Chapter 7 - „Best friend?”

Drágáim! Nagyon vártam már, hogy felkerüljön ez a rész, s talán még személyes kedvencem is lett. :) Igaz szinte csak Sophie és Dylan szerepel benne, de már előre hallom, ahogy leesik az állatok, mert egy-két titokra fény derül, de szokásomhoz híven, megint lógva hagytam a végét. :D Tuti, hogy nem rájuk gondoltatok. :D Tudom én! ;) Már nagyon kíváncsi vagyok a reakcióitokra. :D Nem is pazarlom tovább a szót. Jó olvasást! :) Komizni ér ;)

Dylan :3

 ~„Legjobb barát?”~
Sophie Tate

Ő volt az első igaz szerelmem. Az első szerelem pedig belemarja magát a lélekbe. Aztán időnként a felszínre tör. Legalábbis ezt mondják a nagy bölcsek. De arról elfelejtenek szólni, hogy milyen utána, mikor a zsepiket tonnaszámra használom el, mikor folyamatosan sírok, mert vége lett. Ja, és a vele járó szívfájdalom. Attól nincs is rosszabb, hisz a szíven keletkezett sebek gyógyulnak be a leglassabban. Bár egyesek szerint az a gyógyír rá, ha újra szerelmesek leszünk. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, de akkor ő még sosem volt szerelmes. Nem állt el a lélegzete, mikor meglátta szerelmét. Nem dobogott hevesen a szíve, mikor csak rámosolygott, s nem keltek életre pillangó csupán egyetlen érintéstől. Nem a srác volt minden gondolata, és nem is találta meg a másik felét, aki tökéletesen kiegészíti őt, aki mindig mosolyt csal az arcára, akitől a felhők felett érzi magát. Egyszóval sosem volt szerelmes. Bár abban lehet, hogy igaza van, hogy egy új szerelem valamelyest enyhíti a szíven tátongó űrt, amit az előző okozott.

Egy biztos, Dylan túl mély nyomot hagyott bennem, és még a szívem darabkáit is össze kell szednem, ahogy meg kéne szabadulnom a vele kapcsolatos emlékektől is, de nem megy. Emlékezni akarok minden percére, ami képek és tárgyak nélkül igen nehéz lenne. Mégis az egészben az a legrosszabb, hogy nemcsak a szerelmemet, hanem a legjobb barátomat is elveszítettem. Mindezt egy személyben. Persze tisztában vagyok vele, hogy Dy csak szünetet kért, mégis mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez kapcsolatunk végé jelenti, még ha hangosan egyikőnk se mondta ki. Nem azért, mert az érzéseink megváltoztak egymás iránt, hanem a titok miatt, ami túl sokáig maradt az, s mikor a felszínre került, mindent megváltoztatott. Rossz értelemben természetesen, de lehet, hogy nekünk ez a sors jutott. Két hihetetlen év együtt, amit sosem felejtünk el.

Így hát most szívfájdalommal, kisírt szemekkel fekszem az ágyamban, miközben undorítóan romantikus filmeket nézek, amiben a szereplők élete több mint tökéletes, és ott van a főhősnő álompasija is, akivel éppen nyáladzik.

Oké! Nekem ebből a filmből most lett elegem. Úgyis mindjárt beüt a baj, a csaj szétbőgi a fejét, a pasi is szenvedni fog, habár ő majd jobban elrejti az érzéseit. Persze ezeket a részeket megfelelő zenével kiegészítve, hogy esetleg a nézőnek is sírhatnékja legyen, s hogy a férfi főszereplőt okolják a szakításért. Végezetül mindketten rájönnek, hogy nem bírják ki egymás nélkül, s megint összejönnek, és jöhet a „happy end” és a többi, és a többi… Blah! Hogy nekem ehhez mennyire nincs hangulatom! Akkor inkább egy horror, minthogy még egy romantikus borzalmat megnézzek. De ahhoz Dylan is kéne, hogy „megvédjen” a film alatt.

Én ezt nem bírom tovább! Szükségem van rá, s nem érdekel, hogy mit hitetett el velem, az a szemét. Tudom, hogy Dy nem tenne olyat, bár ő is ugyanezt gondolhatta rólam… Ez egy ördögi kör.

Kopogást hallok az ajtómon, s habár mindennel ellent mond az, hogy Dylan legyen az, mégis reménykedem benne. Reménytelenül romantikus vagyok.

– Bejöhetek? – kukucskál anya az ajtóból. Nem mondok neki semmit, nem mintha választ várna rá, hiszen ismer, és tudja, hogy most szükségem van valakire.

Bezárva maga mögött az ajtót, befészkeli magát mellém, és megcirógatja az arcomat, mármint azt a részét, amit nem fed el a párna. Ettől újra rám tör a sírhatnék, és párnámat eláztatva hagyom, hogy könnyeim utat törjenek maguknak, ma már nem tudom hanyadjára.

– Hiányzik! – motyogom a párnámba fojtott hangon, s ezzel egy időben szívem fájdalmasan dobban egyet. – Anya, hogy lehet begyógyítani a szív sebeit?

– Nem tudom, kicsim – feleli. – De azt igen, hogy még nincs vége a kapcsolatodnak Dylannel.

Bár így lenne! De anya nem tudja, hogy mi történt, ahogy azt sem, hogy Dylannel régen kötöttünk egy egyességet, pont egy ilyen esettől félve. Sejtettük, hogy elkerülhetetlen lesz egyszer a szakításunk, s erre egy viszonylag jó megoldást találtunk ki, amit én nem fogok tudni betartani. Sajnálom, Dylan! De meg kell szegnem az ígéretem.

– Szakítottunk! – mondom hidegen, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, pedig nem így van. Csak elkeseredettségemben ejtettem ki úgy azt a szót, amikor majd’ megöl a tudat, hogy már többé nincs itt nekem.

– Úgy tudom, hogy csak szünetet kért – próbál reményt sugározni felém.

– Ugyanaz – morgom.

– Tényleg? – hallok egy mélyebb hangot, aminek meglepett hanglejtésétől még a hideg is kiráz. – Akkor nem értem, hogy mit keresek itt.

Dylan!

Szívem hatalmasat dobban hangjától, s nem kell felnéznem rá, hogy tudjam, arcán ott bujkál egy utánozhatatlan Dy féle mosoly, amivel mindig megajándékoz.

Szinte azonnal kiugrok az ágyamból, majd beletúrok, amúgy is kócos hajamba, és a hang irányába fordulok. Ott áll ő zsebre dugott kézzel az ajtófélfának dőlve, miközben arcán halvány mosoly suhan át.

Velem ellentétben Dlyan haja biztosan tökéletesen áll szürke sapkája alatt, ami alól ugyan rakoncátlan tincsei kikandikálnak. Szeme nem dagadt fel a sírástól, sőt öltözete is kifogástalan. A fekete farmerjéhez szürke pólót vett fel, aminek öt gombjából kettőt nem gombolt be, ezzel feltárva mindenki előtt mellkasa kis részét. Nyakában egy fekete lánc csüng, aminek medálját felsője alá rejtette, s bár szinte minden ékszerét ismerem, most meg nem tudnám mondani, hogy melyik az. Ja, és kezét háta mögött rejtegeti, mintha lenne benne valami.

Miért van az, hogy a pasik ilyenkor mindig jobban néznek ki? S akkor én hogyan is festek? Hajam olyan, mintha egy tornádó átment volna rajta legalább kétszer, szeme golflabda nagyságú, ha nem nagyobb, és öltözetem Dylan vörös Ramones pólójából és egy rövidnadrágból áll. Most jönne az, hogy sminkem szétfolyt, de azt még hajnalban lemostam. Kell a fenének! Attól csak még rémesebben fest az ember, ha szétbőgte a fejét. Egy plusz pont nekem a sminktelenségért.

– Miért jöttél? – töröm meg a csendet.

Anya kihasználva az alkalmat gyorsan kioson a szobámból, és magamra hagy Dylannel.

– Valaki azt mondta, hogy összetörték a szíved, s mint legjobb barátod kötelességemnek tartom, hogy megvigasztaljalak.

Heather vagy Bo a kotnyeles áruló? Várjunk csak? Legjobb barát? Áucs! Ezt fájt! Még nem állok készen a „visszafokozásra”. Sőt talán sohasem.

– Te is nagyon jól tudod, hogy többé már nem tudok a legjobb barátod lenni – motyogom elkapva róla a tekintetem, és csupasz lábamat kezdem nézni. Újra kéne festeni a körmöm, mivel eléggé lekopott a lakk róla a tenger miatt. Mondjuk a piros vagy a zöld tökéletes lenne. De az is lehet, hogy a feketével jobban járnék. Vajon melyiket válasszam? Bár lehet, hogy a negyedik szín lesz a nyerő, ami nem más, mint a kék.

– Megtennéd, hogy figyelsz rám, amikor hozzád beszélek? – csattan föl Dylan. Azonnal befejezem körmeim színének kitalálását, s acélkék íriszeimet ráemelem. – Köszönöm! – fúja ki idegesen a benntartott levegőt. – Nekem sem könnyű, Sophie, de ez a döntés most rajtad, és nem rajtam áll. Szerinted miért mondtam, hogy tartsunk szünetet?

– Hogy együtt lehess Heatherrel – csúszik ki akaratlanul is számon. Gratulálok, Sophie! Ezt szépen elszúrtad.

Dy nem reagál rá semmit, csak maga elé mered, mintha valami magyarázaton gondolkozna. Ugye nem? Ugye nem folytat viszonyt Heatherrel a hátam mögött?

Szívem hevesen kalimpál mellkasomban, s már előre félek a válaszától. Sőt lélekben felkészülök a legrosszabbra is, hogy minimum egy sosem szerettelek-kel fog megajándékozni. Fejemben lejátszódik az egész jelenet, ahogy érzelemmentesen közli velem a tényt, miszerint csak muszájból volt velem.

Pusztán a gondolattól is elakad a lélegzetem, s a levegő a tüdőmben reked. Oxigénért kapkodok, amitől mellkasom hevesen emelkedik fel-le, könnyem újra folyni kezd, miközben én erőtlenül a földre rogyok.

Ó, Sophie! Néha olyan ostoba és naiv tudsz lenni. Észre kellett volna venned a jeleket, de te túl vak voltál a szerelem miatt, de legalább most felnyitottad a szemed, és rájöttél az igazságra, még ha fáj is. – szólal meg belsőhangom – Dylan sosem szeretett. Fogd fel, és lépj túl rajta.

Utállak kegyetlen belsőhang! Utállak!

A padló reccsen egyet, ahogy Dylan tesz egy lépést felém, és alig kell pár másodpercnek eltelnie, hogy megérezzem védelmet nyújtó karjait, amiket apró testem köré fon, s miután sikeresen átölelt a derekamnál fogva, szorosabban húz magához, és nyugtatóan simogatni kezdi a hátam, hogy elcsitítsa sírásom.

Míg tenyere fel-lefutkos hátamon, arcom nyakába fúrom, szemeimet lehunyom, s még az eddigiektől is jobban hozzápréselem magam attól félve, hogy soha többé nem lehetek karjai közt. Mégis nyugtató hatással van rám mindezek ellenére is, és bármi meglepő, zokogásom kezd abbamaradni.

– Törpillám – érkezik dörmögő hangja fülembe, amitől szívem hatalmasat dobban. Bár ne ez lenne a búcsúk! – Nem így akartam neked elmondani, de nem hagytál más választást. – szemeim szinte azonnal kipattannak mondandóját hallva, és a nyugalmat, ami eddig átjárt, felváltja a félelem.

Tenyeremet mellkasára helyezem, és eltolom magam tőle, már amennyire hagyja, s belenézek igéző barna szemeibe, amik csillognak, és nem a könnyektől.

Derekamat elengedve két keze közé fogja az arcomat, és hüvelykujjával letörli éppen kibuggyanni készülő könnyemet.

– Tudod, várni akartam vele, de talán jobb is, hogy most árulom el neked – mondja mélyen a szemembe nézve, majd homlokát az enyémnek dönti. – Most elrontottad a meglepetést! – háborodik fel, s heves reakciójától meglepettségemben még pislogni is elfelejtek. A meglepetést? Abban mi a meglepetés, ha megcsal? – A kétéves évfordulónkra terveztem neked valamit, amiben Heather segédkezett, de most amiatt a seggfej miatt oda az egész – sóhajt csalódottan.

Döbbenetemben szóhoz sem jutok, azonban amit most érzek, nem hiszem, hogy szavakban ki lehetne fejezni, mivel vegyesen kering bennem több fajta érzelem is, mégis sós cseppjeim adnak választ Dylan fel nem tett kérdésére.

– Ne sírj! Utálom, ha sírsz – törli le patakokban folydogáló könnyeimet. – Ugye nem hitted el neki? – aprót bólintok. – Jaj, Törpillám! Olyan butus vagy. Sosem csalnálak meg.

– Tudom, de…

Dylan száját fájdalmas sóhaj hagyja el, majd sapkáját levéve beletúr kócos, ismétlem kócos hajába. Hajzuhatagát látva ajkaim mosolyra görbülnek, és most rajta van a sor, hogy meglepődjön.

– Kócos a hajad – felelem büszkén hatalmas vigyorral az arcomon Dy fel nem tett kérdésére.

– Ez ilyen fontos? – kérdezi nevetve.

– Alap, hogy Ti pasik mindig jobban néztek ki szakítás után – mondom.

– Úgy kellett volna bejönnöm hozzád, hogy lásd rendezetlen hajam, otthoni öltözetem, kisírt szemem, és azt kellett volna mondanom, hogy egész éjjel nem aludtam semmit, és csak rád gondoltam, miközben majd’ belehaltam a tudatba, hogy elveszítettelek, s hogy menthetetlenül és reménytelenül szeretlek?

– Igen – válaszolom nevetve.

– Majd legközelebb. Oké, Törpillám? – érdeklődik, mire lefagy a mosoly az arcomról, és torkomban érzem azt a fojtogató érzést.

– Lesz legközelebb? – nyelem le a torkomban keletkezett gombócot.

– Nem, csak ez olyan jól hangzott – mosolyogja.

– Hülye! – ütöm meg játékosan a vállát.

– Majd ha hazamentem, felírom a naptáramba, hogy megvolt az első nagy balhénk. – jegyzi meg csak úgy mellékesen. – De a békülős szex még hiányzik.

– Olyan bolond vagy!

– De a Te bolondod. – lehel puszit az orromra, majd a számra, de mégse csókol meg. Ennek ellenére szemem automatikusan lecsukódnak, amikor megérzem ajkait az enyémeken, és testem is beleremeg az érzésbe, amit ő vált ki belőlem. El akarna húzódni tőlem, de nem hagyom neki, mert azonnal utána kapok, s ezúttal Én kezdeményezek. Ajkain tökéletesen illenek egymásra, mintha egymásnak teremtettek volna, azonban Dy mégis kínzóan lassan kezdi el mozgatni őket az enyémeken. Kezeimet felcsúsztatom a hátán, a tarkóján keresztül a bozontos hajába csúsztatom ujjaimat, majd beletúrok, és ha lehetséges még jobban összeborzolom neki, hogy a tipikus „most keltem fel” hatása legyen. Elmosolyodik tettemen, és egy pillanat erejéig meg is szakítja a csókunkat, míg az ölébe kap. Lábaimat automatikusan kulcsolom át derekán, s ő egyik kezét a derekamra, míg a másikat a fenekemre csúsztatja, és így tart meg.

Számról áttér a nyakamra, és ezúttal most ott hagy nedves puszikat, amiket halk sóhajjal díjazok, majd újra ajkaimnak szenteli minden figyelmét. Megbénít csókjával, s mintha testemben áramütés futna végig.

– Dylan? – szakadok el tőle, s ajkaimat alig bírom mozgatni, mivel heves csókjainknak köszönhetően elzsibbadtak.

– Hm? – vonja fel a szemöldökét, és már ajándékozna meg egy újabb csókkal, de mielőtt ezt megtehetné, megszólalok.

– Amit tegnap mond… – kezdek bele, de Ő belém fojtja a szót.

– Baromira idegesít a tudat, hogy Jace akárcsak egyszer is hozzád ért, ahogy az is, hogy megcsókolt, sőt az meg egyenesen utálom, hogy ő nevét nyögted helyettem.

– Nem ezt akartam mondani, de ha már szóba hoztad… Nem az történt, amire Te gondolsz – mondom. – A csók része igaz, hogy két éve a medencében állva egymásnak estünk, miután volt oly’ kedves, hogy berántott maga mellé a vízbe – az mellékes, hogy én löktem bele, de nem feküdtem le vele, sőt még a nevét se nyögtem, inkább visítottam, amikor minden reggel hideg vízzel ébresztett fel, vagy amikor fehér póló volt rajtam, és ruhástól a tengerbe dobott. Ezt mind 2011 nyarán csinálta, amikor is kénytelenek voltunk két hetet együtt tölteni – hadarom el egy szuszra. – De azt nem értem, hogy miért mondta azt „Mindezt érted teszem” – idézem szó szerint a szavait.

– Baszd meg! – káromkodja el magát, és majdnem összeborzolná a saját haját, ha nem jutna eszébe, hogy éppen az ő kezében van az épségem, ezért óvatosan visszahelyez a talajra, hogy véghezvihesse a hajkócolást. – Én megfojtom Jace-t! Legalább szólhatott volna… Idióta! – morogja. – Még szerencse, hogy Bonnie csak felpofozta.

– Miről is? – érdeklődöm – Várj, Bo pofán vágta Jace-t? – képedek el. Hogy? És mikor?

– Aha, asszem Marcus fel is vette – feleli félvállról. – Bryan kitalálta, hogy aki lefekszik veled…

– Oké, nekem elég ennyit tudni – szakítom félbe, miközben eljut a tudatomig, hogy mit is tett értem, értünk Jace. Felszította a kedélyeket, mindenki előtt majdnem megcsókolt, és csak a hecc kedvéért beráncigált egy szobába, ahol szépen magamra hagyott, és elment verekedni egyet Bryannel, mert ő meg tényleg lefeküdt Cassandrával. Persze a tömeg a „összetört szívűnek”, alias Jace-nek szurkolt, míg a pomponcsapat kapitánya ott visítozott, hogy milyen jó neki, hogy két pasi is miatta verekszik. Aha, a fenéket jó! Ja, és mindeközben Bo beszervezett magának egy randit Monsieur Loup-val, aki mint kiderült William Wolf névre hallgat. De köztünk már csak formás fenék. És akkor Heather mit csinált? Hát a vízbe gördeszkáról csúszott bele, és ezt a példát mindenki követte. Azt nem állítom, hogy én nem tettem ugyanezt két pohárka vodka-narancs után, de ez már más kérdés. Egyszóval Jace egy hős? Igen, felszakadt szájú hős.

– Ezt nem gondoltam volna róla – ámulok el. És ezt telefonom végszónak tekintve megszólal. Már nyúlnék is zsebembe, hogy kihalásszam onnan, amikor is eszembe jut, hogy a rajtam lévő rövidnadrágon nincs is zseb. Szememmel a készüléket keresem, amiből szinte már üvölt Demi Lovato hangja, de mégsem lelem.

– Tessék! – jelenik meg előttem egy kéz a mobilommal. Egy köszönöm-öt elmondok Dylannek, majd kikapom karmai közül a telefonomat, és fogadom a hívást.

– Sophie! – előz meg egy remegő hang, ami történetesen barátnőmhöz tartozik. – É-Értem jönnél?

– Kisasszony, kérem! Fel kell vennem a vallomását – hallatszik egy rendőr hangja a készüléken keresztül.

– Bo, jól vagy? Ugye nem sérültél meg? Mit keres ott egy zsaru? Mi történt? – zúdítom rá kérdéseimet aggodalmamban. Nem érkezik rögtön válasz a részéről, ami kicsit megrémít. Jaj, Bo! Remélem semmi bajod nem esett!

– Meghalt – zokog fel Bonnie. – Meghalt a karjaimban…

– Ki, Bo? Ki halt meg? – kérdezem, miközben szívem eszeveszett tempóban ver.

– Én… Ennek nem így kellett volna lennie! – Alig lehet hallani szavait a sírásától.

– Nyugodj meg, máris indulok! – mondom határozottan, bár még az Én hangom is megremeg.

– Jace, Jace halt meg.

– Úristen! – kapom szám elé kezem.

– Mi a baj, Soph? – kérdezi Dylan.

– Hol vagy, Bo? – érdeklődöm figyelmen kívül hagyva Dy kérdését.

Ui: Egy gyors kérdés. Benne lennétek egy játékban? :)