah külsőre egy törékeny lánynak látszott, akit mindenki meg akar védeni, de apró termete ellenére ki tudott állni magáért.

Sosem fogok találni még egy olyan lányt, mint ő. S mikor a koporsóját beföldelték egy hideg őszi napon a szakadó esőben, a szívemet is vele temették el.

– Egy hónap múlva lesz két éve, hogy meghalt – mondom.

Mégis, mintha tegnap történt volna, hogy a szülei azért hívtak fel, mert Sarah kórházba került. Már akkor tudtam, hogy baj van, hiába mondogatta Kate, hogy minden rendben lesz. Annyi időm volt, hogy elköszönjek tőle, mert a gép már sípolt is jelezve a halálát.

– Hogy szalad az idő! – sóhajt Marcus. – Még mindig nehéz elhinni, hogy már nem él.

Nekem mondod?

– Visszajössz, vagy inkább mész? – érdeklődik.

– Megyek – veszem elő a slusszkulcsomat.

– Holnap hívlak, mert kéne valami ötlet, hogy megszívassam Sophie-t – röhögi.

– Inkább köszönd meg neki, hogy olyan tüzes álmod volt – nevetek.

– Ne nevess, Mclean! Nem tudom, hogy te mit szólnál hozzá, ha arra ébrednél fel, hogy merevedésed van, és mindjárt behugyálsz.

Hahotázásom csak hangosabb lesz, amit Marcus nem néz jó szemmel, de ki nem szórakozna ezen jól? Biztos, hogy élvezte az álmát, amíg tartott.

– Talán viszonozhatnád az ecetes sörrel – gondolkozom el. – Ja, és egy kis jeget, meg pár bogarat is tehetnél bele, valamint olajat is.

– Hm… Ez tetszik!

– Aztán nehogy te kapd meg!

Intek egyet Marcusnak, majd a kocsim felé veszem az irányt, ahol valaki már vár rám. Morogva veszem tudomásul, hogy Cassandra az, aki a jármű oldalának támaszkodik.

– Mit akarsz? – kérdezem gorombán. Mintha fel se tűnne neki viselkedésem, halvány mosolyra húzza a száját, s az autótól ellökve magát lép egyet, majd még egyet, míg előttem nem áll meg.

– Téged, Jace – néz rám, azokkal a nagy kék szemekkel. – Arra vágyom, hogy a barátnőd lehessek. Hát nem érted?!

– Egy félórával ezelőtt Bryan is tökéletesen megfelelt neked – ejtem ki gúnyosan a szavakat. – Különben is, ha tudni akarod csak veled feküdtem le.

– Ha neked ez a kötöttség és a kapcsolat, akkor kösz, de nem kérek belőle.

– Nem értem, hogy miért rinyálsz – tárom szét a karomat. – Már a legelején megmondtam neked, hogy nekem semmit se jelent az, ami köztünk van. Nem tehetek arról, hogy belém zúgtál.

– Akkora egy seggfej van! – ordítja. – Van egy ember, aki talán még szeret is, de te elkergeted magad mellől. Ez mire jó neked, Jace? Miért nem tudsz túllépni azon, hogy Sarah elhagyott? Arra nem gondoltál, hogy belefáradt abba, hogy csak egy játékszer legyen neked?

– Fogd be, Cassandra! – mordulok rá. – Az ég világon semmi se tudsz, s ha még egyszer a szádra veszed Sarah nevét, esküszöm, hogy azt is megbánod, hogy belém szerettél.

– Dögölj meg! – hangjából süt a düh és valami más is, amire ha akarnék, rájöhetnék, de hidegen hagy, ahogyan ő is. Szép volt, jó volt, ennyi volt.

– Tűnj el, Cassandra! – nézek rá utoljára. Dúlva-fúlva teszik meg azt, amit az imént kértem tőle, és magassarkúját a betonhoz verve, visszatrappol a buliba. Hülye ribanc!

Idegesen tépem fel a kocsi ajtaját, és hangosan csapom be, miután beültem a volán mögé. Idegesen markolom a kormánykereket, amire dühömben még rá is baszok egyet. Remek! Cassandra felbaszta az agyamat…

Amint kikanyarodok a parkolóból, egyből a gázra taposok, s nem törődve a sebességkorlátozással, tovább növelem a jármű sebességét.

Agyam eközben ezerrel zakatol, természetesen Cassandrán, amitől csak még ingerültebb leszek, és jobban rátaposok a gázpedálra.

Minek kell neki, hogy kapcsolatban legyünk? Miért nem felel meg Cassandrának ez a felállás? Minden lány a suliban ölne azért, hogy a helyében lehessen, de ő mégis mást akar, mint amit Én. Ha szerelemre vágyik, jobban teszi, ha keres magának egy palit, aki szintén azt szeretné. Nekem elég volt a kötöttségekből. Sőt egy lány kedvéért sem változtatnám meg a döntésem.

A sebességmérőre pillantok, ami azt jelzi, hogy már százhatvannal megyek, de nem lassítok. Mi van, ha elkap egy zsaru? Semmi. Kidumálom magam, vagy megbüntet. Nem nagy cucc. Többször megúsztam már a gyorshajtást, és ez most sem lesz másképpen.

Telefonom hirtelen megszólal, amit először fel se vennék, de a hívót látva mégis meggondolom magam.

– Lassítanod kéne – mondja köszönés nélkül. – De csak a dolgomat könnyíted meg.

– Mit akarsz? – sóhajtok.

– Csak viszonozni akarom a szívességet, amit ma tettél nekem.

Minden olyan gyorsan történik. A mögöttem jövő kocsi hátulról nekem jön, majd előzni próbál, azonban beéri azzal, hogy a másik sávban velem párhuzamosan hajt. Egyszer szemből megjelenik egy kocsi, és már rántanám is oldalra a járművet, ha a balomon nem éppen ő lenne. A szembejövő autó fényszórói vakítóan világítanak, s hogy elkerüljem az ütközést jobbra fordítom a kormányt.

– Ég veled, Jace! – hallom meg telefonon keresztül barátom hangját, és a következő pillanatban oldalról belém jön. Érzem, ahogy a kocsi átbillen az anyósülés felőli oldalra, majd még egyet pördülve a feje tetején áll meg. Fejem hatalmas erővel csapódik az üvegnek, mivel az indulás pillanatában nem kötöttem be magam. Próbálom megemelni a fejem, de kínzó fájdalmon kívül nem sokat érzek. Fejem búbja bizsereg egy ponton, ahonnan valami folyadék csörgedezik. Óvatosan érintem meg ujjammal a fájó pontot, és kezemet magam elé emelve látom csak, hogy vér az, ami ujjamon van. Szemhéjaim egyre súlyosabbak, és nem kell sok hozzá, hogy ne engedjék láttatni a napvilágot. Furcsa ez a helyzet.

Hangok. Eddig fel sem tűnt, hogy nem ütötte meg nesz a fülemet. Csak foszlányokat csípek el, nincs nagy hangzavar. Vajon kik lehetnek itt?

– Úristen! Jace!

Nehezen érzékelem a hangját, mintha egy távoli univerzumból szólna hozzám, s még a mássalhangzói összefolynak.

Erőtlenül próbálom kiejteni a nevét, de a torkom kiszáradt, egy árva hangot nem tudok kinyögni.

– Hívnunk kell a mentőket! – szól kétségbeesetten a hang. Mintha ismerném valahonnan…

– Nem! – mondja erélyesen egy mély hang. Várjunk csak! Ő tudom ki. Van „n” vagy „m” betű a nevében. A csapattársam, de most meg nem mondom a nevét. – Te is tudod, hogy neki meg kell halnia.

– Nem – remegve ejti ki ezt az egy szót.

– Kicsim, neki lejárt az ideje. Menjünk!

Hát te vagy az! Tudhattam volna! Minden erőmet összeszedve pötyögöm be azt a pár szavas üzenetet annak a személynek, aki talán még segíthet rajtam. Ha nem is most, de halálom után biztosan rács mögé juttatja a tetteseket.

Mobilom kicsúszik a kezemből, még pislogok párat, utána minden elsötétül körülöttem, és elveszítem az eszméletem, mert megérkezik a hívogató sötétség, ami tárt karokkal szippant magába.