Nagyon szeretnek főzni, és rettentően jó érzékük van hozzá, még a férfiaknak is. Nem csoda, hogy apa főzőtudásával levette anyát a lábáról, amikor ennek fordítva kellett volna megtörténnie. Nemhiába hangoztatta apa annyiszor, hogy a nők szívéhez a hasukon át vezet az út. Bár félig olaszként rám is ragadt valami az ő stílusukból, és a főztöm már apáéval is vetekszik, de a tiramisut még mindig nem tudom olyan finoman elkészíteni, ahogy ő. Noha már a titkos hozzávalóra is rájöttem – ami a karamellizált mandula –, amiért apa nem lelkesedett túlzottan, majd kijelentette, hogy többet nem készíthetem el a mennyei desszertet. De amiről nem tud, az nem fáj neki. Nem igaz?
A másik hátránya annak – azon kívül, hogy ritkán láthatom csak –, hogy ilyen távol vagyunk egymástól, hogy kimaradok a barátaimmal közös kalandokból, amikor vele vagyok. Amit egy cseppet se bánok, hiszen a vele töltött perceket imádom a legjobban, de olykor jobban örülnék annak, ha nem egy másik kontinensre kéne utaznom, hogy vele lehessek. De nem panaszkodom, mivel azt is megtehetné, hogy anyának elküldi a tartásdíjat, szülinapomon és ünnepekkor küld egy üdvözlőlapot, vagy még azt se, és ezzel egy életre lerendezett engem, miközben az új családjának megadja azt a szeretetet, gondoskodást és támogatást, amit nekem is meg kéne kapnom tőle.
Egyedül csupán azt sajnálom, hogy amikor újra találkozom Heatherrel, Dylannel és Bonnie-val, az eltávolodás és a féltékenység furcsa elegye kerít hatalmába. Hiába vagyunk régóta barátok, ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy a külön töltött idő gyengíti a szoros barátságunk. Igen, féltékeny vagyok rájuk, mert fantasztikus nyaruk volt, tele izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokkal, és én mindebből kimaradtam, sőt még a beszélgetéseikbe se nagyon tudok beleszólni, mert nem éltem át. S bármennyire is próbálom leküzdeni, úgy tenni, mintha a nyár meg se történt volna, mégis tartom a pár lépés távolságot, és csendben figyelem őket, mintha csak egy filmet néznék, vagy a gondolataimba merülve rajzolgatok – ami az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul –, mint ahogyan most is.
Az elején még elképzelésem sem sincs, hogy mit is szeretnék papírra festeni, aztán meghúzom az első vonalat, és hirtelen minden világossá válik. Egy arctalan alak, aki inkább egy szellemre hasonlít, a kezét egy lány felé nyújtja, és türelmetlenül várja a válaszát: vele megy, vagy marad. A hatása olyan, mintha a holtak világába akarná magával vinni, ahonnan nincs visszaút, azonban ők mégis együtt lehetnének az idők végezetéig. Tragikusan hangzik, hiszen a lány meghalhat a választásától függően, mégis azzal lenne, akit a világon a legjobban szeret. Már csak az a kérdés, hogy képes lenne meghozni azt az áldozatot, hogy az életével fizessen a boldogságáért. Az már más kérdés, hogy a döntése másokra is hatással lesz, és ha meggondolatlanul cselekszik, akkor azoknak okoz fájdalmat, akik szeretik őt.
Bár a rajzon nem nagyon látszik, de épp készül megfogni a srác kezét, hiszen képtelen lenne nélküle élni, mert az elején bármennyire is ment az agyára, és hiába bizonygatta magának sokáig, hogy utálja, amikor szereti. Igazából azért volt vele szemben sokszor elutasító és kétkedő, mert nem akarta, hogy ő törje össze a szívét. Mert bárki mástól elviselte volna, csak tőle nem.
A filmekben ennél a jelenetnél valami lassú zene szólna, és húznák az időt a válaszadással. Talán még visszaemlékező képsorokat is bevágnának, és úgy állítanák be, hogy a lány a végén nemet fog mondani. Azonban a közönség a szíve mélyén tudja, hogy úgyis a fiúval megy, mert az ő történetük is happy enddel zárul, még ha ennek a lány halála az ára. Hiszen mi értelme lenne, ha a végén mégse találnak egymásra, és a maga furcsa módján nem kapnák meg a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezést?
Nyugodtan nevezzetek örök romantikusnak, de szeretem, ha a történetek boldog véggel zárulnak, és a szereplők egymásra találnak. Ezért van az is, hogy a könyvek végébe mindig beleolvasok, hogy megbizonyosodjam róla, boldogan zárul-e szerelmük. De most komolyan, ki nem teszi ezt?
Az utolsó simításokat is elvégzem a rajzon, ahol kell, sötétítek, még egyszer meghúzom a kontúrt, vagy éppen árnyékolok, majd végezetül leteszem a ceruzát, és megcsodálom a kész művet. Az eddigiektől eltérően kifejezetten tetszik, amit alkottam, sőt még az árnyékolás is tökéletesre sikeredett, aminek kifejezetten örülök, azonban egy valami mégsem stimmel. Az arctalan alaknak végül mégis rajzoltam egy arcot, ráadásul nem is akárkiét… Egy olyan valakiét, akit a pokolra küldenék, vagy a cápák közé dobnám, hogy lakmározzanak belőle. Ám ennél sokkal aggasztóbb, hogy én vagyok a lány a képen, és nem tudok rájönni, hogy miért őt, miért pont Jace Mclean arcát rajzoltam le.
– Sophie – szólongat egy mély, dallamos bariton, s biztosra veszem, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor kiejtette nevemet a száján. Megadóan felsóhajtok, és felé fordulok, bár még így is nehezemre esik, hogy ráfigyeljek. Csak azt látom, ahogy mozog a szája, és suttogásra hasonlító hangot is hallok, dehogy mit mond, azt magam sem tudom. Úgy teszek, mintha tudnám, miről beszél ilyen lelkesen, s néha bólintok, vagy éppen hümmögök egyet, amikor lélekben még mindig a rajzon gondolkozom. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért az ő arca köszön vissza a rajzról, amikor nem valami fényes a kapcsolatunk, és... Hogy is mondjam? Eléggé durván váltunk el egymástól. Na, nem, mintha egyedül én tehetnék azért, amiért felpofoztam, vagy amiért többször is a mellkasára ütöttem, s olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit másnak se mondanék, de megérdemelte. Legalábbis az ütéseket biztosan. Mégis, mikor a szemébe néztem, megrémültem tőle, és csak az járt a fejemben, hogy meg fog ütni. Még most is tisztán emlékszem rá, hogy mennyi megijedtem, mikor felemelte a kezét. A szívem a torkokban dobogott, a gyomrom borsó méretűre zsugorodott, és a hangokat már csak tompán hallottam. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy tenyere az arcomon fog csattanni, s én, mintha rongybaba lennék, úgy fogok a betonra esni.
– Az isten szerelmére, Sophie! Olyan nehéz lenne figyelni ránk?! – csattan fel Heather.
Jellemző. Heather rajtam vezeti le a dühét valami miatt, amiről senkinek se hajlandó beszélni, s ami miatt aki él, és lélegzik az az ellensége. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen személy, akin kiélheti mérgét.
– Ne haragudj – kezdem el ujjaimat zavartan piszkálni. – Miről van szó?
– Mindegy, nem fontos. Jól vagy? – aggódik Dylan.
– Csak fáradt vagyok – erőltettek magamra egy halvány mosolyt, majd ásítást színlelek, hogy alátámasszam állításomat.
– Hazavigyelek? – kérdezi a barátom, mire nemlegesen megrázom a fejem.
– Jaj, mert Sophie hercegnő álmos, a szőke herceg már egyből ugrik, hogy hazafuvarozza királyi valagát. Ó, milyen romantikus! – fröcsögi utálkozva Heather, miközben gúnyos hangneme majdnem kettészeli a levegőt.
– Mi bajod van, Heather?! Amióta csak megjöttem, folyton belém kötsz minden ok nélkül. Mit ártottam neked? – tárom szét értetlenül a karom.
– Visszajöttél! – adja meg a választ a feltett kérdésemre, mire hitetlenkedve felnevetek. - Bele haltál volna, ha maradsz Olaszországban, és minden kapcsolatot megszakítasz velünk, s netalántán nevet változtatsz, lecseréled a telefonszámod?
– Heather! – szól rá egyszerre Bo és Dylan, akik eddig csendben hallgatták a beszélgetésünk.
– Sajnálom, hogy fáj az igazság. De valld be, Dylan, hogy örülnél, ha nem jött volna vissza. Mondd el neki, hogy milyen jó volt nélküle, hogy miket csináltál. Vagy azt szeretnéd, hogy én tegyem meg ezt?
– Ezt most fejezd be! – mordul fel Dylan. – Ne Sophie-n vezesd le a dühödet, mert mérges vagy Jace-re. Ő nem tehet róla.
– De arról igen, hogy veled van.
Ezzel a kijelentésével kiviharzik a szobából, de azért ügyel rá, hogy becsapja az ajtót, és egy megválaszolatlan kérdést hagyjon maga után. Miért zavarja, hogy együtt vagyok Dylannel, amikor eddig nem érdekelte?
ҳ̸Ҳ̸ҳ
Idétlen vigyorral az arcomon fekszem Dylan ölelésében a puha ágyon, és egy hanyagul ránk terített takaró fedi testünket, ami majdhogynem felesleges. Van valamilyen különös varázsa, hogy így öleljen magához, mert ilyenkor az idő múlása fel se tűnik nekem, hiszen ha vele vagyok, akkor az idő megszűnik létezni, s csak miénk az egész világ. Nem számít, hol vagyunk, nem érdekel minket, hogy mit csinálunk, csak az a fontos, hogy ketten legyünk. Ketten a világ ellen. S ez az érzés már annyira hiányzott a nyáron.
Fejem Dy izmos mellkasán pihen, miközben ő egy lusta mosoly kíséretében figyel, míg hosszú ujjai gerincem mentén cirógatnak újra meg újra, amitől kellemes érzés járja át testem minden szegletét. Már megszokhattam volna, hogy milyen hatással van rám minden egyes érintése, de képtelen vagyok rá, mert most is úgy érzem magam, mint mikor először megcsókolt. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, ahogy szerintem ő sem. Csak egy szokásos péntek délután volt, de nekünk azzal kezdődött el igazán a kapcsolatunk. Tisztán emlékszem rá, hogy a Barátság extrákkal című filmet néztük, és mennyire bizonygattuk, hogy mi megcáfoltuk a „nincs barátság fiú és lány között” sztereotípiát. Naivan azt hittük, hogy így is van, de a nagy párnacsatázás közben a film alatt, Dylan rám esett, és a földön kötöttünk ki. Abszurdnak tűnt az egész helyzet, hiszen röhögve néztük a másikat „Hogy lehetsz ilyen béna?” nézéssel, de nevetésünk elhalkult, miután Ő kisimított egy tincset arcomból. Percekig csak egymásra meredtünk, aztán minden olyan gyorsan történt. Arca egyre közeledett az enyémhez, míg ajkaink össze nem értek. Megcsókolt, és bármennyire is furcsálltam pillangók keltek életre hasamban. Furán éreztem magam emiatt, mert egészen addig csak barátként gondoltam rá, ahogy ő is rám. Egy pillanat alatt változott meg minden köztünk, és onnan már nem volt visszaút. Eleinte próbáltunk megint csak barátként bánni a másikkal, de nekem nem ment, mert egyre többet gondoltam rá, és vágytam arra, hogy újra megcsókoljon. Ennek ellenére igyekeztem úgy viselkedni vele, mint régen, csakhogy minden érintése után fájdalom maradt, s minden baráti gesztusa belül darabokra tört, még ha előtte nem is mutattam ki.
A fordulópont akkor jött el, amikor Dylan elárulta, hogy randija lesz. Emlékszem, hogy zokogva estem össze, mert úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe. De nem hibáztattam őt azért, mert nem viszonozta az érzéseimet. Dy persze nem értette a reakciómat, és első nekifutásra én sem tudtam neki elmondani az okát. Végül sírva kinyögtem, hogy talán belé szerettem, s ettől a vallomástól arca elkomorult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy számára még mindig csak legjobb barátja vagyok, és az is maradok, hiába teszek bármit ellene. Nem is reméltem akkor, hogy másképp lenne, mert minden szó nélkül kisétált az ajtón hatalmas űrt hagyva maga után. Egy szempillantás alatt két év barátsága látszott elúszni, és már tudtam, hogy semmi sem lesz ugyanaz. Két választási lehetőség közül választhattam: elengedem, és többé nem beszélünk, vagy továbbra is a barátja maradok. Kész lettem volna végig nézni, hogy boldog valaki mással, mint haverja, de erre nem került, mert visszajött. Szívem majd’ kiugrott a helyéről, mert annyira vert, és a remény szikrája is felizzott, hogy talán több is lehet köztünk.
Letérdelt elém, könnyeimet letörölte, és bármiféle magyarázat nélkül, ajkait az enyémekre tapasztotta. Barátokhoz nem méltóan faltuk a másik ajkát, s mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, összejöttünk. Nem hasonlított egy filmes jelenethez sem, mert nem szólt zene, és Dylan nem tette fel a kérdést, hogy „Mióta?” vagy „Miért nem mondtad hamarabb?” Sőt semmilyen ezekhez hasonló kérdés nem hagyta el száját.
Dylan puha ajkát érzem meg homlokomon, amitől hasamban lévő lepkéim újra életre kelnek, s őrült módjára csapkodni kezdenek, amihez az is hozzájárul, hogy ő már nem hátamat simogatja, hanem bőrömre rajzol köröket ott, ahol felgyűrődött a tőle kapott fekete Nirvanás póló, amin a banda neve és logója található. Történetesen ez a kedvenc darabja, de nekem sikerült kisajátítani, néhány órára.
Bár ha rajtam múlna, soha többé nem kapná vissza, mint napszemüvegét, amit Olaszország előtt nyúltam le tőle. Azzal az érvvel, hogy lányos darab, és nekem jobban áll. Eltartott egy ideig, amíg rávettem, hogy adja nekem, de a lényeg akkor is az, hogy az enyém. Csakis az enyém. Sőt Dylan legközelebb is csak rajtam láthatja viszont imádott napellenzőjét. De ha szépen kéri, akkor felveheti egy kicsit, viszont nem kapja vissza. Igen, ilyen nagylelkű vagyok.
– Nem értem, hogy miért ilyen Heather – sóhajtok elkeseredetten.
Az évek alatt megtanultam kezelni a kirohanásait, és nem vettem magamra, mikor nekem támadt. Most viszont van egy olyan érzésem, hogy ellenem is irányul a haraga, s valami olyasmiért okol, amiről egyikőnk se tehet.
– Ne vedd magadra – mondja. – Csak egy kiadó leszerződtetné őket, de Jace nem akarja, mert neki ez csak hobbi. Viszont a kiadónak Jace-szel együtt kell a banda, ha valaki más lép a helyére, ugrott a szerződés. Emiatt napok óta veszekednek, s ha nem lennénk a közelükben, képesek lennének megfojtani egymást.
– Már nem sokáig, hiszen én vagyok az új áldozata – nevetek fel keserűen.
– Nem rád... – kezd el beszélni, azonban a telefonja megszólal, és félbeszakítja őt. Morgolódva nyúl az éjjeliszekrényen pihenő mobiljáért, s miután megnézte, hogy ki a hívó fél, vonakodva, de fogadja a hívást.
-Dylan, ez még viccnek is rossz! – A hangjából ítélve Jace vagy Demarcus lehet a vonal másik végén tomboló fél. Igaz nem tudom, hogy miről van szó, de látom Dylanen, hogy szórakoztatja a helyzet, és egy cseppet sem veszi komolyan, amit a másik mond neki.
– Miről beszélsz? Nem küldtem semmilyen üzenetet hulláról – értetlenül pillantok rá, mire egy „nem fontos” nézést kapok válaszul. – Soph, kaptál sms-t ismeretlen számról?
– Máris nézem – válaszolom, majd feloldom a telefonom billentyűzárát, és rögtön egy olvasatlan üzenet fogad, melynek feladója privát szám. Félve nyitom meg azt, s ahogy olvasni kezdem, hirtelen világossá válik, hogy miért ennyire ideges a Dylannel beszélő.
Fejem Dy izmos mellkasán pihen, miközben ő egy lusta mosoly kíséretében figyel, míg hosszú ujjai gerincem mentén cirógatnak újra meg újra, amitől kellemes érzés járja át testem minden szegletét. Már megszokhattam volna, hogy milyen hatással van rám minden egyes érintése, de képtelen vagyok rá, mert most is úgy érzem magam, mint mikor először megcsókolt. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, ahogy szerintem ő sem. Csak egy szokásos péntek délután volt, de nekünk azzal kezdődött el igazán a kapcsolatunk. Tisztán emlékszem rá, hogy a Barátság extrákkal című filmet néztük, és mennyire bizonygattuk, hogy mi megcáfoltuk a „nincs barátság fiú és lány között” sztereotípiát. Naivan azt hittük, hogy így is van, de a nagy párnacsatázás közben a film alatt, Dylan rám esett, és a földön kötöttünk ki. Abszurdnak tűnt az egész helyzet, hiszen röhögve néztük a másikat „Hogy lehetsz ilyen béna?” nézéssel, de nevetésünk elhalkult, miután Ő kisimított egy tincset arcomból. Percekig csak egymásra meredtünk, aztán minden olyan gyorsan történt. Arca egyre közeledett az enyémhez, míg ajkaink össze nem értek. Megcsókolt, és bármennyire is furcsálltam pillangók keltek életre hasamban. Furán éreztem magam emiatt, mert egészen addig csak barátként gondoltam rá, ahogy ő is rám. Egy pillanat alatt változott meg minden köztünk, és onnan már nem volt visszaút. Eleinte próbáltunk megint csak barátként bánni a másikkal, de nekem nem ment, mert egyre többet gondoltam rá, és vágytam arra, hogy újra megcsókoljon. Ennek ellenére igyekeztem úgy viselkedni vele, mint régen, csakhogy minden érintése után fájdalom maradt, s minden baráti gesztusa belül darabokra tört, még ha előtte nem is mutattam ki.
A fordulópont akkor jött el, amikor Dylan elárulta, hogy randija lesz. Emlékszem, hogy zokogva estem össze, mert úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe. De nem hibáztattam őt azért, mert nem viszonozta az érzéseimet. Dy persze nem értette a reakciómat, és első nekifutásra én sem tudtam neki elmondani az okát. Végül sírva kinyögtem, hogy talán belé szerettem, s ettől a vallomástól arca elkomorult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy számára még mindig csak legjobb barátja vagyok, és az is maradok, hiába teszek bármit ellene. Nem is reméltem akkor, hogy másképp lenne, mert minden szó nélkül kisétált az ajtón hatalmas űrt hagyva maga után. Egy szempillantás alatt két év barátsága látszott elúszni, és már tudtam, hogy semmi sem lesz ugyanaz. Két választási lehetőség közül választhattam: elengedem, és többé nem beszélünk, vagy továbbra is a barátja maradok. Kész lettem volna végig nézni, hogy boldog valaki mással, mint haverja, de erre nem került, mert visszajött. Szívem majd’ kiugrott a helyéről, mert annyira vert, és a remény szikrája is felizzott, hogy talán több is lehet köztünk.
Letérdelt elém, könnyeimet letörölte, és bármiféle magyarázat nélkül, ajkait az enyémekre tapasztotta. Barátokhoz nem méltóan faltuk a másik ajkát, s mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, összejöttünk. Nem hasonlított egy filmes jelenethez sem, mert nem szólt zene, és Dylan nem tette fel a kérdést, hogy „Mióta?” vagy „Miért nem mondtad hamarabb?” Sőt semmilyen ezekhez hasonló kérdés nem hagyta el száját.
Dylan puha ajkát érzem meg homlokomon, amitől hasamban lévő lepkéim újra életre kelnek, s őrült módjára csapkodni kezdenek, amihez az is hozzájárul, hogy ő már nem hátamat simogatja, hanem bőrömre rajzol köröket ott, ahol felgyűrődött a tőle kapott fekete Nirvanás póló, amin a banda neve és logója található. Történetesen ez a kedvenc darabja, de nekem sikerült kisajátítani, néhány órára.
Bár ha rajtam múlna, soha többé nem kapná vissza, mint napszemüvegét, amit Olaszország előtt nyúltam le tőle. Azzal az érvvel, hogy lányos darab, és nekem jobban áll. Eltartott egy ideig, amíg rávettem, hogy adja nekem, de a lényeg akkor is az, hogy az enyém. Csakis az enyém. Sőt Dylan legközelebb is csak rajtam láthatja viszont imádott napellenzőjét. De ha szépen kéri, akkor felveheti egy kicsit, viszont nem kapja vissza. Igen, ilyen nagylelkű vagyok.
– Nem értem, hogy miért ilyen Heather – sóhajtok elkeseredetten.
Az évek alatt megtanultam kezelni a kirohanásait, és nem vettem magamra, mikor nekem támadt. Most viszont van egy olyan érzésem, hogy ellenem is irányul a haraga, s valami olyasmiért okol, amiről egyikőnk se tehet.
– Ne vedd magadra – mondja. – Csak egy kiadó leszerződtetné őket, de Jace nem akarja, mert neki ez csak hobbi. Viszont a kiadónak Jace-szel együtt kell a banda, ha valaki más lép a helyére, ugrott a szerződés. Emiatt napok óta veszekednek, s ha nem lennénk a közelükben, képesek lennének megfojtani egymást.
– Már nem sokáig, hiszen én vagyok az új áldozata – nevetek fel keserűen.
– Nem rád... – kezd el beszélni, azonban a telefonja megszólal, és félbeszakítja őt. Morgolódva nyúl az éjjeliszekrényen pihenő mobiljáért, s miután megnézte, hogy ki a hívó fél, vonakodva, de fogadja a hívást.
-Dylan, ez még viccnek is rossz! – A hangjából ítélve Jace vagy Demarcus lehet a vonal másik végén tomboló fél. Igaz nem tudom, hogy miről van szó, de látom Dylanen, hogy szórakoztatja a helyzet, és egy cseppet sem veszi komolyan, amit a másik mond neki.
– Miről beszélsz? Nem küldtem semmilyen üzenetet hulláról – értetlenül pillantok rá, mire egy „nem fontos” nézést kapok válaszul. – Soph, kaptál sms-t ismeretlen számról?
– Máris nézem – válaszolom, majd feloldom a telefonom billentyűzárát, és rögtön egy olvasatlan üzenet fogad, melynek feladója privát szám. Félve nyitom meg azt, s ahogy olvasni kezdem, hirtelen világossá válik, hogy miért ennyire ideges a Dylannel beszélő.
„Digori-digori dokk,
A diákokra vár még egy sokk.
Kémialabor a rejtekhelye,
Ott meglelitek a hullát is vele.
Szent vagy bűnös vagy, te döntöd,
De ne feledd!
Egy rossz válasz, és vár a börtönöd.”
A diákokra vár még egy sokk.
Kémialabor a rejtekhelye,
Ott meglelitek a hullát is vele.
Szent vagy bűnös vagy, te döntöd,
De ne feledd!
Egy rossz válasz, és vár a börtönöd.”
ҳ̸Ҳ̸ҳ
Drágáim! Igen, tudom, hogy nem akkor hoztam, amikorra beígértem, de sajnos nem volt időm írni, mert a két kisuncsim nálunk nyaralt, és ha nem a hisztijüket kellett hallgatnom, akkor valamit csináltam velük, hogy estére lefáradjanak. Bár szerintem én fáradtabb voltam, mint ő.
Köszönöm, hogy ennyien vagytok, a díjakat, és a támogatást, amit tőletek kapok. Hihetetlenek vagytok! Remélem tetszeni fog az új első részt, és a véleményeteket is kifejtitek, akár pozitív, akár negatív lesz. Mostantól hetente egy részt igyekszem kirakni, és próbálok előre írni, hogy ne legyenek hosszú kimaradások. A héten sajnos már nem jelentkezem, mert megyek a forma 1-re, és csak jövőhét szerdán kerülök újra gép közelbe. Akkor majd igyekszem válaszolni a chaten is, de most rohannom kell, vagy lekésem a vonatom.
Jó olvasást, és komizni ér! ;)
Ui: Facebokk csoporthoz itt tudtok csatlakozni: Excellent at revenge
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése