Chapter 2 - Dylan vs Jace

Hi guys! Még csak a történet elején járunk, de nem hagyhattam ki, hogy kicsit gonoszkodjak :P Egyik sokkból a másikba fogtok esni, ha minden igaz. Jó olvasást! :) Komizni ér ;)

 

~Dylan vs Jace~
Sophie Tate

Dylan szalonozva vezet a tömegben, s ha valaki köszön neki, csak int egyet szabad kezével, és továbbfolytatja útját, mintha mi sem történt volna. Szinte lehetetlen vele lépést tartani hosszú lábai miatt, amik sebesen haladnak előre, nem törődve a diákok hadával. Szinte már futva követem őt, s ha szólnék is neki, hogy lassítson, akkor sem biztos, hogy eljutna füléhez hangom ebben a ricsajban, amit a folyosón lézengő tanulók szolgálnak, mint minden reggel, míg a becsengő meg nem szólal. Bár néha utána még nagyobb az őrület, mint előtte, de ez lyukas órák előtt jellemző csak.

A nagy hangzavar ellenére is meghallom, hogy valaki a nevem kiáltja a távolból, azonban a nagy rohanás miatt nem látom, hogy ki az. Fejem össze-visszakapkodom, ám Dylan annyira húz maga után, hogy szinte lehetetlen észrevennem az illető, aki szólongat, de mintha a diáksereg is nyelte volna el őt a reggeli zűrzavarban.

– Sophie! – hangzik újra, ám ezúttal közelebbről, mint eddig. Egy újabb próbát teszek, hogy megtaláljam őt, tekintetem végigvezetem a folyosón lézengőkön, ám ezúttal sem járok sikerrel. Talán csak rosszul hallottam, és nem is nekem szóltak, hanem valaki másnak. De ez az elképzelésem is megdől, amint valaki megint kiejti száján a nevemet, azonban látókörömben senki sincs, aki felém igyekezne, hogy váltsunk néhány szót. Oké, akkor hallucinálok.

Ijedtemben megugrok, amikor hideg ujjak fogását érzem meg bal csuklóm körül, s ettől az érintéstől még a hideg is kiráz. Megpróbálom kihúzni csuklómat keze fogságából, de csak megnevetettem a személyt gyenge szabadulási kísérletemmel. Ujjai erősebben szorítja testrészem, ámbár nem annyira, hogy fájjon. Megállok, ezzel megtorpanásra kényszerítem Dylant is, aki csak értetlenül néz rám, de amint megpillantja a mögöttem álló személyt, csokoládébarna íriszei elkerekednek, és szúrós szemmel kezdi el fürkészni az illetőt.

Hátranézek vállam felett, és akkor meglátom kit is figyel ennyire barátom. Fekete haja Dylanéhez hasonlóan tökéletesen belőtt, és az ég felé meredezik, mintha ez lenne a divat a focisták körében. Fekete farmert visel, melynek alját csizmájába tűrte. Hasonló színű póló van rajta, ami egy öltönyös csontvázat ábrázol. Megjelenését a nélkülözhetetlen bőrdzsekijével tette teljessé, melynek oldalán néhány cipzár is található, sőt bőrkarkötők díszítik csuklóját, amikből épphogy kilátszik egy kis darab, de még így is meg tudom állapítani, hogy már régebbi darabok azok a kezén. Egyszóval csak a szokásos rosszfiús öltözetben parádézó Jace Mclean az, akitől a suliban majdnem minden lánya elájul a bugyiszaggató mosolya és külseje miatt.

– Este találkozunk, Sophie – kacsint. Nagyot nyelek, s még a pupilláim kitágulnak, és úgy nézek rá, mint aki űrlényt lát. Este? Ezek szerint ő George fia? Nem! Az nem lehet... Nem élhetek vele majdnem nyolc hónapig. Az kizárt! Előbb költözök az Antarktiszra, mintsem vele kelljen egy fedél alatt lakni. Vagy mondjuk őt is odaküldhetném egy „törékeny” felirattal ellátott dobozban, így legalább nem rontaná a levegőt.

– Nyáron megbeszéltünk valamit – sziszegi fogai közt Dylan. Csuklómat elengedi, majd ujjainkat összefonja, és megpróbál maga mögé tolni, de nem hagyom neki. Meglepetten pislogok barátomra, aki egy „Ebből maradj ki!” pillantást vet rám, majd minden figyelmét a feketeségnek szenteli, ugyanis gyilkos méregetni kezdi. Sőt talán még képes is lenne behúzni neki egyet.

Tekintetem összetalálkozik Jace-ével, akinek kék szeme nem sok mindent árul el, de az tisztán látszik benne, hogy roppant mulattja ez az egész helyzet. Tengerkék íriszeit először Dylanen futtatja végig, majd én következem, azonban engem tüzetesebben végigmér. Néhol jobban elidőzik a tekintete, de mindig visszakanyarodik arcomhoz, s akárhányszor is néz bele szemembe, minden érzelem eltűnik az arcáról. Miután megunja, hogy engem figyel, tekintetét összekulcsolt kezünkre vezeti, és az udvarhoz hasonlóan most is gúnyos mosoly jelenik meg arcán, ami azonnal eltűnik, amint ajkai elnyílnak egymástól, és beszélni kezd.

– Csak nem vagy féltékeny, Better? – kérdezi szenvtelenül. Dylan elereszti kezemet, majd egy határozott mozdulattal Jace után nyúl, és gallérjánál fogva szekrényhez vágja. Csokoládébarna szemei izzanak a dühtől, s ha most nem a suli folyosóján lennék, Jace-t megismertetné jobb horgával.

– Nem mondom még egyszer, Mclean! Szállj le Sophie-ról! – görcsösebben szorítja Jace bőrdzsekijét, s tekintetével ölni tudna. Jace, mintha meg sem hallotta volna az előbb elhangzottakat, elneveti magát, és lefejti magáról Dylan kezeit. A távolságot egyikőjük se növeli, ellenben a feszültséggel, ami már tapintható. Sőt a diákoknak is feltűnik, hogy balhé van, hiszen kör alakban körénk sereglenek, és kíváncsian várják, hogy mikor torkollik bunyóvá a szóváltás – Nem hagyom, hogy ugyanazt csináld vele, mint Sarah-val.

Sarah? Egyetlen név, mégis aki valaha is hallotta, tudja, hogy Jace-t csak vele lehet sarokba szorítani. Sokaknak csak egy csaj, de ha így lenne, akkor Jace nem menne neki annak, aki kiejti száján azt, hogy Sarah. Tavaly az egyik bulin valaki véletlenül kimondta a tiltott nevet, és kórházban kötött ki a heves természetű fekete hajú srác miatt. Szerencsére kisebb zúzódásokkal és egy kartöréssel megúszta, mert Demarcus leállította, mielőtt még nagyobb sérülést okozhatott volna a fiúnak Jace. Ezen kívül sajnos én se tudok többet a Sarah-ról, mint a többiek a suliban, azonban velük ellentétben tisztában vagyok azzal, hogy ő volt az egyetlen lány, akit Jace valaha is szeretett, ahogy az is, aki megváltoztatta őt. Miatta lett az a lyukvadász seggfej, akit többé hidegen hagynak az érzelmek.

– Ne merészeld még egyszer kiejteni a nevét! – mordul fel Jace, és most ő készül arra, hogy a szekrénysornak szegezze Dylant. A tömeg kántálni kezdi, hogy „Bunyó! Bunyó!”, s máris két részre szakadnak. Vannak, akiknek Jace-nek szurkolnak, ők a többség, és azok, akik inkább Dylant támogatják, s remélik, hogyha behúz neki párat, akkor észhez tért, és többé már nem kell Jace miatt aggódniuk. Jace ajkai sunyi mosolyra görbülnek, ujjait ökölbe szorítja, és már készül is bevinni az első ütést barátomnak, de mielőtt megtehetné, megjelenik az igazgatóhelyettes, aki utat törve magának a diákok között befurakszik hozzánk. Sőt Jace ökle is a levegőben reked.

– Itt meg mi folyik? – kérdezi idegesen. Senki se felel, s a folyosóra is olyan csend telepedett, hogyha valaki ledobna egy tűt, annak földre érkezését mindenki hallaná. – Jace? Dylan? – pillant előbb egyikre, majd a másikra, miközben lábával idegesen dobol. – Megmagyaráznátok?

– Most legyen nagy a szád, Better! – morogja Jace, miután karját leengedte maga mellé. Mély levegőt vesz, majd kifújja, és Mrs. Darkwoodhoz fordul, s megvillantja legcharme-osabb mosolyát. Próbál valami hatást kiváltani az igazgatóhelyettesből, aki megkeményedett arccal figyeli őt a válaszra várva.

– Fiúk, még mindig várom a magyarázatotokat – szólal meg Mrs. Darkwood türelmetlenebbül, mint eddig. – Ha most azonnal nem adtok értelmest választ a kérdésemre, akkor nincs más választásom, mint mindkettőtöket eltiltani a focitól egy bizonyos időre, és nem hiszem, hogy az edzőtök kitörő örömmel fogadná, hogy két játékosa nem tud rendesen felkészülni a következő meccsre, ami hó végén lesz. Szóval? – vonja fel szemöldökét. Sakk és matt!

Tudja, hogy mennyire fontos mindkettőjüknek a foci, s hogy ezzel sarokba tudja őket szorítani, dehogy arra is képes lenne, hogy veszélyezteti a Buldogokat, azt már én sem néztem ki belőle. Bár az igazgatóhelyettes sosem kedvességéről volt híres, sokkal inkább a büntetéseiről, amit előszeretettel szab ki minden diákra, főleg azokra, akiket nem kedvel, és bármilyen rosszul is hangzik Jace és Dylan feketelistások nála, és ha egyszer valaki felkerül Mrs. Darkwood radarjára, az örökre ott is marad.

Feszülten figyelem Dylant, és csak reménykedni tudok, hogy ezúttal nem fogja elviccelni a dolgot, különben lőttek a focinak. Bár nála sosem lehet tudni, hiszen néha vicces hozzászólásai mentik meg, ha baj van.

– Csak gyakoroltunk – nyögi be elsőként barátom. – Tudja, tanárnő, szeretnék jelentkezni a következő színdarab válogatójára, és úgy hallottuk, hogy az a Rómeó és Júlia lesz, ezért arra gondoltunk, hogy ez jobban segít nekünk a felkészülésben. Én lennék Rómeó, Jace pedig Tybalt.

– Mercutio szerepe jobban illene hozzád – teszi hozzá Jace. Magamban rimánkodom, hogy bevegye Dylan rögtönzését, hiszen Mrs. Darkwood rendezi minden évben a darabokat, és ő már nyári szünet előtt eltervezi, hogy következő évben milyen színdarab lesz.

– Úgy tudtam Rómeó és Tybalt karddal küzdöttek egymással – okoskodik valaki a tömegből. Szemem sarkából Dylanra pillantok, s látszik rajta, hogy gondolataiban a lávába küldte a felszólaló rosszakarót.

– Én is, de Jace ragaszkodott a modern feldolgozásához. – rántja meg a vállát Dy. – Nem is értem miért – csóválja meg a fejét.

– A folyosó nem arra van, hogy színházasdit játszatok! – mondja kimérten Mrs. Darkwood. – Azonban örömmel hallom, hogy látlak benneteket a következő válogatón, és a lelkesedéseteket látva, váltig állíthatom, hogy Rómeó és Tybalt szerepét pont nektek találták ki, még ha Mercutiot, inkább Dylannek adnám.

Bevette! Hihetetlen, sőt felér egy csodával, vagy ha Dy nagyon fényezni akarná magát, akkor a saját zsenialitásának tudná be, hisz eddig egy darabban sem szerepeltek, sőt soha nem is tervezték, de a mostani helyzet miatt kénytelenek lesznek. S ha nem lenne már itt Mrs. Darkwood, akkor biztos röhögve gratulálnának egymásnak a szerep miatt, hogy válogatás nélkül megcsinálták.

– Menjetek órára! – parancsol ránk Mrs. Darkwood, mire a tömeg is oszlani kezd, s mint isteni parancsszó a csengő is megszólal.

Dylan hátat fordítva Jace-nek elindul, de előttem megáll, s kissé haragosan néz rám. Tudom, hogy nem rám mérges, mégis a nézése, s a benne lévő ellenségeskedés valaki iránt nem jellemző rá, de Jace képes ezt is kiváltani belőle.

– Azt hittem, hogy a barátod! – mondom elképedve, és keze után kapok, de elrántja.

– Az is, de ha rólad van szó, akkor csak egy seggfej, akitől meg kell védenem téged, és ha kell képen is törlöm – feleli határozottan, s hangján hallatszik, hogy még mindig ingerült.

Két keze közé fogja arcomat, és puha ajkait enyémre tapasztja. Nem csókol meg, csupán szájra puszit ad, mégis több jelentése van számunkra, mint bárki is tudná. De ki értené meg, hogy mi is van köztünk, amikor még sem Bo sem Heather nem jött rá? Egy különleges kapcsolat, ami sosem szakad meg, s néha jobban szükségünk van a másikra, mint gondolnák. Bármi baj is van, azonnal rohanhatunk a másikhoz, és nem kell semmit mondanunk, mert megértjük egymást szavak nélkül is.

– Imádom a szemed – suttogja, s érzem, hogy elpirulok. – Különleges, és a játékos csillogása, mikor velem vagy, akkor csak nekem ragyog, senki másnak.

Oké, ha eddig csak egy kis pír borította arcomat, akkor most már rák vörös lehetek. Sőt talán még a tengeri élőlények is megirigyelnék pirosságom.

– Gyere, mert a végén egész órán viccet kell mesélnem Mrs. Rabbitsnak – mondja játékosan. Arcán megjelenő gödröcskéi elárulják, hogy nem zavarná, ha megint az ő viccein röhögne mindenki. Sőt talán azt reméli, hogy megint mindenki a mosdóban fog kikötni, és megint kiteheti a táblát, amit kilencedikben csinált.

Sajnos a tanár után értünk be, de nem írta be a késés, mert hallott rögtönzött Rómeó és Tybalt párbajról, és megkérte Dylant, hogy valakivel adja elő. Khm... Tanár kedvence. Persze Dy lelkesen esett neki, sőt vicceket is mondott, miközben Simonnal küzdött, aki a végén röhögőgörcsöt kapott, ezért új ellenfél kellett.

A többi óra már nem volt ilyen kellemes, mert a tanárok keményen haladtak az anyaggal, s irodalomból valaki már jegyet is kapott az első héten. Hihetetlen, de igaz. Utolsó évben annyira se kímélnek minket, hogy az első hetet felelés nélkül ne ússzuk meg, sőt matekból jövőhéten írunk. Ez felülmúlhatatlan. Ja, és még a szalagavatóra is készülni kell. Egyszóval szívás az utolsó év, de legalább rövidebb is.

– Soph, megnézed az edzést? – kérdezi vidáman Dylan. Bármennyire is utálom az amerikai focit, de eddig egy meccsét sem hagytam ki, sőt néha az edzéseire is be szoktam ülni Heatherrel, mert Bo éppen pomponozik.

– Persze – mosolygok. – Csak megvárom Heathert.

***

A lelátón ülünk, és a bemelegítést figyeljük, amikor megjelennek a pomponlányom Cassandra Holttal az élen. Talpnyalói szorosan a nyomában, s mint valami bólogatókutyák Cassandra minden szava után bólintanak, mint akiknek idegrángásuk van.

Időközben az edző két csapatra bontotta a társaságot, hogy a kilencedikeseknek, akik szeretnének bekerülni a csapatba bemutatót tartsanak. Nem tudom, hogy Jace és Dylan véletlenül vagy szándékosan került-e külön csapatba, de mint nap elején most is gyilkos szemmel méregetik egymást.

Az edző megfújja a sípot, és elkezdődik a játék. Max, azt hiszem így hívják, hátrapasszolja Dylannek, aki sikeresen elkapja, és őrült módjára rohan, hogy pontot szerezzen.

– Hajrá Dylan! – szurkolok neki, mire legcsábosabb mosolyával ajándékoz meg, s az eddigiektől is gyorsabban fut.

Jace is meghallja hangom, bár ő egy grimasszal ajándékoz meg. Nevetve fogadom kedves gesztusát, és tovább buzdítom Dylant. Miután a sztárjátékosnak is leesik, hogy ellenfele mindjárt pontot szerez, utánairamodik, s annyira nem figyel semmire, hogy beleütközik csapattársába, és mindketten elterülnek a földön.

A védőöltözetnek köszönhetően egyikőjüknek sem esik baja, bár szerintem Jace-nek megsérült a büszkesége.

Elsőként Jace áll fel, s nem foglalkozva az edzéssel éppen a pomponlányokhoz igyekezik, akik előttünk illegetik magukat. Jace biztos egy boszorkány puszira vágyik, hogy jobban legyen. Cassandra már csücsörít is, de a srác elmegy mellette, és felsétál a lépcsőn egészen hozzánk.

– Mi a francot keresel itt? – mordul rám. Sisakját lekapja fejéről, s eddig tökéletes haja vizesen homlokára tapad, és arca is piros, de nem a méregtől.

– Élvezem, hogy bénázol – mosolygok angyalian, amitől a pumpa jobban felmegy benne. Keze ökölbe szorul, de azonnal szét is nyitja. Gyilkosan méreget, de nem vág vissza. Valami nem stimmel vele. Kérdőn Heatherre nézek, aki Jace-t méregeti.

– Többet ne gyere ide, Sophie! – szűri fogai közt.

– Nem te mondod meg, hogy mit csináljak! – állok fel idegesen. Nem az apám, sem a testvérem, hogy parancsolgasson nekem.

– Jace, edzés van! – ordítja az edző, de ez őt hidegen hagyja.

– Leszarom! – szól vissza hasonló hangnemben. – Tűnj el, Sophie! – megfogja a vállamat, és tolni kezd kifelé. Nem érdekli, hogy mennyire nevetséges, amit csinál, mert neki mindennél fontosabb, hogy lelátón kívül legyek. De nem hagyom magam. Kezem övére teszem, és megpróbálom lefejteni magamról, azonban nem nagyon sikerül, mert gyengének bizonyulok hozzá képest. Hátra pillantok, hogy mennyi van még a lépcsőig, mire halk sikoly szökik ki számon, és szívem is őrült tempóban kezd verni. Le akar lökni. Ó te jó ég!

– Jace, ő nem Sarah! – kiált utánunk Heather, mire megáll, de továbbra sem enged el. Megkönnyebbülten lélegzek fel, s hálát adok Heathernek, amiért utánunk kiáltott.

Lehunyom a szemem, s el sem merem képzelni, mi lett volna ha... ha nem szólal meg barátnőm. Térdem remeg, és érzem, hogy nemsokára felmondja a szolgálatot.

– De lehetne... – morogja.

Szemem azonnal kipattan, és csak azt ismétlem magamban, hogy olyan lehetnék, mint Sarah... Miért? Miért hasonlít hozzá? Két különböző ember vagyunk, akkor miért? Ha megkérdezném valószínűleg elengedne, és hagyná, hogy leguruljak a lépcsőn, csak mert kimondtam a nevét. Még a gondolatba is beleborzongok. Nem tenne ilyet, vagy mégis?

Jace hátam mögé néz, majd kék íriszeit rám emeli. Látja rajtam, hogy reszketek, és nem azért, mert hideg van, hanem a majdnem halál miatt, amit a beton okozott volna.
– Sophie, jól vagy? – hallom meg Dylan hangját. Jace meggyengült szorítását kihasználva ledobom magamról kezét, megfordulok, és Dylanhez rohanok, aki tárt karokkal vár. Becsapódva érkezem mellkasára, s ha azonnal nem szorítana magához, összecsuklanék. Szorosan hozzábújok, és nem érdekel, hogy csupa izzadtság leszek, csak az, hogy nyugtató karjaiban lehetek. Könnyei megállíthatatlanul kezdenek folyni, és lassan átáztatják Dy már így is izzadt pólóját.