Chapter 3 - Dinner

Hi guys! I'm so sorry! Tudom, hogy múlt héten nem volt rész, de egyszerűen hétvégén nem tudtam írni, és ez most is így volt. Rengeteg teher van most a vállamon, és emellett még családi gond is akadt... Ezzel a résszel megszenvedtem, mert sehogy sem akart összejönni, és nem ihlet hiány miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtam normálisan megfogalmazni, és mert sikeresen lebetegedtem, és az agyam sem úgy fogott, ahogy kellett volna. Sajnálom, lehet, hogy ezzel a résszel csalódást okozok nektek, de ha minden igaz, akkor a következő résztől már beindulnak az események. Szóval azt igyekszem izgalmasra megírni :) Jó olvasást! :) Komizni ér ;)

~Vacsora~
Sophie Tate

Idétlen vigyorral az arcomon fekszem Dylan ölelésében a puha ágyon, és egy hanyagul ránk terített takaró fedi testünket. Nincs hideg, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva magunkra akartuk teríteni, miután Dylanre esve belezuhantunk az ágyba. Talán pár órája ennek, de az idő múlása fel se tűnik nekem, hiszen ha vele vagyok, akkor az idő megszűnik létezni, s csak miénk az egész világ. Nem számít, hol vagyunk, nem érdekel minket, hogy mit csinálunk, csak az a fontos, hogy ketten legyünk. Ketten a világ ellen.

Fejem Dy izmos mellkasán pihen, miközben ő egy lusta mosoly kíséretében figyel, míg hosszú ujjai gerincem mentén cirógatnak újra meg újra, amitől kellemes érzés járja át testem minden szegletét. Már megszokhattam volna, hogy milyen hatással van rám minden egyes érintése, de képtelen vagyok rá, mert most is úgy érzem magam, mint mikor először megcsókolt. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, ahogy szerintem ő sem. Csak egy szokásos péntek délután volt, de nekünk azzal kezdődött el igazán a kapcsolatunk. Tisztán emlékszem rá, hogy a Barátság extrákkal című filmet néztük, és mennyire bizonygattuk, hogy mi megcáfoltuk a „nincs barátság fiú és lány között” sztereotípiát. Naivan azt hittük, hogy így is van, de a nagy párnacsatázás közben a film alatt, Dylan rám esett, és a földön kötöttünk ki. Abszurdnak tűnt az egész helyzet, hiszen röhögve néztük a másikat „Hogy lehetsz ilyen béna?” nézéssel, de nevetésünk elhalkult, miután Ő kisimított egy tincset arcomból. Percekig csak egymásra meredtünk, aztán minden olyan gyorsan történt. Arca egyre közeledett az enyémhez, míg ajkaink össze nem értek. Megcsókolt, és bármennyire is furcsálltam pillangók keltek életre hasamban. Furán éreztem magam emiatt, mert egészen addig csak barátként gondoltam rá, ahogy ő is rám. Egy pillanat alatt változott meg minden köztünk, és onnan már nem volt visszaút. Eleinte próbáltunk megint csak barátként bánni a másikkal, de nekem nem ment, mert egyre többet gondoltam rá, és vágytam arra, hogy újra megcsókoljon. Ennek ellenére igyekeztem úgy viselkedni vele, mint régen, csakhogy minden érintése után fájdalom maradt, s minden baráti gesztusa belül darabokra tört, még ha előtte nem is mutattam ki. Heathernek kellett végighallgatnia siránkozásomat. Néha már elege volt belőlem, mégis tűrte a hisztirohamaimat. A fordulópont akkor jött el, amikor Dylan elárulta, hogy randija lesz. Emlékszem, hogy zokogva estem össze, mert úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe. Dy persze nem értette, hogy miért, és első nekifutásra én sem tudtam neki elmondani az okát. Végül sírva kinyögtem, hogy talán belé szerettem, s ettől a vallomástól arca elkomorult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy számára még mindig csak legjobb barátja vagyok, és az is maradok, hiába teszek bármit ellene. Nem is reméltem akkor, hogy másképp lenne, mert minden szó nélkül kisétált az ajtón hatalmas űrt hagyva maga után. Egy szempillantás alatt két év barátsága látszott elúszni, és már tudtam, hogy semmi sem lesz ugyanaz. Két választási lehetőség közül választhattam: elengedem, és többé nem beszélünk, vagy továbbra is a barátja maradok. Kész lettem volna végig nézni, hogy boldog valaki mással, mint haverja, de erre nem került, mert visszajött. Szívem majd' kiugrott a helyéről, mert annyira vert, és a remény szikrája is felizzott, hogy talán több is lehet köztünk.

Letérdelt elém, könnyeimet letörölte, és bármiféle magyarázat nélkül, ajkait az enyémekre tapasztotta. Barátokhoz nem méltóan faltuk a másik ajkát, s mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, összejöttünk. Nem hasonlított egy filmes jelenethez sem, mert nem szólt zene, és Dylan nem tette fel a kérdést, hogy „Mióta?” vagy „Miért nem mondtad hamarabb?” Sőt semmilyen ezekhez hasonló kérdés nem hagyta el száját csak a „Vuoi essere la mia ragazza?” (Lennél a barátnőm?) Nem a szerelem nyelvén kérdezte meg, de mégis különlegesen hangzott az ő szájából. Egyenesen imádom hallgatni, amikor olaszul beszél, amikor csak annak a nyelvnek a szavait és mondatait ejti ki a száján. Utánozhatatlan. Sőt még apát is lenyűgözte nyelvtudásával, mert ő csak olaszul hajlandó beszélni, még ha tud angolul is.

Dylan puha ajkát érzem meg homlokomon, amitől hasamban lévő lepkéim újra életre kelnek, s őrült módjára csapkodni kezdenek, amihez az is hozzájárul, hogy ő már nem hátamat simogatja, hanem bőrömre rajzol köröket ott, ahol felgyűrődött a tőle kapott fekete Nirvanás póló, amin a banda neve és logója található. Történetesen ez a kedvenc darabja, de nekem sikerült kisajátítani, néhány órára.

Bár ha rajtam múlna, soha többé nem kapná vissza, mint napszemüvegét, amit Olaszország előtt

nyúltam le tőle. Azzal az érvvel, hogy lányos darab, és nekem jobban áll. Eltartott egy ideig, amíg

rávettem, hogy adja nekem, de a lényeg akkor is az, hogy az enyém. Csakis az enyém. Muhahaha!

Sőt Dylan legközelebb is csak rajtam láthatja viszont imádott napellenzőjét. De ha szépen kéri,

akkor felveheti egy kicsit, viszont nem kapja vissza. Igen, ilyen nagylelkű vagyok.

– Ne is gondolj arra, hogy neked adom a pólóm – hangos nevetésben török ki. – Komolyan mondom, Soph. Ezen kívül bármelyiket megkapod.

– Bármelyiket? – csillan fel szemem. Bólintással adja tudtomra válaszát, amitől hatalmas mosoly szökik arcomra. Talán most sikerül megszereznem a régóta áhított pólóját.

Leszedem magamról Dy karjait, s a következő pillanatban kimászok mellőle az ágyból, és szekrényéhez sietek, ahol az Én kedvenc darabomat tartja. Kinyitom a ruhásszekrény ajtaját, s szememmel keresni kezdem a pólót. Szinte egyből észreveszem, hiszen bordó színe eléggé feltűnő a sok fekete között, még ha Dylan más színes darabokkal is rendelkezik. Pólóinak egy részén együttesek vannak, másik részén vicces szövegek, s valamelyik csak egy sima póló, vagy esetleg valamit ábrázol.

Lábujjhegy állva próbálom elérni, de akárhogy nyújtózkodom nem érem fel hála apró termetemnek. Azért annyira kicsi nem vagyok 165 cm magasságommal, de barátaim között és az osztályban is annak számítok. Dy is emiatt akasztotta rám a Törpilla becenevet még kilencedikben. Eleinte bosszantott, hogy szinte mindig úgy hívott, de már megszoktam.

Egy kéz nyúlt el mellettem, majd leemeli a kiszemelt darabot. Ijedten ugrom arrébb, majd hátra fordulva Dylan ezerwattos mosolyával találom magam szembe.

– Ez kell? – lóbálja meg orrom előtt a pólót.

– Add ide! – ugrok érte, de ő még magasabbra emeli kezét. – Dylan! – szólok rá, és egy újabb kísérletet teszek, hogy megszerezzem azt, ami engem illet, ha már nekem adta. Azonban most sem sikerül elérnem. Szúrós szemmel nézek rá, mire elneveti magát, és pár centivel lejjebb engedi a pólót. Már nyúlok is érte, de ő megint elrántja előlem. – Ne csináld! – dobbantok egyet mérgemben.

– Egy feltétellel megkapod. – jelenik meg egy csibész mosoly az arcán. Érdeklődve vonom fel szemöldököm, és várom a válaszát. Kék íriszeimről elszakítja tekintetét, és ajkaimra vezeti, majd újra a szembe néz. – Egy csók.

– Hm... Nem is tudom. Megérné az nekem? – húzom az agyát.

– Nekem mindenképp – szabad kezével átöleli derekamat, és közelebb húz magához, de még nem csókol meg. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy ajkait az enyémekre tapassza, azonban ő nem cselekszik. Felpipiskedem magam hozzá, nyakánál fogva átkarolom, s mielőtt én csókolhatnám meg őt, megteszi helyettem. Ajkai lágyan az enyémekre tapasztja, és édesen becézni kezdi.

Ujjaimmal tökéletesen belőtt hajába túrok, mire egy férfias nyögés hallat, amitől a csókunk még szenvedélyesebb lesz. Másik kezét is derekamra csúsztatja, s a póló kicsúszik ujjai közül, és halk puffanással földet ér. Szorosabban tart karjai közt, ennek ellenére is azt érzem, hogy bármelyik pillanatban megrogyhat a lábam, hiszen így is alig állok rajta Dylan által kiváltott érzések miatt. Levegőnk fogytán, ezért elszakadunk egymástól egy cuppogós hangot hallatva.

– Most már a tiéd – motyogja csóktól duzzadt ajkakkal.

***

Dylan bordó Ramones pólójával érkezem haza, s már rohanok is a szobámba, hogy elkészüljek a vacsorára, amit annyira várok. Nem ismerem George-ot, és hát Jace-szel sem felhőtlen a viszonyunk, de anyáért meg kell tennem, hogy jól nevelt kislány módjára viselkedem, még ha a pokolba is küldeném a lehetséges mostoha jelölteket, ami Jace esetében igen valószínű, még a két évvel ezelőtt történt eset után is. Rajtunk kívül senki se emlékszik arra, mivel a többség eléggé bepiált, vagy éppen valamelyik szobában hancúroztak.

Utam egyenesen a fürdőbe vezet, s nem tudván, hogy mennyi idő áll rendelkezésemre elkészülni, mivel anya nem említette a levélben, ezért egy gyors zuhany mellett döntök. Beállva a zuhanykabinba érzem, ahogy a meleg víz végigfolyik testemen, amit inkább egy kád forró fürdővel helyettesítenék, de jelenleg ezzel kell beérnem.

Miután végzek a zuhanyzással, törölközőt magam köré tekerve igyekszem vissza a szobámba, hogy kiválasszam a ruhámat. Szekrényem előtt tanácstalanul állok, mivel azt sem tudom, hogy étterembe megyünk, vagy valamelyiküknél főzünk. Részletesebben is tájékoztathatott volna anya, de már mindegy, hiszen találok egy ruhát, ami szerintem bármelyik eshetőségre megfelelne. Sötétkék pántnélküli ruha, ami dekoltázsnál szív alakú. Derékban kicsit szűkebb, de onnantól lefele bővebb fazonú. Fiókomból előveszem fehérneműimet, s melltartómhoz szilikonpántot is keresek, majd felöltözök. Ékszereimhez sétálok, és magamra aggatok néhány karkötőt, és nyakamba beakasztom tizennyolcadik szülinapomra kapott ezüstnyakláncomat, aminek csillag alakú medálja van.

Mivel nem rendelkezem sminkasztallal, amit eleve hülyeségnek tartok, hiszen a fürdőben is ki lehet festeni magunkat, ezért sminkkészletemmel visszabattyogok a fürdőbe. A tükör előtt állva nézem, hogy milyen hajat, illetve sminket készíthetnék el magamnak. Hajzuhatagom esetén marad a reggeli felállás, és szabadon hagyom, míg sminkileg kicsit erősebbet választok, és füstös szemeket varázsolok magamnak, míg számra halvány szájfényt kenek.

– Gyönyörű vagy! – hallom meg anya hangját, és felé fordulok. Halvány mosollyal az arcán mér végig, s csak most veszem észre, hogy már ő is készen van. Egy egyszerű fekete ruhát visel, s hozzám hasonlóan neki is hullámokban omlik haja vállára. – Azért egy dzsekit vegyél fel a hátadra – indul kifelé.

– Anya! – szólok utána.

– Tessék? – fordul vissza.

– Mikor akartad elmondani nekem George-ot és a fiát?

– Nem tudom – rázza meg a fejét. – Egy kicsit féltem, hogy mit szólnál hozzá látva a korábbi eseteket.

Mégis milyen gyerek hagyná, hogy a szülei olyanokkal legyenek, akik a gyerekeik lehetnének vagy egyszerűen faszfejek? Bocs, hogy elkergettem a „csak dugásra kellesz” pasijaidat. Milyen rosszul tettem!

– Csakhogy tudd! Dühös vagyok rád, és nem is jókedvemből megyek el, sőt Dylan egy óra múlva értem jön – mondom.

– Sophie, kérlek! Ne kezd a műsort! Ki fogod bírni, míg ott leszünk, és jobb ha hozzászoksz, mert holnap odaköltözünk.

Villámcsapásként ér a hír, hogy anya és George már az összebútorozást is eltervezte, és nekem erről csak most szólt. Ez az egész egyenlő egy rossz rémálommal, ahol a rémálmok hercege főszerepet játszik. Nem elég, hogy holnaptól vele kell élnem, de minden reggel belé fogok botlani, és idióta „családi” programokon kell majd részt vennem, hogy olyanok legyünk, mint egy normális család. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Akkor inkább megcsókolok egy békát, csak ne kelljen velük együtt élnem.

– Kösz, hogy nem holnap szóltál – mosolyodom el gúnyosan. Viccesebb lett volna pénteken értesülni a költözésről, mikor a költöztetőknek kinyitom az ajtót. Akkor még meg is lepődhettem volna. Milyen kár, hogy nem így történt. Tragédia.

– Inkább menjünk – hagyja figyelmen kívül megjegyzésemet, és ezúttal tényleg kimegy a fürdőből.

Lábamat a parkettához verve követem anyát, s csak annyira állok meg mamutcsordára emlékeztető járásommal, míg felveszem fekete magassarkúm, és immár annak segítségével még nagyobbat szól dübögő léptem. Látom anyán, hogy bosszantja, de csak azért is csinálom.

Az út lassan és csendesen telik George-ék házáig, s ha netalántán anya kérdez valamit, olaszul válaszolok neki, hogy ezzel is az idegeire menjek, mivel nem szereti, ha apa anyanyelvén beszélek vele is, mert olyankor sosem érti meg, amit mondok, ami jó, hiszen a veszekedést olaszul már tökélyre fejlesztettem. Sokan állítják, hogy nem lehet azon a nyelven vitázni, de azok még nem ismernek.

– Megérkeztünk. – Anyja a miénkhez hasonló háznál parkol le. Kocsi ablakából nézve a gyér fényben is meg tudom állapítani, hogy kétemeletes a lakás fehér falakkal. Négy boltív látható előröl, s ebből hármat kerítés köt össze, míg egyhez lépcső vezet, ami pontosan a bejárati ajtóval szemben van.

Kiszállok a járműből, és anyát bevárva elindulunk a bejárathoz. Megnyomja a csengőt, s az ajtó szinte azonnal ki is nyílik, és akkor meglátom őt. Állam a földet súrolja döbbenetemben, s ha lehetne most azonnal megfojtanám Jace-t. Nem volt igaza, mert nem találkoztunk, hiszen nem ő áll előttem egy kék farmerben és sötétszürke ingben. Le se tagadhatná.

– Szia Angie! Jó újra látni – mosolyog Demarcus, és szélesebbre tárja az ajtót jelezve, hogy bemehetünk.

Anya kedvesen köszönti Marcust, majd besétál a házba hátrahagyva a sráccal.

– Egész végig tudtad, hogy a szüleink randiznak? – esek torkának. Ennyit a jó modorról.

– A fene gondolta, hogy a te anyád az – mondja. – Mégis honnan kellett volna tudnom?

– Mond neked bármit is az a szó, hogy családnév?

– És neked? – kérdez vissza.

– Reggelig azt se tudtam, hogy hívják az apádat, nemhogy annyira komoly a dolog köztük, hogy holnap ideköltözünk – fújtatok.

– Idecuccoltok? Most szórakozol velem? – pár oktávval magasabban teszi fel a kérdést. Ezek szerint nemcsak nekem volt meglepetés.

– Úgy nézek ki? – vonom fel a szemöldököm.

– Apa! – ront be idegesen a lakásba, és Én is követem. Belépve a házba kellemes ételillat kúszik be orromba, s ha nem csal szimatom rántott hús, és mintha valami piskótát is főzött volna valaki.

Követem Marcust, hiszen még életemben nem jártam itt, s nem lenne szerencsés már most eltévedni. Egészen a nappalijukig rohan, amire első ránézésre igen gyönyörű. Capuccino színű falak, s a szőnyeg is annak négy árnyalatában pompázik, melynek közepén egy dohányzóasztal található. Szembe vele egy LCD tv, ami szintén tökéletesen beleillik a környezetbe, ahogy a kanapé is, hiszen a színek harmóniában vannak egymással, mintha csak egy lakberendező készítette volna el. A falakon néhány kép, az egyik sarokban növények, míg a másikban egy álló lámpa. Innen nyílik egy ajtó, ami valószínűleg a teraszra vezet.

– Á, Sophie! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. Már annyit hallottam rólad – köszönt kedvesen, amint megpillant a szobában állva. Első ránézésre szimpatikus, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelem is, hiszen az első benyomás olykor csalóka is lehet.

– Én is – erőltetek egy mosolyt az arcomra.

– Komolyan ideköltöznek? – kérdezi idegesen Demarcus. Annyira jó tudni, hogy őt is tájékoztattak mindenről a szüleink.

– Ezt majd vacsora közben megbeszéljük – mosolyodik el szelíden. – Remélem nem gond, ha a teraszon fogyasztjuk el.

– Remekül hangzik – lelkesedik anya az ötletre. Ujjaikat összekulcsolva vezeti ki George a teraszra anyát, majd illedelmesen kihúzza neki a széket, amitől anya arcán enyhe pír jelenik meg. Ne már! Tényleg szerelmes lenne Marcus apjába? De csak másfél éve ismeri, és még az elején ő sem hitte, hogy tartós lenne. Mi a fene történt itt, míg kint voltam olaszban?

Miután mind kényelmesen elhelyezkedtünk, és szedtünk magunknak az elénk rakott ételekből, George belekezd a mondandójába, s elárulja, hogy mi ez az egész. Tulajdonképpen mindkettőnknek meglepetésnek szánták az összeköltözést, de nem a kellő hatást váltotta ki belőlünk. Marcus talán még tőlem is jobban háborog szüleink ötlete miatt, s nem sok kell neki, hogy felálljon az asztaltól, és elmenjen. Bár Én is megtehetném ezt, de az a tudat vigasztal, hogy Dylan nemsokára eljön értem, s akkor vége a szenvedésnek, és nem fog több váratlan dolog érni.

– Mi szeretnél lenni, Sophie? – intézi felém kérdését George ezzel is kellemesebb téma felé evezve.

– Orvos.

– Forgatókönyvíró – vágjuk rá egyszerre anyával, és a helyzet csak még kényelmetlenebb lesz, hiszen akaratlanul is felhozta az örök vita kérdést közöttünk. Szinte forr köztünk a levegő, s bár anya nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy átvegyem majd tőle a szakmát, Én épp annyira ellenzem az egész orvosit.

– Hát... Eléggé eltérnek egymástól – szólal meg ismét Marcus apja, hogy kicsit oldja a feszültséget. – Melyiket szeretnéd jobban?

Újra csak az előbbi válaszokat kapja, ami rádöbbenti arra, hogy nem a legjobb témát választotta a beszélgetéshez. Persze, ha most otthon lennénk kettesben anyával, akkor egy jó darabig ezen veszekednék. Ő érvelne amellett, hogy miért jó orvosnak lenni, én meg az írás mellett. A végén úgyse jutnák dűlőre, de legalább egy időre feledésbe merülne a továbbtanulás.

A vacsora befejeztével, ami még érintett néhány kényes témát, mint a holnapi költözés és a szombati buli, azonban az lett, amit a szülők akartak. Holnap kihagyjuk a sulit, hogy rendesen be tudjunk rendezkedni, sőt nem mehetek Dylannel a buliba, mert George kitalálta, hogy mennyire fantasztikus lenne, ha a fiával mennék. Persze ők nem tudták, hogy ugyanarról a partiról van szó, ezért teljesen értetlenül álltak az érveinkhez, miszerint rossz ötlet nekünk együtt megjelenni ott. Marcus randit szervezett be magának, és engem nem tudna kimagyarázni, míg nekem ott vannak a srácok, akikkel előre elterveztük, hogyan jutunk el Bryanhez. De persze minden kárba veszni látszik a szülők miatt. Elfelejtették, hogy milyen volt az, mikor kamaszok voltak? Ők sem örültek az ilyen eszement ötleteknek.

George néhány percre eltűnés után visszajön, s kicsit furcsán viselkedik, de betudom a kellemetlen csevegésnek, azonban hatalmasat tévedek. A sokk enyhe kifejezés, ami azután jön, hogy visszatért köreinkbe. Letérdel anya elé, és egy kis dobozt húz elő háta mögül, aminek tetejét azonnal kinyitja. Egy gyűrű található a dobozban, aminek szív alakú gyémánt van a közepén.

-Angela Tate, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Szívem gyorsabban ver a kelleténél, miközben magamban azon imádkozom, hogy anya válasza nem legyen. Nem mehet hozzá! Egyelőre bőven sok még az összeköltözés is, nem kell tovább bonyolítani a dolgokat, amihez csak egy igen kell. Idegszálaim pattanásig feszülnek, de a válasz még mindig nem érkezik. Gyerünk, anya! Nyögd ki, hogy nem, és húzzunk haza!

– Igen! – mondja ki a halálos ítéletemet meghatódva anya. Kész, vége, ennyi!

George felhúzza az ujjára a gyűrűt, és szenvedélyesen megcsókolja. Tekintetem találkozik a mellettem ülő srácéval, aki hozzám hasonlóan döbbenten fogadja az egész lánykérést.

Egy nap alatt dőlt össze a világom, és ehhez elég volt reggel a levél, s a nap végére kaptam egy új családot legkisebb örömömre. Lehetne még ennél is rosszabb? Igen...