Chapter 4 - I'm so sorry

Hi guys! Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de sem időm, sem energiám, sem idegem nem volt írni más egyéb okok mellett, és a terhek is csak nőttek. Őszintén szólva elgondolkoztam, hogy egy ideig szüneteltetem a blogot, de egy ilyen rész után nem hiszem, hogy tanácsos lenne, sőt nem is bírnám ki, ha nem lenne rész, ezért szerintem kisebb-nagyobb időközökkel fogom hozni őket. Kárpótlásul a kimaradásért extra hosszú lett, sőt egy-két kérdést is hagy maga után ;) Remélem tetszeni fog nektek! Jó olvasást! :) Komizni ér ;)

Ui: A következő rész valószínűleg Jace szemszögéből lesz ;)
Ui2: Még ma válaszolok mindenkinek a chaten, de nem most hajnalban

~Annyira sajnálom~
Sophie Tate

A bűvös szó kimondása után kínos csend lesz úrrá, amit egyikőnk se tud megtörni. Lehet, hogy nem is áll szándékunkban, hiszen ez vagy egy nagyon elhamarkodott döntés, vagy nem. Előre nem jósolhatom meg, hogy melyik lesz, de én az előbbire tippelek. Nem azért, mert nem akarom anya boldogságát, csak így érzem. Tudom, szurkolnom kellene nekik, de nem megy. Igaz, George az este mindent megpróbált annak érdekében, hogy megkedveljem, és ne lökjem bele egy vulkánba, viszont ennyi nem elég ahhoz, hogy nyugodt szívvel beleegyezzek ebbe az őrültségbe, ami még csak most kezdődik el.

Újra a mellettem ülőre pillantok, aki hozzám hasonlóan sokk hatása alatt van. Állkapcsa és arcizmai megfeszülnek, s tekintetéből semmi jót nem lehet kiolvasni. Csak a mérhetetlen dühöt, amit az eljegyzés iránt mutat. Jobban szemügyre véve olyan, mint egy atombomba, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Nagyon úgy tűnik, hogy ő még tőlem is jobban ellenzi ezt az egészet. Megértem, mert nekem sincs ínyemre tekintve, hogy nem jövünk ki valami jól, és ez ellen sem a közös bulik, sem pedig Dylannel való barátsága nem tett semmit. Ilyenkor szoktak a felnőttek kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozni, és beadni a válókeresetet. Csakhogy mi nem vagyunk házasok, sőt barátok sem. Érdekes egy majdnem kilenc hónap lesz, amit együtt fogunk tölteni érettségi végéig, júniusig. Ha egyáltalán kibírjuk addig, hiszen a megszoksz vagy megszöksz elv lép életbe köztünk, és az egyetlen kérdés csupán annyi, hogy melyikőnk bírja tovább. Ki fog előbb megfutamodni? Ki lép le először? Meddig bírjuk a jó pofizást és egymás barátait? Mikor kezdődnek el a másik elleni csínyek a mielőbbi távozása érdekében? Melyikőnk kerülhet ki a győztesen a „testvérháborúból”? Ezek mind jó kérdések, amikre holnaptól kezdve folyamatosan megkaphatjuk a választ. Ám ezúttal nem én leszek az, aki elsőként feladja. Sajnálom Demarcus, de a kocka el van vetve.

Kitolom a széket, aminek zaja aggodalommal tölti el anyát, mintha attól félne, hogy most itt hagyom, pedig nem. Teljesen más tervem van.

– Gratulálok! – eresztek feléjük egy halvány mosolyt, ami nem a legőszintébb, de akkor is örülnöm kell anya boldogságának, ha én nem vagyok az a döntése miatt, amikor legszívesebben futva menekülnék el innen, de mégsem teszem meg. Talán Dylannek is szólni kéne, hogy mégse jöjjön értem. Ennyit megtehetek érte.

– Köszönöm, Sophie! – hangja elcsuklik, és örömében könnyek szöknek anya szemébe, majd szorosan a karjaiba zár, s ölelését hozzá hasonlóan viszonozom. Megható egy anya-lánya pillanat ez köztünk, ami nem túl sűrűn fordul elő, de ettől csak még különlegesebb és megismételhetetlenebb.

Milliószor hagyja el száját a „köszönöm” szó felnőttes viselkedésemért, és ezzel olyan a legboldogabbá tettem, mint talán még sosem.

Sós cseppeket törölve az arcáról enged el, és ezt az alkalmat kihasználva George szerelmes ölelésbe vonja magához őt. A férfi tekintete csillog, s ahogy anyára néz, az mindent elárul. Látszik rajta, hogy megtalálta azt a nőt, aki boldoggá teheti, akár egy mosollyal, akár egy apró, kedves gesztussal, és életében másodszorra is megoszthatja örömét, bánatát és mindent, ami vele történhet. Hogy nem vettem eddig észre? Lehet, hogy csak nem akartam meglátni, mivel haragudtam rájuk és a világra is, amiért ez történt velem. De ez egy dolgon nem változtat: Marcus lesz az, aki előbb elmegy.

– A világ legboldogabb emberévé tettél – duruzsolja anya fülébe a szavakat George, s ettől úgy érem magam, mintha egy romantikus filmbe csöppentem volna. Már csak a jelenethez illő zene hiányzik, és jöhet is a „happy end” felirat.

A tökéletes pillanatot a telefonom pityegése zavarja meg, de mintha a szerelmeskedő szülők meg se hallották volna, folytatják az enyelgést.

Alkut kötöttünk, hogy elfelejtjük azt az estét, még akkor is, ha mindketten pontosan fel tudjuk idézni, hogy melyik zene szólt, és milyen volt a másik csókjai és egymás karjaiban lenni… Megígérte, de neki ennyit jelent az a szó. Miért olyan nehéz elfelejteni azt az estét? Bárcsak tudnám, de még mindig úgy emlékszek rá, mintha tegnap történt volna…

Puha ajkait mohón tapasztotta az enyémekre, miközben keze megtalálta derekamat, és közelebb húzott magához, annyira, hogy vizes pólóink összeértek, és összetapadtak. A tomboló tömeg és zene megszűnt létezni a fülemben dobogó vér miatt, pedig egy régebbi legnagyobb sláger ment, ami nem volt más, mint David Guetta – Memories című száma.

Ujjaimat végigfuttattam akkor már vizes haján, s meg-meghúztam, amitől ő még követelőzőbben csókolt. Keze néha pólóm alá is betévedt, de ott a vízben állva nem akart mást tőlem, hiszen csak nedves bőrömet simogatta, amitől a hideg ellenére melegség járt át. Egyszer sem kísérelte meg rólam levenni a topot, ellenben a csókok számával, amiket egymás után kaptam, mert csak egy lélegzetvételnyire szakadtunk el a másiktól, s szinte azonnal tovább faltuk a másik ajkát. Olykor-olykor belenyögött vagy belemosolygott csókunkba, de mindig ugyanolyan intenzitással becéztük a másik ajkait. Mire véget ért a szám elváltunk egymástól, és szó szerint levegő után kapkodtunk, s felhevült testünknek jót tett, hogy a hideg medencében történt mindez.

Belenézve a szemébe tudtam, hogy mindketten óriási hibát követtünk el több ok miatt is, amit jobb nem felemlegetni, de mégis akkor valahogy minden kizáró dolog feledésbe merült, és csak az számított nekünk, hogy újra egymás karjaiban legyünk, és csókokkal halmozzuk el egymást. De ez talán csak egy fellángolást volt, mégis bennem mély nyomot hagyott. S egy estét, amit a bűntudattal együtt sosem fogok elfelejteni.

De mi lett volna, ha ő megtette volna az első lépést, és randira hívott volna? Akkor Dylan mellett kötöttem volna vagy mellette? Vajon csak egy rövid kaland lettem volna neki vagy annál több? Most vele járnék vagy a dolgok ugyanúgy alakultak volna, hogy a végén Dylan mellett kötök ki, s minden más úgy alakult volna, ahogy már megtörtént velem? Miért agyalok ezen? Szeretem Dylant, ez nem kérdéses, de… Erre nem szabad gondolnom. El kell felejtenem, hogy valaha is megtörtént. Akkor miért olyan nehéz? Miért jut olyan estéken eszembe, amikor nem tudok aludni? Miért nézem meg a gépen, hogy akkor nincs-e online?

Ijedtemben megugrok, amikor valaki hirtelen átölel a vállamnál fogva, amitől halk sikoly is szökik ki számom, s telefonomat is majdnem elejtem, azonban legnagyobb szerencsémre sikerül ujjaim közt tartanom.

– Mi van, Sophie? Rossz a lelkiismereted? – kacarászva kérdezi Marcus.

Ha te azt tudnád…

– Remélem nem élted bele nagyon magad, hogy lesz egy új családod, mert hamarosan rohansz apucihoz, hogy nála lakhass – suttogja. Úgy látszik az Ő fejében is megfordult a testvérharc ötlete, sőt ezek szerint ugyanarra gondoltunk. Kikészíteni a másikat. Hát Marcus, ha harc, hát legyen harc! De a végén Én fogok győzni.

– Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.

– Én leszek az, Sophie. Én leszek…

***

Reggel még saját ágyamban kelek, azonban nem lomboz le a költözés gondolata. Épp ellenkezőleg csak jobban feltüzel, hiszen mától kezdődik a kis játékunk. Szegény Marcus! Heather ötletei gyilkosak lesznek a számára. És pont ettől lesz élvezetes.

Lerugdosom magamról a takarómat, s szinte kiugrok az ágyból. Nem törődve azzal, hogy pizsamában vagyok, megrohamozom a konyhát, hogy bekapjak valamit reggelire, de beérve a konyhába kellemetlen meglepetés fogad. S most nem George-ra gondolok, hanem Demarcusra, aki az ÉN bögrémből issza vagy kávét vagy teát. Szúrós szemmel nézek rá, s ha csak ketten lennék, akkor ráborítanám a bögrében lévő italt. Sőt talán még azt is a nyakába önteném, ami a kancsóban van. Bár lehet, hogy forró vízzel jobban járnék.

– Cuki a pizsid, Soph – kacsint Marcus, miután alaposan végigmért, s mellemnél a kelleténél egy kicsivel több ideig legeltette tekintetét. Pasik! Megforgatom a szemem, és figyelmen kívül hagyom megjegyzését öltözetemre, ami egy sötétkék cicanaci fehér csillagokkal és holdakkal, míg felsőként egy fehér top van rajtam, ami egy alvó Snoopyt ábrázol.

Néha szeretek egész nap ebben marad, és olyankor rágcsálnivalókat készítek magam mellé, s filmek után kutatva a neten befészkelem magam az ágyamba, laptopomat rákötöm a tv-re, és estig ki se jövök onnan. Ilyen alkalmakkor szokott Dylan aggódva berontani a szobámba, mert fél, hogy valami bajom esett.

– Palacsinta van reggelire – mondja anya mosolyogva, miközben az asztalon lévő tányérra mutat, ahol egy félóra még palacsintatorony állhatott.

Vigyorogva nyomok puszit anya arcára, majd a helyemre szökellve elveszem a tányért, és szemezni kezdek az étellel. Hm, nem amerikai palacsinta. Szuper! Valamiért nem szeretem annyira, sőt azzal a recepttel a legjobb, amit apa hozott Olaszországból. Bár az se rossz, ahogy a franciák készítik. Az amerikaiak tanulhatnának tőlük.

– Apaféle? – kérdezem fel sem pillantva a reggelimből.

– Igen. A kedvencedből is van.

– Hol? – csillan fel szemem, s jobban szemügyre veszem az előttem lévő finomságokat. – A konyhapulton – válaszol anya. Több sem kell nekem. Máris felugrok a helyemről, és rohanok is a pulthoz, de mielőtt odaérnék eltaknyolok köszönhetően valakinek a lába miatt. Nem kell megnéznem, hogy ki volt az, aki kigáncsolt, mert tudom, hogy a tettes csakis Demarcus lehet. – Sophie, jól vagy? – hallom meg Marcus gúnyos hangját. Ó, drága „testvérem”! Ez vizes ébredésért kiált. Csak aludj el ma este, és garantálom, hogy nedves álmaid lesznek. Morogva tápászkodom fel a csempéről, s mit sem törődve az aggódó szempárokkal, felkapom a palacsintás tányért, és visszacsattogok a szobámba. Lerakom az íróasztalomra a mennyei falatokat, majd a székemről felkapom az előre kikészített ruháimat, mivel anya tegnap annyira lázba jött a költözéstől, hogy pakolászni kezdett, és rám is rám parancsolt, hogy a ruháimat dobozoljam be, majd utána a többi cuccomat is. Így történt az, hogy egykor még a dolgaimat pakoltam, s ma már csak alig maradt valami.

Belebújok fekete cicanacimba, majd felveszem a piros félvállas tunikás pólómat, és egy szintén fekete sállal dobom fel öltözetem. Hajamat csak átfésülöm, majd egy gyors mozdulattal kontyot varázsolok fejem tetejére.

Visszaszambázok az íróasztalomhoz, majd leemelek egy nutellás banános palacsintát, és bekapcsolom a hifim, amiből kedvenc számom max. hangerőn üvölteni kezd anyáék legnagyobb örömére. Ugrálva, énekelve pakolom el tankönyveimet, sminkfelszerelésem, és körömlakkgyűjteményem, ami több mint ötvenöt darabból áll, köszönhetően barátaimnak, akik néhanapján előszeretettel lepnek meg különböző színűekkel, sőt olyan is akad, amelyik világít a sötétben. Nem tudom, hogy Dy honnan szerezte, de azóta is hálás vagyok neki, mivel halloweenkor nem kell gondolkoznom azon, hogy milyen színűre fessem a körmöm. Legközelebb talán világító szájfénnyel vagy szemfestékkel látogat meg.

Óvatosan akasztom le képeimet a falról, s némelyiken kicsit jobban megnézek. Rengeteg kép van rólam, amint Dylanékkel valami őrültséget csináltunk, vagy grimaszolva a kamerába néztünk, persze a „pózolj térképpel” fotók sem maradhattak ki, amiken úgy nézünk ki, mint a rabok, csak kezünkben a tábla helyett térkép van, mégpedig Amerika domborzata, amit még tizedikben kellett megtanulni vaktérképen. A „megnyertem a biosz ötöst” képek is kihagyhatatlanok voltak, mivel általában a biológia dolgozat felér a lottóval. Vagy jót karikázol be, vagy nem, és az esetek többségében az utóbbi a valószínű. De a kedvencem mégis az, amin mind a négyen rajta vagyunk, és megpróbáljuk a lehetetlent, vagyis a tengerpartos ugrós képet. Hát nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de egy örök élmény maradt a számunkra. S akárkit látunk olyan képeket készíteni, elkap minket a röhögőgörcs az emlékek miatt.

Több tucatszor is megpróbáltuk, hogy jó legyen, de valahogy mindig valaki valamilyen vicces pozitúrában érkezett a földre, de amit kitettem a falamra az mindegyiken túltett. Bo úgy néz ki rajta, mint aki éppen szarni készül, sőt olyan fejet is vág, Dylan a földön négykézláb áll(fogalmam sincs, hogyan került állásból olyan helyzetbe), és röhög, Heather éppen seggbe akarja rúgni Dyt, de a fényképezés pillanatában oldalra esett, és Bonnie segge alá került nyitott szájjal. Én meg a saját lábamban szándékozok felbukni, ami úgy hat, mintha Dylan feje lenne a labda, és azt akarom belőni a kapuba. Persze, amik utána történtek azok is emlékezetesek, de nem falra valók.

Kezembe akad az is, ami Valentin napon készült tavaly, s ha nem velem történik meg, el sem hiszem, hogy valaki lehet annyira romantikus, mint Dylan. Az üvegházuknak a pavilonját – ami középen található – rendezték be egy romantikus vacsorára. Az asztalt gyertyafényes vacsorához készítették el, a terítő egyszerű volt, mégis tökéletesen illett az estéhez. Egy magnót is behoztak, amiből halkan szólt a zene, s Heather és Bo voltak a pincéreink. A vacsora olasz ételekből állt, amiknek a receptjét apa súgta meg Dylannek, amit ő készített el.

Miután minden fénykép belekerült a megfelelő dobozba, lassan már semmi sem maradt a szobámban csak a bútorok: üres szekrények és polcok, mintha csak most költöznék be ide, de ez mégsem ugyanaz. Nem a cuccaimat pakolom be, hanem épp ellenkezőleg, sőt soha többet nem jövök ide vissza, mivel van egy új otthonom, amit még nem igazán tekintek annak. Nem is baj, hiszen nem sokáig lesz az, mivel szeptembertől irány az egyetem. Új emberek, új környezet és minden más lesz, csak a biztos pontok maradnak meg az életemből, a szüleim és a barátaim.

Beteszem az utolsó dolgot is a szobámból, majd lezárom a dobozt, és utoljára végignézek a még bútorozott, de azon kívül üres szobán. Arrivederci!

***

– Kész vagy? – mosoly rám biztatóan anya az új szobám előtt állva. George szavai alapján szép, és állítólag Marcus választotta ki a szoba színét, és a bútorokat. Ööö… Érdekes lesz. Lehet, hogy egy hupilila szoba vár rám csupa rózsaszín kiegészítőkkel. Blah! Biztos, hogy látni akarom? Nem. – Menj! – nyitja ki előttem az ajtót, majd óvatosan belök rajta.

Ámulattal nézek végig a helységen, ami meglepő módon nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. A falak két színben pompáznak a fele vajszínű, míg a másik fele bordós. A szőnyeg az egész parkettát elfedi, és a szoba színéhez passzolva vajszínű, és bordó virágok találhatóak rajta. Nem az a gyerekes fajta, amit minden kislánynak megvesznek a szülei, hanem sokkal nőiesebb. A bútorok világos bükkszínűek, és az ajtó színe vajszínű. Komolyan Demarcus ötlete alapján készült el a szoba? Nem azért, mert nem tetszik, ahogy kinéz az egész, vagy bántani akarom őt, de nem lehet, hogy egy kicsit meleg? Végül is ki tudja? Nőügyeiről szinte nem is lehetett hallani, vagyis jobban mondva randizik, de nem tudni kivel. Eddig Taylor nevű csajról vagy srácról tud az egész suli, de egy Alex nevezetű illető is felmerült, aki szintén lehet bármelyik nemből.

Az ajtóval szembelévő ablakhoz egy kis párkány is tartozik, ahova ezentúl bármikor le tudok telepedni, s csak nézni ki a fejemből, és ez csak még különlegesebbé teszi a helyet. Közvetlenül a sarokban egy nagy kétszemélyes ágy található olaszos huzattal, amibe első látásra beleszeretek. A kedvenc országom, azonban nem tölthettem ott sok időt, mert ideköltöztünk, amit tényleg nem bánok, mert akkor nem ismerném a világ legjobb barátait, de ettől még hiányzik az „országom”. Talán ha lediplomáztam visszaköltözök, bár lehet, hogy nem, ha lesz miért vagy kiért maradnom.

Közvetlenül mellette, egy éjjeliszekrény van, amin egy lámpa, és a Pisai ferde torony áll. A falakon néhány kép szülővárosomról, Rómáról, valamint Velencéről is szegeltek fel néhány fotó. A függöny teljesen passzol a szobához, mivel fehér színű ugyan, de Olaszország jellegzetes épületei megfigyelhetőek rajta bordó színben.

Az íróasztal a falhoz van tolva, amire egy parafatáblát szegeltek. A faasztalon egy lámpán kívül semmi sincs. Már csak az én cuccaim kellenék és sokkal otthonosabb lesz.

– Tetszik? – hallom meg George hangját mögülem.

– Gyönyörű! – áradozok. – Köszönöm!

– Ennek örülök. Marc mindjárt behozza a dobozaidat, és akkor ki tudsz pakolni – mondja.

– Ne segítsek neki? – kérdezem hátrafordulva, és sikerül elkapnom egy szerelmes csókot.

– Khm… – köszörüli mg a torkát Demarcus. – Arrébb mennétek? Csak mert kurva nehéz ez a doboz, és örülnék, ha végre letehetném – morog. Anyáék elállnak az útjából, majd a srác bosszankodva teszi le a szoba közepére, és még egy szúrós pillantással is megajándékoz. – Köveket raktál bele?

– Ha kövek alatt könyvet értesz, akkor igen – mosolygom.

– Minek neked az?

– Olvasni? – válaszolok kérdéssel a kérdésére.

– Nem magazinokat kéne lapozgatnod, hogy butítsd az agyad? – érdeklődik negédesen.

– Nem focimeccseket kéne nézned, hogy pusztítsd a nem létező agysejtjeidet? – kérdezem hozzá hasonló hangsúllyal.

– Nem a pasid után kéne nyavalyognod?

– Nem pomponlányok miatt kéne rinyálnod?

– Nem kéne befejeznetek ezt? – szól közbe anya.

– Nem! – vágom rá egyszerre Marcusszal, majd egymásra a nyelveinket is kiöltjük, mint két ovis.

Demarcus mellé szökkenek, majd megérintem, ezzel elvéve a szerencséjét. Haha, már az enyém.

– Bibibí, elvettem a szerencséd! – villantom meg rág százwattos mosolyom.

– Add vissza! Az az enyém! – háborodik fel.

– Nem, mert már megszereztem tőled – egy újabb diadalittas vigyorral lepem meg a srácot. – Hm…legyen szerencsém mondjuk holnap.

– Na azt már nem! Nem használhatod el az én szerencsémet is, sőt ebben a minutumban szépen visszaszolgáltatod nekem – követeli.

– Arra ne számíts! – újra kinyújtom rá nyelvemet, s mint aki jól végezte dolgát, a dobozhoz megyek, és elkezdem kipakolni belőle a könyveket, nem törődve az éppen pufogó sráccal.

– Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek! – sóhajtja George, de az arcán ott bujkál a mosoly. Fogait megvillantva néz anyára, aki immár vállán pihenteti fejét, és onnan figyel minket.

– És még amiatt aggódtunk, hogy majd nem fognak jól kijönni egymással – teszi hozzá anya.

– Csak Te féltél emiatt, Angie-m – csókolja meg, majd kezénél fogva kihúzza a helységből, így magamra hagyva a kellemetlen személlyel.

A dobozok folyamatosan ürülnek ki, ahogy Marcus hordja befele azokat, és a szoba lassan, de biztosan élettel telibb lesz: képek a falon, szuvenírek, ereklyék a szekrény tetején és könyvek a polcokon, ruhák a szekrényekben. Egyszóval újra az otthonomnak érezhetném, de mégsem találom annak, csak egy helynek, ahol érettségiig lennem kell.

– Téged hova tegyelek? – beszélek óriásplüssömhöz, miközben szememmel a megfelelő helyet keresem számára. Hm… Vajon hova is tehetném? A szekrény tetejére? Nem.

– Szerintem rakd a párkányra. – Az ismeretlen, de ismerős hang villámként hat a szoba csendjében, s meg se kell megfordulnom, hogy tudjam, ki szólalt meg az előbb. Bár fáj belátni, de igaza van. A párkánynál jobb helyet nem is találnék neki, ezért oda megyek, és az ott lévő párnákat átrendezve elhelyezem két darab között.

– Kösz – motyogom. – Mit keresel itt? – fordulok felé.

– Csak gondoltam szólok, hogy holnap én viszlek a buliba – mondja egy kacsintás kíséretében.

– Mi? – hangom jó pár oktávval magasabban cseng, és áldom magam, hogy semmit se vettem a kezembe, mert kiesett volna döbbenetemben. – Miért küldted az sms-t tegnap?

– Holnap este mindent megértesz. Tényleg sajnálom, Picur – komorodik el hangja mondandója végére, és arcán tényleg ott a megbánás, s nem az a merev álca, amit a suliban látok rajta nap, mint nap.

– Miért most? Mondd meg! Miért?

Nem válaszol, hanem kimegy a helységből. Hiába kiáltok utána, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna. Cseszd meg!

Utána indulok, de abban a pillanatban a telefonom is megszólal. Morogva veszem fel, és ugyanúgy szólok is bele. Bárki is az, le kell ráznom, hogy elkapjam látogatóm grabancát. Tudnom kell a kérdéseimre a választ, és nem érdekel, ha Bo is lesz az, de ma nem fogunk a ruhákról beszélni.

– Ennyire ne örülj nekem! – mondja nevetve Dylan a készülékbe.

– Bocs, Dy! Ez nem ellened szól. Csak… Mindegy! – hagyom annyiban a dolgot. – Majd beszé…

– Öt perc és ott vagyok – vág közbe, mielőtt befejezhetném. Aj, Dylan! Kérlek, csak most ne.

– Ne! – vágom rá egyből, és ez nemcsak engem lep meg, hanem őt is. Eddig sosem ráztam le, de az, hogy ő ma meglátogatott, és a tegnapi üzenete csak mindent összekuszált. Mire készül? Miért pont most? Miért én?

– Mi a baj, Sophie? Este küldesz egy üzenetet, hogy nem jössz suliba, most nem akarod, hogy átmenjek hozzád. Mi történt?

– Semmi – válaszolom.

– Ismerek, és tudom, hogy valami nincs rendben. Istenszerelmére, a barátod vagyok! Tudod jól, hogy bármit elmondhatsz.

– Tudom, de ezt még nem. Kérlek, Dylan! Ne beszéljünk erről, mert nem akarlak emiatt a dolog miatt elveszíteni – kérem.

– Aj, Törpillám! Mit csináltál? – sóhajt.

– Se-semmit – dadogom.

A francba! El fogom veszíteni, ha így folytatom, és Én abba bele fogok halni. Pedig az az este nemcsak kettőnkről szólt, hanem azokról is, akik érintettek, mint Dy is, ahogy az a lány is, akivel ő akkor járt. S a legrosszabb az egészben, hogy a régi ki nem mondott érzések épp felszínre törni készülnek. Legalábbis bennem…

– Majd beszélünk. – Ezzel a mondatával le is teszi a telefont meg sem várva, hogy reagáljak vagy mondjak valamit. Gratulálok, Sophie! Ezt jól elcseszted!

Alighogy megszakadt a vonal, mobilom máris jelezte, hogy valaki üzenetet küldött nekem, és én csak remélem, hogy Dylan az, de csalódnom kell, mert Heather írt.

Visszaírhatnék nekik, de nem fogok, ahogy facebookra sem megyek fel, mert nincs hangulatom, hogy eljátsszák a jó zsaru rossz zsaru szerepét, amit minden alkalommal megtesznek, ha orbitális nagy hülyeséget csinálok, jelen esetben Dylan miatt csinálnák azt, ha hagynám nekik. Ezt kettőnknek kell lerendezni, s mivel én basztam el, ezért nekem is kell helyrehozni. Kilépve az üzenetekből, egyből tárcsázom Dylan számát, ami ugyan kicseng, de ő nem veszi fel csak a hangposta…

– Remek! – dobom idegességemben ágyamra a mobilomat.

Az igazat megvallva nem sokat aludtam az éjjel, s nemcsak Marcus ellen elkövetett csínyem miatt, ami nem volt más, minthogy mindkét kezét egy-egy vízzel töltött vödörbe raktam, míg ő az igazak álmát aludta, s így valószínű, hogy nedves álmai lesznek, vagyis ha igazak a szóbeszédek, akkor álmában be fog pisilni.

Az álmatlanságom igazi oka nem volt más, mint Dylan. Egész este csak forgolódtam, és rajtunk agyaltam, hogy mi lesz ezután, hiszen el kellene mondanom neki, hogy miért viselkedtem úgy, de az azt is jelenti, hogy a csókot is el kell mondanom, ami bár régen történt, mégis friss emlékként él, amire csak jobban rátett az, hogy ő is magának akar.

– Sophie, figyelsz rám? – hallom meg a gépen keresztül Bo hangját. Hosszabb győzködés után sikerült rávennie, hogy bekapcsoljam a gépem, és konferenciahívás keretében Heatherrel együtt megbeszéljük, hogy mit veszünk fel este. Már bulizni sem akarok.

– Elhiszem, hogy kivagy Dylan miatt, de az nem megoldás, hogy az egész napot pizsamában töltöd, és jégkrémmel tömöd a fejed – mutat rá Heather arra a tényre, amit valóban csinálok, hiszen hiába van már délután öt, én még mindig pizsiben vagyok, és legalább két üres jégkrémes doboz van mellettem, és egy újabba nemrég kezdtem bele. Kifejezetten szánalmasan festek, de ma megengedem magamnak a szenvedő fél szerepét.

Nem várom el, Dylantől, hogy ideállítson, és bocsánatot kérjen, amikor mindezt nekem kell megtennem.

– Ma este mindketten kieresztitek a gőzt, és holnap újra egymás karjaiban lesztek. – mosolyodik el biztatóan Bonnie.

– Ja, Én meg Sába királynője vagyok – mondom ironikusan.

– A cinizmus koronázatlan királynőjét láthatjuk. Nagy tapsot Sophie Tate-nek! – tapsol Bo. – Kívánsz valamit hozzáfűzni?

– Szerzek még csokit – gondolkozok hangosan.

– Sophie, emeld fel a segged, tusolj le, és csípd ki magad a bulira, míg szépen mondom! – néz rám szúrós szemmel a kamerán keresztül Bonnie.

– Mennem kell! – szólal meg hirtelen Heather, s mielőtt kilépne a csoportos beszélgetésünkből, meglátom Dylant. Baráti öleléssel köszönti punkrock barátnőmet, majd a kép elsötétül, és már semmit sem látok, semmit sem hallok.

– Sajnálom, Soph!

– Nincs mit, Bo. Én szúrtam el, az én saram.

– Azért gondold meg a ma estét – mosolyodik el halványan. – Megyek készülődni, mivel még mindig nincs mit felvennem – kuncogja. Nem túloz, mivel egész beszélgetésünk alatt kipakolta az egész ruhatárát, és húsz lehetséges ruha-összeállítást hagyott az ágyán, hogy majd azok közül válasszon, de őt ismerve egy huszonegyedik darabban fog megjelenni. – Remélem a bulin látlak. Szia!

Talán…

– Szia! – köszönök el én is.

Hosszabb pro- és kontralista írása után, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek Bryan partijára, és ebben az elhatározásomban Dylan volt a döntő ok, ezért állok most a fürdőben körém tekert törölközővel, miközben a hajamat szárítom. Kivételesen igyekszem úgy beszárítani, hogy egyenes maradjon, s ne keljen kivasalnom, de hajzuhatagomat ismerve úgyis előkerül a jó-öreg hajvasaló.

Miután kikapcsolom a hajszárítót bosszankodva veszem észre, hogy hajam göndörebb, mint eddig volt. Egy sors pufogás, csapkodás után, előveszem a hajvasalómat, s a kellő hőmérsékletre beállítom, és mielőtt nekikezdhetnék a vasalásnak, Demarcus dörmögős hangja megzavar.

– Sophie, nyisd ki a bejárati ajtót!

– Te miért nem tudod? – ordítok vissza, és újra kezembe veszem az eszközt.

– Mert éppen zuhanyzok – érkezik a válasz.

– Zuhanyzol, mi? – kérdezem gúnyosan.

– Ha nem hiszed el, gyere, és nézd meg!

– Kihagyom!

Az fürdőszoba ajtót kivágva csattogok, jobban mondva futok le az emeletről, hogy beengedjem a nem várt személyt. Balszerencsémre, azonban megbotlok a saját lábamban, és sikerült majdnem leesnem a lépcsőről, ha valaki nem karolt volna át előröl. Dobogó szívvel tolom el magam megmentőmtől, s amint meglátom az ismerős szempárt, azt kívánom, bárcsak ne ő kapott volna el.

– Most már elengedhetsz! – morgom, és kezem máris az övére teszem, hogy lefejtsem magamról, amikor megszólal.

– A helyedben nem tenném, hacsak nem meztelenül akarsz előttem állni, ami ellen semmi ellenvetésem nincs – mondja kaján vigyorral az arcán. – Mit szólnál, ha segítenék is benne?

Elkap a pulykaméreg, s mit sem törődve azzal, hogy csak egy törölköző van rajtam, kirántom magam karjaiból, és olyan gyorsan fogok rá az engem körülvevő anyagra, hogy remélhetőleg semmit se mutasson belőlem.

Heves reakciómat nevetve reagál, majd a következő pillanatban lekapja magáról a pólóját.

– Mi-mit csinálsz? – szemeim elkerekednek, és hevesen dobogó szívvel figyelem őt. Acélkék íriszeim akaratlanul megállapodnak kidolgozott felső testén, ahol látszódtak a kidolgozott izmok. Nem dolgozta agyon testét, mint a legtöbb sportoló, és ezt első ránézésre is meg tudtam állapítani, ahogy a széles vállakon és kockás hasán át, egészen V vonaláig végigmértem. Ez most fejezd be, Sophie! És ne merészelj elpirulni! Csak szépen fordulj el, vagy hunyd le a szemed, csak felé ne nézz!

Mély nevetést hallok, mire arcára szegezem tekintetem, és meglátom szája szélére kiült féloldalas mosolyt. Ó, hogy dögölnél meg!

– Ezt vedd fel! – nyújtja felém pólóját, amit egyből visszautasítok. – Ha nem, hát nem! – rántja meg vállát. – Remélem élvezted a műsort – nevet. – Szólj, ha ismétlést akarsz – kacsint, majd kezeit hirtelen az enyémeken érzem. Ijedten pillantok mancsaira, amik enyémekre markoltak rá ott, ahol a törölközőt tartom, hogy ne essen le. – Legközelebb légy óvatosabb, Picur! – puszit nyom arcomra, majd angolosan távozik, engem döbbenten otthagyva a lépcsőlábánál. Francba!

***

– Indulhatunk, Picur? – hallom sürgető hangját, amit egy szemforgatással díjazok, majd még egyszer megpördülök egész alakos tükröm előtt. Tökéletes! – állapítom meg. Nem túl kihívó, de pont alkalomhoz illő. Öltözetem megkoronázásaként berakom fülembe fekete szíves fülbevalómat, valamint felrakom csörgő karkötőimet.

Lerobogok, illetve lekopog a földszintre, s meg sem várva sofőröm válaszát, felkapom fekete farmerdzsekim, és már suhanok is ki a házból, de egy „elmentem” köszönéssel még anyáékat.

– A hintója előállt, kisasszony – hajol meg színpadiasan, majd kinyitja nekem az ajtót igazi úriember módjára.

– Köszönöm, uram! – szállok be a kocsiba, s miután ő is beült mellém, felpörgeti a motort, és már el is indulunk a buli helyszínére.

A zene hangosan szól, amikor megérkezünk, és még ilyen hallótávolságból is tisztán lehet hallani Avicii – Wake me up című számát. Kipattanunk a járműből, és a bejárathoz igyekezünk, ahol már Marcus vár ránk egy vörös cicababával. Téves volt a megállapításom, miszerint kicsit meleg.

Beérve az udvarra hatalmas tömeg fogad, akik enyhén illuminált állapotban voltak, azonban minden jelenlévőben az a közös, hogy kezükben ott van a jól ismert piros pohár, ami a bulik elengedhetetlen kelléke. Néhányan ruhástól fürödnek, vagy a fűben állva azt képzelik, hogy síelnek, de akad egy olyan tömb is, ami aerobikórát tart? Igen. Hát ez fura! Tekintetem tovább vezetem a jelenlévőkön, míg meg nem találom Dylant, amint egy szőke csajjal flörtöl. Nyugi, Sophie! Nem fogod a hajánál fogva elráncigálni onnan. Ó, dehogynem!

Sietve indulok meg feléjük átvágva a tömegen, ami enyhén megnehezíti a dolgomat. Nem látják, hogy éppen most készülök megtépni egy csajt, mert rámászott a pasimra? Nem?

– Szia, Dylan! – mosolygok angyalian, ami inkább vicsorra hasonlít, de jelen pillanatban nem érdekel.

-Sophie? – néz rám meglepetten. – Azt hittem nem jössz.

Ez nem ok arra, hogy megcsalj.

– Meggondoltam magam – mondom. Elvigyorodik válaszom hallatán, eltolja magától a csajt, és elém áll. – Annyira sajnálom, Dylan! Nem akarlak emiatt elveszíteni.

– Nem fogsz – nyugtat meg, de nekem ez mégis kevés. – Bármekkora hülyeséget is csináltál, itt leszek melletted. Gyere ide! – kitárja karját, amibe azonnal belesétálok, és beszívom Dy már jól ismert illatát.

– Hiányoztál! – motyogom.

– Te is nekem. – puszil hajamba. – Táncolunk?

– Utálsz táncolni – állapítom meg.

– Most az egyszer kivételt tehetek.

Gyors csókot lehelek ajkaira, majd hagyom, hogy Dy maga után húzva bevigyen a tánctérre.

A körülöttünk lévő emberek egytől-egyik táncolnak, és élvezik az éppen szóló zenét, amiről nem lehet megállapítani, hogy most kezdődött el, vagy ez már egy másik szám, mivel a dallama ugyanaz, mint az eddigieknek.

A zene ütemére együtt mozgunk, közel húzódva a másik testéhez. Keze derekamon pihent, míg én nyakánál öleltem át, s jó ha arcunk között tizenöt centiméter távolság van, ami egyre csökkenni látszik.

– Szeretlek! – motyogom ajkaiba.

– Én is szeretlek!

Ajkait követelőzően tapasztja enyémre teljesen megfeledkezve a zenéről. Átadom magam az érzésnek, és minden habozás nélkül viszonozom csókját, ami már annyira hiányzott, mint ő maga. Beletúrok hajába, és meghúzom tincseit, ami egy férfias morgást eredményez, de csókunkat nem szakítja meg.

– Újra együtt vannak a galambocskáink – hallom meg Bo vidám hangját. Morogva szakadunk el egymástól, sőt Bonnie gyilkos pillantásban is részesül Dy jóvoltából. – Nagyon fárasztó, mikor fasírt van köztetek.

– Mert a te szerelmi életed nem az? – vonja fel a szemöldökét Heather

– Nem – válaszol.

– Amióta megjöttünk, csak hússzor találta meg a Nagy Őt. Sőt valami Monsieur Loup után koslat – sóhajt fáradtan Heather.

– Hogy mi után? – értetlenkedik Dylan.

– Ő nem mi, hanem ki. Láttátok már milyen segge van? – fogja két keze közé arcát – Táncos popsi, és az a csípőmozgás… Látnotok kell!

– Majd pont mellettünk fog elszambázni – gúnyolódik Heather.

– Ott van! – mutat egy felénk tartó szőke hajú srácra – Villants segget! Villants segget! – kántálja, és Loup megfordul, s tökéletes kilátásunk nyílik a fenekére.

– Hű! – nyögöm ki egyszerre Heatherrel. Formás, izmos és feszes. Bo seggideálja? Igen.

– Azt hiszem szerelmes vagyok! – mondja ki a sokat ismételt mondatát Bonnie.

– A seggébe – teszi hozzá Dylan

– Pontosan – bólint beleegyezően Bo.

– Szedd fel, Mr. Tökéletes Feneket! – biztatom.

– Már itt sem vagyok! – Ezerwattos mosollyal az arcán indul meg a srác felé, aki még az eddigiektől is jobban rázza a fenekét.

– Tíz percet adok nekik – mondja Dylan.

– Max. öt perc – kontráz Heather.

Az idő éjfél körül járhat, és a buli most van a tetőfokán. Mindenki tombol, és a piák is rendesen fogytán. Dylannel újra a táncparketten vagyunk, és idétlenül táncolunk, bár a mozgásunkat rég nem nevezném annak. Sőt Heathert sem hagytuk ki a jóból, igaz már mezítláb vagyunk köszönhetően a magassarkúnak, amiben már állni sem bírunk, nemhogy táncolni, kivéve Bonnie-t, aki időközben ráhangolódott Monsieur Loup-ra, illetve Bo a srác fenekére, de ez csak részletkérdése, és élvezetes eszmecserét folytathatnak a formás seggekről? Minden bizonnyal.

– Ezt a számot Sophie Tate-nek küldi egy különleges srác azzal az üzenettel, hogy remélem neked is olyan sokat jelentett, mint nekem. Akkor szóljon David Guetta – Memories! – konferálta fel a DJ a soron következő számot.

Lefagyok. S döbbenetemben még táncolni is elfelejtek. Csak állok, és őt figyelem. Őt, aki ezen az estén igyekszik tönkretenni valamit. A kapcsolatomat Dylannel. Talán erre gondolt, hogy ma megértem mit akar.

– Rohadj meg! – tátogom neki.

– Szívesen! – olvasom le szájáról a választ.