Hi guys! I'm so sorry! Tudom, hogy múlt héten nem volt rész, de egyszerűen hétvégén nem tudtam írni, és ez most is így volt. Rengeteg teher van most a vállamon, és emellett még családi gond is akadt... Ezzel a résszel megszenvedtem, mert sehogy sem akart összejönni, és nem ihlet hiány miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtam normálisan megfogalmazni, és mert sikeresen lebetegedtem, és az agyam sem úgy fogott, ahogy kellett volna. Sajnálom, lehet, hogy ezzel a résszel csalódást okozok nektek, de ha minden igaz, akkor a következő résztől már beindulnak az események. Szóval azt igyekszem izgalmasra megírni :) Jó olvasást! :) Komizni ér ;)
~Vacsora~
Sophie Tate
Sophie Tate
Idétlen vigyorral az arcomon
fekszem Dylan ölelésében a puha ágyon, és egy hanyagul ránk
terített takaró fedi testünket. Nincs hideg, de valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva magunkra akartuk teríteni, miután
Dylanre esve belezuhantunk az ágyba. Talán pár órája ennek, de
az idő múlása fel se tűnik nekem, hiszen ha vele vagyok, akkor az
idő megszűnik létezni, s csak miénk az egész világ. Nem számít,
hol vagyunk, nem érdekel minket, hogy mit csinálunk, csak az a
fontos, hogy ketten legyünk. Ketten a világ ellen.
Fejem Dy izmos mellkasán pihen,
miközben ő egy lusta mosoly kíséretében figyel, míg hosszú
ujjai gerincem mentén cirógatnak újra meg újra, amitől kellemes
érzés járja át testem minden szegletét. Már megszokhattam
volna, hogy milyen hatással van rám minden egyes érintése, de
képtelen vagyok rá, mert most is úgy érzem magam, mint mikor
először megcsókolt. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, ahogy
szerintem ő sem. Csak egy szokásos péntek délután volt, de
nekünk azzal kezdődött el igazán a kapcsolatunk. Tisztán
emlékszem rá, hogy a Barátság extrákkal című filmet
néztük, és mennyire bizonygattuk, hogy mi megcáfoltuk a „nincs
barátság fiú és lány között” sztereotípiát. Naivan azt
hittük, hogy így is van, de a nagy párnacsatázás közben a film
alatt, Dylan rám esett, és a földön kötöttünk ki. Abszurdnak
tűnt az egész helyzet, hiszen röhögve néztük a másikat „Hogy
lehetsz ilyen béna?” nézéssel, de nevetésünk elhalkult, miután
Ő kisimított egy tincset arcomból. Percekig csak egymásra
meredtünk, aztán minden olyan gyorsan történt. Arca egyre
közeledett az enyémhez, míg ajkaink össze nem értek. Megcsókolt,
és bármennyire is furcsálltam pillangók keltek életre hasamban.
Furán éreztem magam emiatt, mert egészen addig csak barátként
gondoltam rá, ahogy ő is rám. Egy pillanat alatt változott meg
minden köztünk, és onnan már nem volt visszaút. Eleinte
próbáltunk megint csak barátként bánni a másikkal, de nekem nem
ment, mert egyre többet gondoltam rá, és vágytam arra, hogy újra
megcsókoljon. Ennek ellenére igyekeztem úgy viselkedni vele, mint
régen, csakhogy minden érintése után fájdalom maradt, s minden
baráti gesztusa belül darabokra tört, még ha előtte nem is
mutattam ki. Heathernek kellett végighallgatnia siránkozásomat.
Néha már elege volt belőlem, mégis tűrte a hisztirohamaimat. A
fordulópont akkor jött el, amikor Dylan elárulta, hogy randija
lesz. Emlékszem, hogy zokogva estem össze, mert úgy éreztem, hogy
tőrt döftek a szívembe. Dy persze nem értette, hogy miért, és
első nekifutásra én sem tudtam neki elmondani az okát. Végül
sírva kinyögtem, hogy talán belé szerettem, s ettől a
vallomástól arca elkomorult. Ez volt az a pillanat, amikor
rájöttem, hogy számára még mindig csak legjobb barátja vagyok,
és az is maradok, hiába teszek bármit ellene. Nem is reméltem
akkor, hogy másképp lenne, mert minden szó nélkül kisétált az
ajtón hatalmas űrt hagyva maga után. Egy szempillantás alatt két
év barátsága látszott elúszni, és már tudtam, hogy semmi sem
lesz ugyanaz. Két választási lehetőség közül választhattam:
elengedem, és többé nem beszélünk, vagy továbbra is a barátja
maradok. Kész lettem volna végig nézni, hogy boldog valaki mással,
mint haverja, de erre nem került, mert visszajött. Szívem majd'
kiugrott a helyéről, mert annyira vert, és a remény szikrája is
felizzott, hogy talán több is lehet köztünk.
Letérdelt elém, könnyeimet
letörölte, és bármiféle magyarázat nélkül, ajkait az
enyémekre tapasztotta. Barátokhoz nem méltóan faltuk a másik
ajkát, s mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, összejöttünk.
Nem hasonlított egy filmes jelenethez sem, mert nem szólt zene, és
Dylan nem tette fel a kérdést, hogy „Mióta?” vagy
„Miért nem mondtad hamarabb?” Sőt semmilyen ezekhez
hasonló kérdés nem hagyta el száját csak a „Vuoi
essere la mia ragazza?” (Lennél a barátnőm?) Nem a szerelem nyelvén kérdezte
meg, de mégis különlegesen hangzott az ő szájából. Egyenesen
imádom hallgatni, amikor olaszul beszél, amikor csak annak a
nyelvnek a szavait és mondatait ejti ki a száján. Utánozhatatlan.
Sőt még apát is lenyűgözte nyelvtudásával, mert ő csak
olaszul hajlandó beszélni, még ha tud angolul is.
Dylan puha ajkát érzem meg
homlokomon, amitől hasamban lévő lepkéim újra életre kelnek, s
őrült módjára csapkodni kezdenek, amihez az is hozzájárul, hogy ő már nem hátamat simogatja, hanem bőrömre rajzol köröket ott,
ahol felgyűrődött a tőle kapott fekete Nirvanás póló, amin a
banda neve és logója található. Történetesen ez a kedvenc
darabja, de nekem sikerült kisajátítani, néhány órára.
Bár ha rajtam múlna, soha
többé nem kapná vissza, mint napszemüvegét, amit Olaszország
előtt
nyúltam le tőle. Azzal az
érvvel, hogy lányos darab, és nekem jobban áll. Eltartott egy
ideig, amíg
rávettem, hogy adja nekem, de a
lényeg akkor is az, hogy az enyém. Csakis az enyém. Muhahaha!
Sőt Dylan legközelebb is csak
rajtam láthatja viszont imádott napellenzőjét. De ha szépen
kéri,
akkor felveheti egy kicsit,
viszont nem kapja vissza. Igen, ilyen nagylelkű vagyok.
– Ne is gondolj arra, hogy
neked adom a pólóm – hangos nevetésben török ki. – Komolyan
mondom, Soph. Ezen kívül bármelyiket megkapod.
– Bármelyiket? – csillan
fel szemem. Bólintással adja tudtomra válaszát, amitől hatalmas
mosoly szökik arcomra. Talán most sikerül megszereznem a régóta
áhított pólóját.
Leszedem magamról Dy karjait, s
a következő pillanatban kimászok mellőle az ágyból, és
szekrényéhez sietek, ahol az Én kedvenc darabomat tartja. Kinyitom
a ruhásszekrény ajtaját, s szememmel keresni kezdem a pólót.
Szinte egyből észreveszem, hiszen bordó színe eléggé feltűnő
a sok fekete között, még ha Dylan más színes darabokkal is
rendelkezik. Pólóinak egy részén együttesek vannak, másik
részén vicces szövegek, s valamelyik csak egy sima póló, vagy
esetleg valamit ábrázol.
Lábujjhegy állva próbálom
elérni, de akárhogy nyújtózkodom nem érem fel hála apró
termetemnek. Azért annyira kicsi nem vagyok 165 cm magasságommal,
de barátaim között és az osztályban is annak számítok. Dy is
emiatt akasztotta rám a Törpilla becenevet még kilencedikben.
Eleinte bosszantott, hogy szinte mindig úgy hívott, de már
megszoktam.
Egy kéz nyúlt el mellettem,
majd leemeli a kiszemelt darabot. Ijedten ugrom arrébb, majd hátra
fordulva Dylan ezerwattos mosolyával találom magam szembe.
– Ez kell? – lóbálja meg
orrom előtt a pólót.
– Add ide! – ugrok érte, de ő még magasabbra emeli kezét. – Dylan! – szólok rá, és egy
újabb kísérletet teszek, hogy megszerezzem azt, ami engem illet,
ha már nekem adta. Azonban most sem sikerül elérnem. Szúrós
szemmel nézek rá, mire elneveti magát, és pár centivel lejjebb
engedi a pólót. Már nyúlok is érte, de ő megint elrántja
előlem. – Ne csináld! – dobbantok egyet mérgemben.
– Egy feltétellel megkapod. –
jelenik meg egy csibész mosoly az arcán. Érdeklődve vonom fel
szemöldököm, és várom a válaszát. Kék íriszeimről
elszakítja tekintetét, és ajkaimra vezeti, majd újra a szembe néz.
– Egy csók.
– Hm... Nem is tudom. Megérné
az nekem? – húzom az agyát.
– Nekem mindenképp – szabad kezével átöleli derekamat, és közelebb húz magához, de
még nem csókol meg. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy ajkait
az enyémekre tapassza, azonban ő nem cselekszik. Felpipiskedem
magam hozzá, nyakánál fogva átkarolom, s mielőtt én
csókolhatnám meg őt, megteszi helyettem. Ajkai lágyan az
enyémekre tapasztja, és édesen becézni kezdi.
Ujjaimmal tökéletesen belőtt
hajába túrok, mire egy férfias nyögés hallat, amitől a csókunk
még szenvedélyesebb lesz. Másik kezét is derekamra csúsztatja, s
a póló kicsúszik ujjai közül, és halk puffanással földet ér.
Szorosabban tart karjai közt, ennek ellenére is azt érzem, hogy
bármelyik pillanatban megrogyhat a lábam, hiszen így is alig állok
rajta Dylan által kiváltott érzések miatt. Levegőnk fogytán,
ezért elszakadunk egymástól egy cuppogós hangot hallatva.
– Most már a tiéd –
motyogja csóktól duzzadt ajkakkal.
***
Dylan bordó Ramones pólójával
érkezem haza, s már rohanok is a szobámba, hogy elkészüljek a
vacsorára, amit annyira várok. Nem ismerem George-ot, és hát
Jace-szel sem felhőtlen a viszonyunk, de anyáért meg kell tennem,
hogy jól nevelt kislány módjára viselkedem, még ha a pokolba is
küldeném a lehetséges mostoha jelölteket, ami Jace esetében igen
valószínű, még a két évvel ezelőtt történt eset után is.
Rajtunk kívül senki se emlékszik arra, mivel a többség eléggé
bepiált, vagy éppen valamelyik szobában hancúroztak.
Utam egyenesen a fürdőbe
vezet, s nem tudván, hogy mennyi idő áll rendelkezésemre
elkészülni, mivel anya nem említette a levélben, ezért egy gyors
zuhany mellett döntök. Beállva a zuhanykabinba érzem, ahogy a
meleg víz végigfolyik testemen, amit inkább egy kád forró
fürdővel helyettesítenék, de jelenleg ezzel kell beérnem.
Miután végzek a zuhanyzással,
törölközőt magam köré tekerve igyekszem vissza a szobámba,
hogy kiválasszam a ruhámat. Szekrényem előtt tanácstalanul
állok, mivel azt sem tudom, hogy étterembe megyünk, vagy
valamelyiküknél főzünk. Részletesebben is tájékoztathatott
volna anya, de már mindegy, hiszen találok egy ruhát, ami
szerintem bármelyik eshetőségre megfelelne. Sötétkék pántnélküli ruha, ami dekoltázsnál szív alakú. Derékban kicsit szűkebb, de onnantól lefele bővebb fazonú. Fiókomból előveszem
fehérneműimet, s melltartómhoz szilikonpántot is keresek, majd
felöltözök. Ékszereimhez sétálok, és magamra aggatok néhány
karkötőt, és nyakamba beakasztom tizennyolcadik szülinapomra
kapott ezüstnyakláncomat, aminek csillag alakú medálja van.
Mivel nem rendelkezem
sminkasztallal, amit eleve hülyeségnek tartok, hiszen a fürdőben
is ki lehet festeni magunkat, ezért sminkkészletemmel
visszabattyogok a fürdőbe. A tükör előtt állva nézem, hogy
milyen hajat, illetve sminket készíthetnék el magamnak.
Hajzuhatagom esetén marad a reggeli felállás, és szabadon hagyom,
míg sminkileg kicsit erősebbet választok, és füstös szemeket
varázsolok magamnak, míg számra halvány szájfényt kenek.
– Gyönyörű vagy! – hallom
meg anya hangját, és felé fordulok. Halvány mosollyal az arcán
mér végig, s csak most veszem észre, hogy már ő is készen van.
Egy egyszerű fekete ruhát visel, s hozzám hasonlóan neki is
hullámokban omlik haja vállára. – Azért egy dzsekit vegyél fel
a hátadra – indul kifelé.
– Anya! – szólok utána.
– Tessék? – fordul vissza.
– Mikor akartad elmondani
nekem George-ot és a fiát?
– Nem tudom – rázza meg a
fejét. – Egy kicsit féltem, hogy mit szólnál hozzá látva a
korábbi eseteket.
Mégis milyen gyerek hagyná,
hogy a szülei olyanokkal legyenek, akik a gyerekeik lehetnének vagy
egyszerűen faszfejek? Bocs, hogy elkergettem a „csak dugásra
kellesz” pasijaidat. Milyen rosszul tettem!
– Csakhogy tudd! Dühös
vagyok rád, és nem is jókedvemből megyek el, sőt Dylan egy óra
múlva értem jön – mondom.
– Sophie, kérlek! Ne kezd a
műsort! Ki fogod bírni, míg ott leszünk, és jobb ha hozzászoksz,
mert holnap odaköltözünk.
Villámcsapásként ér a hír,
hogy anya és George már az összebútorozást is eltervezte, és
nekem erről csak most szólt. Ez az egész egyenlő egy rossz
rémálommal, ahol a rémálmok hercege főszerepet játszik. Nem
elég, hogy holnaptól vele kell élnem, de minden reggel belé fogok
botlani, és idióta „családi” programokon kell majd
részt vennem, hogy olyanok legyünk, mint egy normális család. Még
a gondolattól is kiráz a hideg. Akkor inkább megcsókolok egy
békát, csak ne kelljen velük együtt élnem.
– Kösz, hogy nem holnap
szóltál – mosolyodom el gúnyosan. Viccesebb lett volna pénteken
értesülni a költözésről, mikor a költöztetőknek kinyitom az
ajtót. Akkor még meg is lepődhettem volna. Milyen kár, hogy nem
így történt. Tragédia.
– Inkább menjünk – hagyja
figyelmen kívül megjegyzésemet, és ezúttal tényleg kimegy a
fürdőből.
Lábamat a parkettához verve
követem anyát, s csak annyira állok meg mamutcsordára emlékeztető
járásommal, míg felveszem fekete magassarkúm, és immár annak
segítségével még nagyobbat szól dübögő léptem. Látom anyán,
hogy bosszantja, de csak azért is csinálom.
Az út lassan és csendesen
telik George-ék házáig, s ha netalántán anya kérdez valamit,
olaszul válaszolok neki, hogy ezzel is az idegeire menjek, mivel nem
szereti, ha apa anyanyelvén beszélek vele is, mert olyankor sosem érti
meg, amit mondok, ami jó, hiszen a veszekedést olaszul már
tökélyre fejlesztettem. Sokan állítják, hogy nem lehet azon a
nyelven vitázni, de azok még nem ismernek.
– Megérkeztünk. – Anyja a miénkhez hasonló háznál parkol le. Kocsi ablakából nézve a
gyér fényben is meg tudom állapítani, hogy kétemeletes a lakás
fehér falakkal. Négy boltív látható előröl, s ebből hármat
kerítés köt össze, míg egyhez lépcső vezet, ami pontosan a
bejárati ajtóval szemben van.
Kiszállok a járműből, és
anyát bevárva elindulunk a bejárathoz. Megnyomja a csengőt, s az
ajtó szinte azonnal ki is nyílik, és akkor meglátom őt. Állam a
földet súrolja döbbenetemben, s ha lehetne most azonnal
megfojtanám Jace-t. Nem volt igaza, mert nem találkoztunk, hiszen nem ő
áll előttem egy kék farmerben és sötétszürke ingben. Le se
tagadhatná.
– Szia Angie! Jó újra látni
– mosolyog Demarcus, és szélesebbre tárja az ajtót jelezve,
hogy bemehetünk.
Anya kedvesen köszönti
Marcust, majd besétál a házba hátrahagyva a sráccal.
– Egész végig tudtad, hogy a
szüleink randiznak? – esek torkának. Ennyit a jó modorról.
– A fene gondolta, hogy a te
anyád az – mondja. – Mégis honnan kellett volna tudnom?
– Mond neked bármit is az a
szó, hogy családnév?
– És neked? – kérdez
vissza.
– Reggelig azt se tudtam, hogy
hívják az apádat, nemhogy annyira komoly a dolog köztük, hogy
holnap ideköltözünk – fújtatok.
– Idecuccoltok? Most
szórakozol velem? – pár oktávval magasabban teszi fel a kérdést.
Ezek szerint nemcsak nekem volt meglepetés.
– Úgy nézek ki? – vonom
fel a szemöldököm.
– Apa! – ront be idegesen a
lakásba, és Én is követem. Belépve a házba kellemes ételillat
kúszik be orromba, s ha nem csal szimatom rántott hús, és mintha
valami piskótát is főzött volna valaki.
Követem Marcust, hiszen még
életemben nem jártam itt, s nem lenne szerencsés már most
eltévedni. Egészen a nappalijukig rohan, amire első ránézésre
igen gyönyörű. Capuccino színű falak, s a szőnyeg is annak négy
árnyalatában pompázik, melynek közepén egy dohányzóasztal
található. Szembe vele egy LCD tv, ami szintén tökéletesen
beleillik a környezetbe, ahogy a kanapé is, hiszen a színek
harmóniában vannak egymással, mintha csak egy lakberendező
készítette volna el. A falakon néhány kép, az egyik sarokban
növények, míg a másikban egy álló lámpa. Innen nyílik egy
ajtó, ami valószínűleg a teraszra vezet.
– Á, Sophie! Örülök, hogy
végre személyesen is megismerhetlek. Már annyit hallottam rólad –
köszönt kedvesen, amint megpillant a szobában állva. Első
ránézésre szimpatikus, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelem is,
hiszen az első benyomás olykor csalóka is lehet.
– Én is – erőltetek egy
mosolyt az arcomra.
– Komolyan ideköltöznek? –
kérdezi idegesen Demarcus. Annyira jó tudni, hogy őt is
tájékoztattak mindenről a szüleink.
– Ezt majd vacsora közben
megbeszéljük – mosolyodik el szelíden. – Remélem nem gond, ha
a teraszon fogyasztjuk el.
– Remekül hangzik –
lelkesedik anya az ötletre. Ujjaikat összekulcsolva vezeti ki
George a teraszra anyát, majd illedelmesen kihúzza neki a széket,
amitől anya arcán enyhe pír jelenik meg. Ne már! Tényleg
szerelmes lenne Marcus apjába? De csak másfél éve ismeri, és még
az elején ő sem hitte, hogy tartós lenne. Mi a fene történt itt,
míg kint voltam olaszban?
Miután mind kényelmesen
elhelyezkedtünk, és szedtünk magunknak az elénk rakott ételekből,
George belekezd a mondandójába, s elárulja, hogy mi ez az egész.
Tulajdonképpen mindkettőnknek meglepetésnek szánták az
összeköltözést, de nem a kellő hatást váltotta ki belőlünk.
Marcus talán még tőlem is jobban háborog szüleink ötlete miatt,
s nem sok kell neki, hogy felálljon az asztaltól, és elmenjen. Bár
Én is megtehetném ezt, de az a tudat vigasztal, hogy Dylan
nemsokára eljön értem, s akkor vége a szenvedésnek, és nem fog
több váratlan dolog érni.
– Mi szeretnél lenni, Sophie?
– intézi felém kérdését George ezzel is kellemesebb téma felé
evezve.
– Orvos.
– Forgatókönyvíró –
vágjuk rá egyszerre anyával, és a helyzet csak még
kényelmetlenebb lesz, hiszen akaratlanul is felhozta az örök vita
kérdést közöttünk. Szinte forr köztünk a levegő, s bár anya
nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy átvegyem majd tőle a szakmát, Én
épp annyira ellenzem az egész orvosit.
– Hát... Eléggé eltérnek
egymástól – szólal meg ismét Marcus apja, hogy kicsit oldja a
feszültséget. – Melyiket szeretnéd jobban?
Újra csak az előbbi válaszokat
kapja, ami rádöbbenti arra, hogy nem a legjobb témát választotta
a beszélgetéshez. Persze, ha most otthon lennénk kettesben
anyával, akkor egy jó darabig ezen veszekednék. Ő érvelne
amellett, hogy miért jó orvosnak lenni, én meg az írás mellett.
A végén úgyse jutnák dűlőre, de legalább egy időre feledésbe
merülne a továbbtanulás.
A vacsora befejeztével, ami még
érintett néhány kényes témát, mint a holnapi költözés és a
szombati buli, azonban az lett, amit a szülők akartak. Holnap
kihagyjuk a sulit, hogy rendesen be tudjunk rendezkedni, sőt nem
mehetek Dylannel a buliba, mert George kitalálta, hogy mennyire
fantasztikus lenne, ha a fiával mennék. Persze ők nem tudták,
hogy ugyanarról a partiról van szó, ezért teljesen értetlenül
álltak az érveinkhez, miszerint rossz ötlet nekünk együtt
megjelenni ott. Marcus randit szervezett be magának, és engem nem
tudna kimagyarázni, míg nekem ott vannak a srácok, akikkel előre
elterveztük, hogyan jutunk el Bryanhez. De persze minden kárba
veszni látszik a szülők miatt. Elfelejtették, hogy milyen volt
az, mikor kamaszok voltak? Ők sem örültek az ilyen eszement
ötleteknek.
George néhány percre eltűnés
után visszajön, s kicsit furcsán viselkedik, de betudom a
kellemetlen csevegésnek, azonban hatalmasat tévedek. A sokk enyhe
kifejezés, ami azután jön, hogy visszatért köreinkbe. Letérdel
anya elé, és egy kis dobozt húz elő háta mögül, aminek tetejét
azonnal kinyitja. Egy gyűrű található a dobozban, aminek szív
alakú gyémánt van a közepén.
-Angela Tate, megtisztelnél
azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Szívem gyorsabban ver a
kelleténél, miközben magamban azon imádkozom, hogy anya válasza
nem legyen. Nem mehet hozzá! Egyelőre bőven sok még az
összeköltözés is, nem kell tovább bonyolítani a dolgokat,
amihez csak egy igen kell. Idegszálaim pattanásig feszülnek, de a
válasz még mindig nem érkezik. Gyerünk, anya! Nyögd ki, hogy
nem, és húzzunk haza!
– Igen! – mondja ki a
halálos ítéletemet meghatódva anya. Kész, vége, ennyi!
George felhúzza az ujjára a
gyűrűt, és szenvedélyesen megcsókolja. Tekintetem találkozik a
mellettem ülő srácéval, aki hozzám hasonlóan döbbenten fogadja
az egész lánykérést.
Egy nap alatt dőlt össze a
világom, és ehhez elég volt reggel a levél, s a nap végére
kaptam egy új családot legkisebb örömömre. Lehetne még ennél
is rosszabb? Igen...
Izé... Nem tudom hogy mondjam el, nem akarlak megbántani... de... TE EGYSZERŰEN HÜLYE VAGY! Mármint, hú. A rész eleje olyan aranyos volt *-* A vége meg... Hát, ledöbbentettél:) Nem tudom, mi lesz ennél rosszabb, de már előre félek:D Szóval, röviden: Ez egy jó rész volt, nem lett unalmas, kusza, vagy nem tudom milyen jelzőkkel illetted még a részt, de nem okoztál csalódást, sőt!
VálaszTörlésKérlek, siess a kövivel, és remélem a gondjaid is megoldódnak:)
Tudom, hogy az vagyok :P Nem mindig vagyok teljes mértékben elégedett az írásommal, ezért van az, hogy néha szarnak nevezem, és kezdem előröl az egészet, akárhány oldalt is írtam meg. Tudom *-* Rengeteg inspirációt kaptam az elejéhez ;) Nem biztos, hogy félned kell :) Több ötletem van, amitől csak még rosszabb lesz az este, és nem tudom eldönteni, hogy melyik legyen :( Pedig mind annyira zseniális :D Köszönöm ♥ Sietek :) Hát a héten csöppentem csak igazán bele, mivel egyedül vagyok nő otthon, ezért minden meló a nyakamba szakadt, plusz az eddigi terhek :/
Törlésnagyon jó lett :) siess a kövi résszel :)
VálaszTörlésKöszönöm, sietek :)
TörlésHa Te ezt a részt gondolod rossznak, akkor el nem tudom képzelni, hogy milyen lehet a szerinted is jó rész. Hallod... ez fantasztikus rész lett! Imádom minden egyes betűjét, egyszerűen remekül hoztad össze. Dylan annyira cuki, hogy belehalok. Nem viccelek, olvadozom. :D Olyan Ramones-felső nekem is kell. :P
VálaszTörlésFantasztikus leíróid voltak, amik csak még élvezetesebbé tették a részt, én meg csak ámultam, hogy: "Azta, hogy lehet ilyen részletesen írni?!" :D
Kíváncsi vagyok, hogy mi jön még ezután, ami állítólag csak ront a helyzeten, de biztos, hogy valami oltári nagy csavar, mert ha nem, akkor nem itt hagytad volna abba a részt. :D
Nagyon jó rész lett. Egyre jobban imádom, ahogy írsz (már ha ez lehetséges :D)! ♥
Siess a következővel! :)
Nem mindig vagyok teljes mértékben elégedett az írásommal, ezért van az, hogy néha szarnak nevezem, és kezdem előröl az egészet, akárhány oldalt is írtam meg. Képes vagyok az egészet törölni, ha valahol nem tetszik :P Dylant lehet, hogy pont neked teremtettem :D Nekem is kell *-* És majd szerzek is :D
TörlésRengeteg ötletem van, hogy mi legyen az a még rosszabb, és mindegyik nagyon tetszik, bár neked nem biztos, hogy fog :P Szóval azt még nem döntöttem el, de talán meglepő, sokkoló és durva lesz ;) Köszönöm ♥ Köszönöm ♥ Köszönöm ♥ Sietek :)
Mikor jön a folytatás, mert már nagyon várom :)
VálaszTörlésMa hajnalban már felraktam :)
TörlésSzia. En most kezdtem el olvasni a blogod és nagyon tetszik csak az nem tiszta.,hogy most akkor kihez költöztek, jace-hez vagy Demarcus-hoz, mert egyszer ezt irtad egyszer meg azt? :0
VálaszTörlésKöszönöm :) Ha arra gondolsz, ha Jace azt mondta Sophie-nak, hogy este találkoznak, akkor annak lesz jelentősége, de majd csak a 11. vagy a 12. részben, de majd a odaér a történet akkor megtudod. Demarcushoz költözik oda. Sajnálom, ha kicsit zavaros volt
Törlés