Next time on Excellent at revenge

Drágáim! Szerettem volna még nyaralás előtt kirakni az új részt, de ez sajnos nem jött össze. Azt nem tudom, hogy a szálláson lesz e wifi, de ha igen, akkor azonnal felrakom, hiszen egy nyolc órás út alatt simán befejezem :) De addig itt egy kis ízelítő a folytatásból (ez még nem végleges, még változhat):

- Meg fogok halni. – Nem pánikol, nem hangzik kérdésként kijelentése, s cselekedeteivel ellentétben, hangja nyugodt, ugyanakkor halk is, mintha csak magának mondaná, és beletörődne az elkerülhetetlenbe, ami állítása szerint történni fog vele. De miért halna meg, amikor már a megállapítása is abszurd? Egyáltalán ki és miért akarná megölni?
- Miről beszélsz? – nézek rá értetlenül.
- Az én testemet kellesz holnap eltüntetnetek.

Amint hazaértem, tényleg válaszolok mindenkinek a chaten, és ne feledjétek, a facebook csoporthoz még mindig tudtok csatlakozni: Excellent at revenge

xx Merci

Chapter 1 - Blocked I.D.

Mindig furcsa érzéssel tölt el a nyár végi hazatérés a napsütötte Olaszországból, mintha egy majdnem három hónapig tartó álomból ébrednék fel, és egy számomra ismeretlen helyen találnám magam, amit nekem kell felfedeznem, amikor „csak” Amerikába repültem vissza. Mégis ha valaki megkérdezné, hogy melyiket tartom otthonomnak, habozás nélkül rávágnám, hogy Olaszország. Nem azért, mert nem szeretem Amerikát, de a mediterrán ország annyira más, és az olasz emberek temperamentuma is sokkal közelebb áll a szívemhez. Az ott élők pozitívak, boldogok, mindennek a jó oldalát nézik, és egy alkalmat se tudnék megemlíteni, amikor ne láttam volna mosolyogni őket. Még ha csak apró is volt, de ott díszelgett az arcukon.
Nagyon szeretnek főzni, és rettentően jó érzékük van hozzá, még a férfiaknak is. Nem csoda, hogy apa főzőtudásával levette anyát a lábáról, amikor ennek fordítva kellett volna megtörténnie. Nemhiába hangoztatta apa annyiszor, hogy a nők szívéhez a hasukon át vezet az út. Bár félig olaszként rám is ragadt valami az ő stílusukból, és a főztöm már apáéval is vetekszik, de a tiramisut még mindig nem tudom olyan finoman elkészíteni, ahogy ő. Noha már a titkos hozzávalóra is rájöttem – ami a karamellizált mandula –, amiért apa nem lelkesedett túlzottan, majd kijelentette, hogy többet nem készíthetem el a mennyei desszertet. De amiről nem tud, az nem fáj neki. Nem igaz?
A másik hátránya annak – azon kívül, hogy ritkán láthatom csak –, hogy ilyen távol vagyunk egymástól, hogy kimaradok a barátaimmal közös kalandokból, amikor vele vagyok. Amit egy cseppet se bánok, hiszen a vele töltött perceket imádom a legjobban, de olykor jobban örülnék annak, ha nem egy másik kontinensre kéne utaznom, hogy vele lehessek. De nem panaszkodom, mivel azt is megtehetné, hogy anyának elküldi a tartásdíjat, szülinapomon és ünnepekkor küld egy üdvözlőlapot, vagy még azt se, és ezzel egy életre lerendezett engem, miközben az új családjának megadja azt a szeretetet, gondoskodást és támogatást, amit nekem is meg kéne kapnom tőle.
Egyedül csupán azt sajnálom, hogy amikor újra találkozom Heatherrel, Dylannel és Bonnie-val, az eltávolodás és a féltékenység furcsa elegye kerít hatalmába. Hiába vagyunk régóta barátok, ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy a külön töltött idő gyengíti a szoros barátságunk. Igen, féltékeny vagyok rájuk, mert fantasztikus nyaruk volt, tele izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokkal, és én mindebből kimaradtam, sőt még a beszélgetéseikbe se nagyon tudok beleszólni, mert nem éltem át. S bármennyire is próbálom leküzdeni, úgy tenni, mintha a nyár meg se történt volna, mégis tartom a pár lépés távolságot, és csendben figyelem őket, mintha csak egy filmet néznék, vagy a gondolataimba merülve rajzolgatok – ami az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul –, mint ahogyan most is.
Az elején még elképzelésem sem sincs, hogy mit is szeretnék papírra festeni, aztán meghúzom az első vonalat, és hirtelen minden világossá válik. Egy arctalan alak, aki inkább egy szellemre hasonlít, a kezét egy lány felé nyújtja, és türelmetlenül várja a válaszát: vele megy, vagy marad. A hatása olyan, mintha a holtak világába akarná magával vinni, ahonnan nincs visszaút, azonban ők mégis együtt lehetnének az idők végezetéig. Tragikusan hangzik, hiszen a lány meghalhat a választásától függően, mégis azzal lenne, akit a világon a legjobban szeret. Már csak az a kérdés, hogy képes lenne meghozni azt az áldozatot, hogy az életével fizessen a boldogságáért. Az már más kérdés, hogy a döntése másokra is hatással lesz, és ha meggondolatlanul cselekszik, akkor azoknak okoz fájdalmat, akik szeretik őt.
Bár a rajzon nem nagyon látszik, de épp készül megfogni a srác kezét, hiszen képtelen lenne nélküle élni, mert az elején bármennyire is ment az agyára, és hiába bizonygatta magának sokáig, hogy utálja, amikor szereti. Igazából azért volt vele szemben sokszor elutasító és kétkedő, mert nem akarta, hogy ő törje össze a szívét. Mert bárki mástól elviselte volna, csak tőle nem.
A filmekben ennél a jelenetnél valami lassú zene szólna, és húznák az időt a válaszadással. Talán még visszaemlékező képsorokat is bevágnának, és úgy állítanák be, hogy a lány a végén nemet fog mondani. Azonban a közönség a szíve mélyén tudja, hogy úgyis a fiúval megy, mert az ő történetük is happy enddel zárul, még ha ennek a lány halála az ára. Hiszen mi értelme lenne, ha a végén mégse találnak egymásra, és a maga furcsa módján nem kapnák meg a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezést?
Nyugodtan nevezzetek örök romantikusnak, de szeretem, ha a történetek boldog véggel zárulnak, és a szereplők egymásra találnak. Ezért van az is, hogy a könyvek végébe mindig beleolvasok, hogy megbizonyosodjam róla, boldogan zárul-e szerelmük. De most komolyan, ki nem teszi ezt?
Az utolsó simításokat is elvégzem a rajzon, ahol kell, sötétítek, még egyszer meghúzom a kontúrt, vagy éppen árnyékolok, majd végezetül leteszem a ceruzát, és megcsodálom a kész művet. Az eddigiektől eltérően kifejezetten tetszik, amit alkottam, sőt még az árnyékolás is tökéletesre sikeredett, aminek kifejezetten örülök, azonban egy valami mégsem stimmel. Az arctalan alaknak végül mégis rajzoltam egy arcot, ráadásul nem is akárkiét… Egy olyan valakiét, akit a pokolra küldenék, vagy a cápák közé dobnám, hogy lakmározzanak belőle. Ám ennél sokkal aggasztóbb, hogy én vagyok a lány a képen, és nem tudok rájönni, hogy miért őt, miért pont Jace Mclean arcát rajzoltam le.
– Sophie – szólongat egy mély, dallamos bariton, s biztosra veszem, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor kiejtette nevemet a száján. Megadóan felsóhajtok, és felé fordulok, bár még így is nehezemre esik, hogy ráfigyeljek. Csak azt látom, ahogy mozog a szája, és suttogásra hasonlító hangot is hallok, dehogy mit mond, azt magam sem tudom. Úgy teszek, mintha tudnám, miről beszél ilyen lelkesen, s néha bólintok, vagy éppen hümmögök egyet, amikor lélekben még mindig a rajzon gondolkozom. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért az ő arca köszön vissza a rajzról, amikor nem valami fényes a kapcsolatunk, és... Hogy is mondjam? Eléggé durván váltunk el egymástól. Na, nem, mintha egyedül én tehetnék azért, amiért felpofoztam, vagy amiért többször is a mellkasára ütöttem, s olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit másnak se mondanék, de megérdemelte. Legalábbis az ütéseket biztosan. Mégis, mikor a szemébe néztem, megrémültem tőle, és csak az járt a fejemben, hogy meg fog ütni. Még most is tisztán emlékszem rá, hogy mennyi megijedtem, mikor felemelte a kezét. A szívem a torkokban dobogott, a gyomrom borsó méretűre zsugorodott, és a hangokat már csak tompán hallottam. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy tenyere az arcomon fog csattanni, s én, mintha rongybaba lennék, úgy fogok a betonra esni.
– Az isten szerelmére, Sophie! Olyan nehéz lenne figyelni ránk?! – csattan fel Heather.
Jellemző. Heather rajtam vezeti le a dühét valami miatt, amiről senkinek se hajlandó beszélni, s ami miatt aki él, és lélegzik az az ellensége. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen személy, akin kiélheti mérgét.
– Ne haragudj – kezdem el ujjaimat zavartan piszkálni. – Miről van szó?
– Mindegy, nem fontos. Jól vagy? – aggódik Dylan.
– Csak fáradt vagyok – erőltettek magamra egy halvány mosolyt, majd ásítást színlelek, hogy alátámasszam állításomat.
– Hazavigyelek? – kérdezi a barátom, mire nemlegesen megrázom a fejem.
– Jaj, mert Sophie hercegnő álmos, a szőke herceg már egyből ugrik, hogy hazafuvarozza királyi valagát. Ó, milyen romantikus! – fröcsögi utálkozva Heather, miközben gúnyos hangneme majdnem kettészeli a levegőt.
– Mi bajod van, Heather?! Amióta csak megjöttem, folyton belém kötsz minden ok nélkül. Mit ártottam neked? – tárom szét értetlenül a karom.
– Visszajöttél! – adja meg a választ a feltett kérdésemre, mire hitetlenkedve felnevetek. - Bele haltál volna, ha maradsz Olaszországban, és minden kapcsolatot megszakítasz velünk, s netalántán nevet változtatsz, lecseréled a telefonszámod?
– Heather! – szól rá egyszerre Bo és Dylan, akik eddig csendben hallgatták a beszélgetésünk.
– Sajnálom, hogy fáj az igazság. De valld be, Dylan, hogy örülnél, ha nem jött volna vissza. Mondd el neki, hogy milyen jó volt nélküle, hogy miket csináltál. Vagy azt szeretnéd, hogy én tegyem meg ezt?
– Ezt most fejezd be! – mordul fel Dylan. – Ne Sophie-n vezesd le a dühödet, mert mérges vagy Jace-re. Ő nem tehet róla.
– De arról igen, hogy veled van.
Ezzel a kijelentésével kiviharzik a szobából, de azért ügyel rá, hogy becsapja az ajtót, és egy megválaszolatlan kérdést hagyjon maga után. Miért zavarja, hogy együtt vagyok Dylannel, amikor eddig nem érdekelte?

ҳ̸Ҳ̸ҳ

Idétlen vigyorral az arcomon fekszem Dylan ölelésében a puha ágyon, és egy hanyagul ránk terített takaró fedi testünket, ami majdhogynem felesleges. Van valamilyen különös varázsa, hogy így öleljen magához, mert ilyenkor az idő múlása fel se tűnik nekem, hiszen ha vele vagyok, akkor az idő megszűnik létezni, s csak miénk az egész világ. Nem számít, hol vagyunk, nem érdekel minket, hogy mit csinálunk, csak az a fontos, hogy ketten legyünk. Ketten a világ ellen. S ez az érzés már annyira hiányzott a nyáron.
Fejem Dy izmos mellkasán pihen, miközben ő egy lusta mosoly kíséretében figyel, míg hosszú ujjai gerincem mentén cirógatnak újra meg újra, amitől kellemes érzés járja át testem minden szegletét. Már megszokhattam volna, hogy milyen hatással van rám minden egyes érintése, de képtelen vagyok rá, mert most is úgy érzem magam, mint mikor először megcsókolt. Azt a napot sosem fogom elfelejteni, ahogy szerintem ő sem. Csak egy szokásos péntek délután volt, de nekünk azzal kezdődött el igazán a kapcsolatunk. Tisztán emlékszem rá, hogy a Barátság extrákkal című filmet néztük, és mennyire bizonygattuk, hogy mi megcáfoltuk a „nincs barátság fiú és lány között” sztereotípiát. Naivan azt hittük, hogy így is van, de a nagy párnacsatázás közben a film alatt, Dylan rám esett, és a földön kötöttünk ki. Abszurdnak tűnt az egész helyzet, hiszen röhögve néztük a másikat „Hogy lehetsz ilyen béna?” nézéssel, de nevetésünk elhalkult, miután Ő kisimított egy tincset arcomból. Percekig csak egymásra meredtünk, aztán minden olyan gyorsan történt. Arca egyre közeledett az enyémhez, míg ajkaink össze nem értek. Megcsókolt, és bármennyire is furcsálltam pillangók keltek életre hasamban. Furán éreztem magam emiatt, mert egészen addig csak barátként gondoltam rá, ahogy ő is rám. Egy pillanat alatt változott meg minden köztünk, és onnan már nem volt visszaút. Eleinte próbáltunk megint csak barátként bánni a másikkal, de nekem nem ment, mert egyre többet gondoltam rá, és vágytam arra, hogy újra megcsókoljon. Ennek ellenére igyekeztem úgy viselkedni vele, mint régen, csakhogy minden érintése után fájdalom maradt, s minden baráti gesztusa belül darabokra tört, még ha előtte nem is mutattam ki.
A fordulópont akkor jött el, amikor Dylan elárulta, hogy randija lesz. Emlékszem, hogy zokogva estem össze, mert úgy éreztem, hogy tőrt döftek a szívembe. De nem hibáztattam őt azért, mert nem viszonozta az érzéseimet. Dy persze nem értette a reakciómat, és első nekifutásra én sem tudtam neki elmondani az okát. Végül sírva kinyögtem, hogy talán belé szerettem, s ettől a vallomástól arca elkomorult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy számára még mindig csak legjobb barátja vagyok, és az is maradok, hiába teszek bármit ellene. Nem is reméltem akkor, hogy másképp lenne, mert minden szó nélkül kisétált az ajtón hatalmas űrt hagyva maga után. Egy szempillantás alatt két év barátsága látszott elúszni, és már tudtam, hogy semmi sem lesz ugyanaz. Két választási lehetőség közül választhattam: elengedem, és többé nem beszélünk, vagy továbbra is a barátja maradok. Kész lettem volna végig nézni, hogy boldog valaki mással, mint haverja, de erre nem került, mert visszajött. Szívem majd’ kiugrott a helyéről, mert annyira vert, és a remény szikrája is felizzott, hogy talán több is lehet köztünk.
Letérdelt elém, könnyeimet letörölte, és bármiféle magyarázat nélkül, ajkait az enyémekre tapasztotta. Barátokhoz nem méltóan faltuk a másik ajkát, s mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, összejöttünk. Nem hasonlított egy filmes jelenethez sem, mert nem szólt zene, és Dylan nem tette fel a kérdést, hogy „Mióta?” vagy „Miért nem mondtad hamarabb?” Sőt semmilyen ezekhez hasonló kérdés nem hagyta el száját.
Dylan puha ajkát érzem meg homlokomon, amitől hasamban lévő lepkéim újra életre kelnek, s őrült módjára csapkodni kezdenek, amihez az is hozzájárul, hogy ő már nem hátamat simogatja, hanem bőrömre rajzol köröket ott, ahol felgyűrődött a tőle kapott fekete Nirvanás póló, amin a banda neve és logója található. Történetesen ez a kedvenc darabja, de nekem sikerült kisajátítani, néhány órára.
Bár ha rajtam múlna, soha többé nem kapná vissza, mint napszemüvegét, amit Olaszország előtt nyúltam le tőle. Azzal az érvvel, hogy lányos darab, és nekem jobban áll. Eltartott egy ideig, amíg rávettem, hogy adja nekem, de a lényeg akkor is az, hogy az enyém. Csakis az enyém. Sőt Dylan legközelebb is csak rajtam láthatja viszont imádott napellenzőjét. De ha szépen kéri, akkor felveheti egy kicsit, viszont nem kapja vissza. Igen, ilyen nagylelkű vagyok.
– Nem értem, hogy miért ilyen Heather – sóhajtok elkeseredetten.
Az évek alatt megtanultam kezelni a kirohanásait, és nem vettem magamra, mikor nekem támadt. Most viszont van egy olyan érzésem, hogy ellenem is irányul a haraga, s valami olyasmiért okol, amiről egyikőnk se tehet.
– Ne vedd magadra – mondja. – Csak egy kiadó leszerződtetné őket, de Jace nem akarja, mert neki ez csak hobbi. Viszont a kiadónak Jace-szel együtt kell a banda, ha valaki más lép a helyére, ugrott a szerződés. Emiatt napok óta veszekednek, s ha nem lennénk a közelükben, képesek lennének megfojtani egymást.
– Már nem sokáig, hiszen én vagyok az új áldozata – nevetek fel keserűen.
– Nem rád... – kezd el beszélni, azonban a telefonja megszólal, és félbeszakítja őt. Morgolódva nyúl az éjjeliszekrényen pihenő mobiljáért, s miután megnézte, hogy ki a hívó fél, vonakodva, de fogadja a hívást.
-Dylan, ez még viccnek is rossz! – A hangjából ítélve Jace vagy Demarcus lehet a vonal másik végén tomboló fél. Igaz nem tudom, hogy miről van szó, de látom Dylanen, hogy szórakoztatja a helyzet, és egy cseppet sem veszi komolyan, amit a másik mond neki.
– Miről beszélsz? Nem küldtem semmilyen üzenetet hulláról – értetlenül pillantok rá, mire egy „nem fontos” nézést kapok válaszul. – Soph, kaptál sms-t ismeretlen számról?
– Máris nézem – válaszolom, majd feloldom a telefonom billentyűzárát, és rögtön egy olvasatlan üzenet fogad, melynek feladója privát szám. Félve nyitom meg azt, s ahogy olvasni kezdem, hirtelen világossá válik, hogy miért ennyire ideges a Dylannel beszélő.

„Digori-digori dokk,
A diákokra vár még egy sokk.
Kémialabor a rejtekhelye,
Ott meglelitek a hullát is vele.
Szent vagy bűnös vagy, te döntöd,
De ne feledd!
Egy rossz válasz, és vár a börtönöd.” 

ҳ̸Ҳ̸ҳ

Drágáim! Igen, tudom, hogy nem akkor hoztam, amikorra beígértem, de sajnos nem volt időm írni, mert a két kisuncsim nálunk nyaralt, és ha nem a hisztijüket kellett hallgatnom, akkor valamit csináltam velük, hogy estére lefáradjanak. Bár szerintem én fáradtabb voltam, mint ő.

Köszönöm, hogy ennyien vagytok, a díjakat, és a támogatást, amit tőletek kapok. Hihetetlenek vagytok! Remélem tetszeni fog az új első részt, és a véleményeteket is kifejtitek, akár pozitív, akár negatív lesz. Mostantól hetente egy részt igyekszem kirakni, és próbálok előre írni, hogy ne legyenek hosszú kimaradások. A héten sajnos már nem jelentkezem, mert megyek a forma 1-re, és csak jövőhét szerdán kerülök újra gép közelbe. Akkor majd igyekszem válaszolni a chaten is, de most rohannom kell, vagy lekésem a vonatom.

Jó olvasást, és komizni ér! ;)

Ui: Facebokk csoporthoz itt tudtok csatlakozni: Excellent at revenge

Restart

Drágáim!

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Sajnálom, amiért így eltűntem, és nem hoztam részt, és nem adtam életjelet sem. Az igazság az, hogy kicsit sűrű évem volt, és időm sem igazán, hogy írjak. Ha mégis, akkor vagy a barátaimmal voltam, vagy a csoporttársaimmal. De ezen változtatni fogok, amit már el is kezdtem. Eldöntöttem, hogy átírom a történetet, mert őszintén szólva nem tetszik. Kicsit gyermeteg, és egy egyszerű szerelmes gimis blogra hasonlít, holott inkább a gyilkosság részének kéne rivaldafényben lennie. Senki ne ijedjen meg, mert nem ugyanazokat a részeket fogjátok újra olvasni, hanem máshonnan indul újra a történet, és mostantól csak Sophie szemszögét olvashatjátok. Természetesen Jace halála és bosszúvágy megmarad. Sőt az eddigi részeket se szeretném törölni, mert ha be is fejezem a blogot emlékezni szeretnék és vissza szeretném olvasni a kommentjeiteket, amikért nagyon hálás vagyok. Szavakkal sem tudom kifejezni, hogy mennyit jelent nekem, hogy írtok, várjátok az új részt, s hogy ennyi feliratkozóm van. Mikor elkezdtem, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek. Köszönöm nektek, és remélem, hogy a továbbiakban is mellettem lesztek, és olvassátok majd a történetet.

A történet újraindul: 2015. 07. 13.
Szeretnétek, hogy a blognak legyen facebook csoportja?

xx Merci

Happy New Year! and Ask Merci

MINDEN DRÁGA OLVASÓMNAK SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Sajnálom, hogy ennyire eltűntem és semmilyen életjelet nem adtam, viszont most újult erővel térek vissza hozzátok, drága olvasóimhoz. Hihetetlen, hogy még mindig mellettem álltok és ennyien olvassátok a blogomat! Köszönöm nektek ♥ Nem tudom mihez kezdenék nélkületek. Kárpótlásul extra hosszú részt kaptok :)

Valamint, ha bármilyen kérdésetek van, azt feltehetitek itt: ASK.

Bármit kérdezhettek, és én őszintén fogok rá válaszolni.

Hamarosan újra itt

xx Merci

Chapter 11 - You can hear me

Drágáim! Itt vagyok végre a résszel! :D Mostantól gyakrabban lesznek részek, ami azt jelenti, hogy egy héten akár három is. Ez az elfoglaltságaimtól függ. Bizonyos dolgok kiderülnek, és még több kérdés lesz, amire majd tudni akarjátok a választ :D De a legjobb hír a világon: Jace visszatért!!! Szóval lehet neki örülni ;) Köszönöm a díjakat, komikat. Elképesztőek vagytok! Nagyon hálása vagytok nektek. Mindjárt ki is rakom őket. Készült velem egy interjú is, mivel 2.helyezést értem el a legjobb nem fanfiction kategóriában és elsőt a legfordulatosabb nem fancicben. Nagyon örülök neki. Szavakkal nem lehet leírni. :') Mostantól csak kapkodni fogjátok a fejeteket, hogy ki hazudik és ki nem ;) Jó olvasást, és komizni ér ;)

~Hallasz engem~

Sophie Tate

– Kérem, a következő diákok fáradjanak az igazgatói irodába. – Megzavarja a roppant érdekes történelemórát az igazgató úr, Mr. Roberts a hangosbemondón keresztül, mire Ms. South abbahagyja a tananyag magyarázását és diktálását, s minket is csendre int. Bár utóbbi fölösleges, hiszen eddig is csendben ültünk az órán, és figyeltünk rá, miközben Amerika hadba lépését taglalta az első világháborúban. De az is igaz, ha az igazgató hétfőn már első órát azzal megzavarja, hogy néhány tanulót magához hívat, akkor mindenki érdeklődését felkelti, s még azok is csendben hallgatják végig a mondandóját, s nem kezdenek el zenét max hangerőn fülhallgatójukon keresztül, akik amúgy magasról tesznek rá, hogy mikor mit jelent be Mr. Roberts. – Bryan Reed, Cassandra Holt, Dylan Better, Sophie Tate, Bonnie Bones, Demarcus Benson és Heather Cross – csendül fel újra egy kis szünet után – amit csak azért iktat be, hogy biztosan mindenki elcsendesedjen – Mr. Roberts hangja.

Nevemet hallva gyomron borsó nagyságúra zsugorodik, s ha most nem órán lennék, akkor valószínűleg menekülőre venném a figurát, és azelőtt lelépnék, mielőtt sora kerülnék. Azonban, ha most azt tenném, akkor csak saját bűnösségemet bizonyítanám be, s hiába próbálnám az ellenkezőjét bizonygatni, senki se hinne nekem. Még Dylan se, hiába állítaná azt, hogy hisz nekem.

Ijedtemben megugrok, amikor Dy meleg tenyerét érzem meg alkaromon, amint lágyan cirógatni kezdi, s ha most poénból feltenné azt a kérdést, hogy nem tiszta a lelkiismeretem, akkor arra egy hatalmas igen lenne a válasz, mert tényleg nem tiszta. Sőt csak még „mocskosabb” lesz, ha hazugságot hazugságra fogok halmozni a zsaruk előtt, hiszen mi másért hivatott volna pont hetünket az igazgató? Mert nem hiszem, hogy a tanulmányainkról, vagy rendetlen viselkedésünkről szeretne velünk beszélni. Annál inkább Jace Mclean haláláról.

– Nem lesz semmi baj, Törpillám. Végig melletted leszek – küld felém egy biztató mosolyt Dylan, de én nem viszonzom. Attól idegesebb és rémültebb vagyok, minthogy vigyort, illetve vicsort – attól függ, hogy nézzük – erőltessek az arcomra. Sőt egyenesen rettegek. Mi van, ha nem tudok majd elég meggyőzően kamuzni? Menne nekem szemrebbenés nélkül az, hogy azt állítsam nincs alibim? Vagy, hogy nem tudtam, hogy Jace meghalt, s csak apa miatt vettem fel feketét? Egyáltalán képes vagyok pókerarccal hazudni és mindenkit meggyőzni, hogy ártatlan vagyok, mint a ma született bárány? Még akkor is, ha ez nem teljesen igaz?

– Sophie, Dylan, kérlek menjetek az igazgatóiba – sürget minket Ms. South, hiszen miattunk nem tudja folytatni az anyagot, amit nem hiszem, hogy a többi osztálytársunk bánna, mivel annyival kevesebbet kellesz csütörtökre megtanulni, amennyivel később folytatódik az óra.

Dylan engedelmeskedve a tanárnő akaratának feláll, de nem indul meg az ajtó felé, helyette várakozóan pillant rám, hogy kövessem az ő példáját, és cselekedjek hozzá hasonlóan, de nem megy. Nem tudok motszani, mintha gyökeret eresztett volna fenekem, úgy láncol a székhez egy láthatatlan erő maradásra bírva. Nem, mintha menni akarnék. Viszont ez egy elkerülhetetlen találkozás, amit nem úszhatok meg, bármennyire is szeretném.

– Gyere! – mondja Dylan hezitálásomat látva, és tekintetével épp arról próbál meggyőzni, hogy minden rendben lesz, hogy semmi baj nem történhet, és én hinni kezdek neki.

Hatalmas sóhaj kíséretében tornázom fel magam álló helyzetbe, miközben szívem vadul dübörög mellkasomban, s agyam is ezerrel kattog, hogy kitalálja a hazugságot, amiket még keresztkérdésekkel sem lehet megdönteni, ha már közös mesét – vagy ha úgy tetszik –, közös hazugságot nem sikerült kitaláltunk első óra előtt. Ezzel viszont az a gond, hogy nem tudjuk fedezni egymást, ahogy kihúzni sem egymást a csávából, amiben most nyakig benne vagyunk. Sőt nekem még rosszabb a helyzetem, mint a többieknek, hiszen a nyakláncom is ellenem szól, mint bizonyíték. Abba meg tényleg nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha kiderül én vagyok Bella, a kamu „nekem nincs alibimről” nem is beszélve, ami annyira igazi, mint Heather rózsaszín tincse a hajában. Ráadásul még őt is – természetesen nem Heathert – magammal ránthatom, ami tényleg még rosszabb fényt vetne rám/ránk, mivel a jelek szerint ketten okozták Jace balesetét. S ha én nyomoznék az ügyben, akkor a jelenlegi állás, bizonyítékok és hazugságok fejében magamat gyanúsítanám Jace halálával. De a legrosszabb az egészben, hogy csak végig hátráltatni fogjuk a rendőrök munkáját a sok kamuzással, s ha kiderül, hogy nem mondtunk igazat, akkor nekünk befellegzett, és miattunk nem fogják elkapni az igazi tettest. S azzal a tudattal kellesz élnünk, hogy miattunk nem sikerült igazságot szolgáltatni, és miattunk nem ülnek rács mögött a tettesek

– Nekem ez nem fog menni, Dylan! – pánikolok be, amint kiérünk a teremből, ezzel végre megszabadulva a minket vizslató szemek elől, amik lyukat égettek a hátunkba. De az is lehet, hogy inkább Dy arcát figyelték annyira, hiszen a bunyó nyomai tisztán kivehetőek, mint felrepedt ajka, s lassan liluló monokli a szeme körül.

– Nyugodj meg! – teszi vállamra a kezét. – Tudod, mély levegő, majd kifúj. Mély levegő, és kifúj.

Úgy teszek, ahogy mély hangján mondja. Lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, majd szép lassan kieresztem azt, s ezt addig ismétlem, míg le nem nyugszom, míg szívem nem kezd normális ütemben verni. Ahogy ez bekövetkezik, eddig csukva lévő szemeim kinyílnak, és Dylan mosolygós arcával találom szembe magam. Nem tudom, hogy hogy lehet ilyen helyzetben is mosoly az arcán, de kicsit irigylem érte, s mintha vigyorával azt akarná üzeni a világnak, hogy attól, hogy Jace meghalt, az élet megy tovább, és mindennek örülni kell, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor jár le az időnk, hogy mikor hagyjuk itt azokat, akiket szeretünk.

– Megnyugodtál? – érdeklődik, miközben kezét arcomra simítja, és fülem mögé tűri rakoncátlan tincsem, ami copfomból hullott ki.

– Igen, és köszönöm – felelem, miközben hozzábújok, és arcomat mellkasába fúrom, és nemsokkal később védelmező karjait érzem meg magam körül, amint magához ölel. S jelenleg ez minden, amire vágyom, holott tudom, hogy az igazgatóiba kell mennünk, de szükségem van néhány percre Dylan biztonságot nyújtó karjai közt. Mert ha vele vagyok, akkor semmi rossz nem történhet. S ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak megállna az idő, hogy ez így is maradjon...

– Sophie – lágyan ejti ki nevemet, mire fejemet felemelem mellkasáról, és pilláim alól érdeklődve pillantok rá. Ahelyett, hogy folytatná, ami elkezdett, helyette csak engem fürkész csokoládébarna szemeivel. Olyan áthatóan és olyan szeretettel néz rám, mint senki más az egész világon, sőt valószínűleg nem is fog. – Ez muszáj megtennem, mielőtt bemegyünk az igazgatóiba – szinte már suttogva mondja ki a szavakat, miközben homlokát az enyémnek dönti. A bal kezét derekamról óvatosan a tarkómra csúsztatja, mintha porcelánból lennék, és bármelyik pillanatban apró darabokra esnék szét, ha egy kicsit is erősebben érintene meg, majd ajkait lágyan az enyémhez érinti. Apró puszikat hagy rajta, s mielőtt bármelyikőnk is elmélyítené a csókot, hogy ne csak szájra puszi legyen, Dylan eltávolodik tőlem. Csalódottan és értetlenül nézek rá, mire fejével észrevétlenül a hátam mögé int, mintha csak attól félne, hogy rajtam kívül bárki más is észrevehetné ezt az apró jelet. Óvatosan hátrapillantok a vállam felett, és a folyosón megjelenő Heather ezerwattos vigyorával találom szembe magam, amint felénk igyekszik, miközben egy apró tárggyal a kezében integet nekünk, amit a távolság miatt nem nagyon tudom beazonosítani, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy egy nyaklánc az, legalábbis az ujjai közt lelógó láncból erre következtetek.

Ki akarok bújni Dylan biztonságot nyújtó öleléséből, amit mocorgásommal jelzek is neki, azonban barátom nehezményezi ezt az ötletet, ezért óvatosan megfordít karjai közt. Immár előröl, kezeit hasamon átkulcsolva ölel át, és fejét a vállamra helyezi, s mielőtt még Hetaher ideérne, gyorsan arcon csókol.

– Szívesen! – lóbálja meg előttem az „S” medálos nyakláncomat, ami Dy állítása szerint az apjánál van, mint ellenem szóló bizonyíték. De akkor hogy került ide? Vagy ez azt jelenti, hogy Dylan hazudott, és nincs is ellenem semmi? S ha ez igaz, akkor mégis milyen nyakláncot láthatott, amire azt hitte, hogy az enyém?

– Hol találtad meg? – képedek el, és már nyúlnék is a láncért, hogy közelebbről megnézzem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg az enyém-e, amikor Dylan egy gyors és ügyes mozdulattal kikapja barátnőm kezéből az ékszert.

– Lehetetlen! – sápad le, miközben jobban szemügyre veszi a kezében tartott tárgyat, és minden figyelmét a medálnak szenteli, hiszen az köti le a legjobban. Forgatja ujjai közt, többször is végigsimít a gravírozáson, majd a csuklómnál fogva felemeli a kezemet, és ügyelve rá, hogy ne essen le, lágyan a tenyerembe hullajtja az ékszert. – Nézd meg a gravírozást! – utasít lágyan és kedvesen egyszerre, de hangján érződik, hogy ideges, hogy ő sem érti, hogyan lehetséges ez.

Remegő kézzel nyúlok a tenyeremben pihenő tárgyhoz, s habozás nélkül az „S” másik oldalára fordítom a medált – mivel pont úgy esett a tenyerembe, hogy nem látom az írást –, és azzal a ténnyel kell szembesülnöm, hogy ez tényleg az Én nyakláncom, amit a „Törpilla” véset sem bizonyít jobban. Azonban ez mégsem ad választ arra, hogy hogyan került ide, amikor valahol máshol kéne lennie. Valahol a bizonyítékok között...

– De... – nem jutok szóhoz, ahogy a mellettem álló Dylan sem, s ez csak azt bizonyítja, hogy ennek az ékszernek a tökéletes másolatát látta. Akkor mégis ki másoltatta le, és helyezte el Jace kocsijában? Kinek volt lehetősége közelről jobban megfigyelni és el is lopni a nyakláncomat, amikor rajtam és Dylanen kívül senki se tudja a pontos kinézetét, s ebből egyetlen egynek kéne lennie, mivel ez egy egyedi darab, amit Dy kizárólag nekem csináltatta a szülinapomra. S ebből következik az, hogy Dylan akár le is másoltathatta, hiszen még rémálmából felkeltve is fel tudná idézni, hogy hogyan néz ki a nyaklánc a medállal együtt. Ennek ellenére mégsem hiszem, vagy legalábbis nem akarom elhinni, hogy ő képes lett volna erre. De erre biztos van logikus magyarázat. Kell, hogy legyen!

– Mondanám, hogy kérdezzük meg Jace-t, de ő ugye halott, szóval aki bármiféle magyarázattal tud szolgálni nekünk az Marcus – mondja Heather.

– Jace szekrényében volt? – találom meg a hangom, amint eszembe jut, hogy Heather épp azt tervezte, hogy feltöri a srác szekrényét, hogy holmiját átkutatva magyarázatokra leljen.

– Talált-süllyedt! – érkezik a válasz barátnőm szájából, s ezzel csak még több kérdést ébreszt fel bennem, amelyekre nem találom a választ. Pedig keresem, és próbálom összerakni a kirakós darabjait, de ez kicsit nehezebbnek bizonyul, hiszen megannyi dolog megválaszolatlan, s ugyanannyi rejtély áll még előttünk, és a nyomozóktól se tudunk többet. Annyi azonban biztos, hogy ez az egész bűzlik. Olyan, mintha valaki egy tökéletes gyilkosságot akart volna elkövetni, s hogy az illető ezt megúszhassa, másokat mocskol be maga helyett, hogy a nyomozás végén egy ártatlan sínylődjön az ő bűneiért. Sőt talán számít is rá, hogy hazudni fogunk, talán az illető a barátaim vagy a közvetlen közvetlen környezetemben van. S ha Jace üzenetére gondolok, akkor máris hat személy van rajtam kívül, illetve csak öt, mert Bo soha, semmilyen körülmények közt nem ártana Jace-nek. Legalábbis én semmilyen okról nem tudok Bonnie részéről. De akkor melyikük az? Melyikőjük akarhatta ennyire, hogy Jace félreálljon az útjából, akár a halála árán is?

– Mennünk kéne – emlékeztet minket Dylan, hogy már rég az igazgatói irodában kéne ülnünk, hogy hazudjunk arról, amit tudunk, hogy bizonyos dolgokat örökre elhallgassunk, hogy sose derüljenek ki. S nem tehetünk mást, mint kamuzunk, akár a vízfolyás. Noha az igazság célravezetőbb, de mindannyiunknak takargatnivalója van a szombattal kapcsolatban. De azokat a titkokat, amikről azt hittük, hogy sosem derülnek ki, vajon egymásnak elmondjuk? Vagy továbbra is magunkban őrizzük, ahogy Én is, hogy felhívtam Jace-t nemsokkal a balesete előtt?

Kínzóan lassan indulok el az igazgató irodája felé, amit nem is tennék meg, ha Dylan nem kezdene el maga után húzni, de még ennek ellenére is, szinte már nevetségesen gyerekes módon követem őt, hiszen egyet lépek előre, majd kettőt hátra. Csoda, hogy még nem estem orra. Akkor mégis miért haladok így? Hogy minél később kelljen szembesülnöm a rendőrökkel, a bent váró kérdéseik sokaságával, s hogy a telefonhívásom minél tovább titok maradjon.

A vártnál hamarabb érünk az igazgatóihoz, s legnagyobb meglepetésünkre Bo és Marcus várakozik az ajtó előtt, de barátnőm nem fest valami fényesen, hiszen szemei kissé vörösek még, s habár a sminkjét ügyesen korrigálta, még mindig lehet rajta látni a sírás nyomait. Mégis a legmeglepőbb dolog kettejükön az, hogy Demarcus szorosan a karjai közt tartja Bonnie-t, miközben oldalát lágyan cirógatja, és hagyja, hogy Bo feje a vállán pihenjen, s mindenféle hülyeséggel fárassza le, mint mondjuk a Chanel vagy a Versace új őszi kollekciója, esetleg Bo új kedvenc fiúbandája.

– Végre! – sóhajt fáradtan Marcus. – Ha még egyszer meg kellett volna hallgatnom, hogy milyen jól néz ki Monsieur Loup, akkor...

– Akkor azonnal rámozdulnál. – fejezi be nevetve Dylan Demarcus mondatát, mire mind Bo, mind mostohatestvérem részéről szúrós pillantást kap válaszul.

– Ne tagadt, hogy mennyire bejött neked szombaton – kacsint rá Heather, ezzel jobban felidegesítve Marcust.

– Örülök, hogy ennyire jól szórakoztok, de remélem, hogy tisztában vagytok vele, hogy csak egy gombnyomás, és ő is megtudja a titkotokat – mondja sejtelmesen Demarcus, miközben rám néz, mintha csak nekem mondaná, vagy szimplán üzenni akarna ezzel valamit. És sajnos sejtem, hogy mire gondol. Arra, amit már a kocsiban is mondott, s előtte már Jace is felhozta. De ezzel csak az a gond, hogy nem akarok hinni neki, viszont elnézve Hetaher és Dylan sápadt arcát, valamit tényleg titkolnak mindenki elől, de főleg előlem, és nem hiszem, hogy az az évfordulónkhoz köthető.

– Csak hülyültünk – csattan fel Heather, ezzel igazat adva az elméletemnek.

– Ahogy én is – görbül kissé gonosz vigyorra Marcus szája. Sőt le se tagadhatná, hogy mennyire élvezi, hogy a kezében tartja őket.

– Inkább menjünk! – morogja Heather, s már lép is az ajtóhoz, amit szinte azonnal ki is nyit, leszarva az illemszabályt, miszerint kopogni is kéne.

Némán lépjük át utána az igazgatói iroda küszöböt, de arra egyikünk sem készült fel, ami bent fogad minket. Hét széket valaki gondosan kikészített oda, amolyan „vallató” stílusban, hogy mindegyikőnk reakcióját tisztán láthassak, s hogy mi is szemtanúi legyünk annak, hogy melyikőnk hogyan reagál bizonyos dolgokra, hogy esetleg mi buktassuk le.

Heather, aki eddig birka módjára ment előre, megáll, és riadtan négyünkre néz, s kezdi felfogni a súlyát a dolognak. Csupán a szemünkkel kommunikálunk, és próbáljuk a másiknak azt sugallni, hogy mozdulatlanul fogunk ülni, s csak a kihallgatóinkra fogunk figyelni, hogy mindannyian ártatlannak tűnjünk.

– Muszáj hazudnunk bizonyos dolgokról – figyelmeztet minket suttogva Dy, amire csak bólintással felelünk, és belépünk a „vallató körbe”, amiből kettőt már foglaltak, hiszen Bryan és Cassandra hamarabb megékezettek, mint mi. Csendben foglaljuk el a szabad helyeket, de továbbra sem engedem el Dy kezét, sőt csak jobban szorítom. Szívem milliószor gyorsabban ver, s hiába próbálok nyugodtságot magamra erőltetni, a rémület erősebb ennél, és hagyja, hogy kiüljön a félelem a szemembe, az arcomra. Az nyugtat csak egy kicsit, hogy Dylan itt van mellettem, és foghatom a kezét. – Sophie – hajol közel hozzám, hogy csak Én halljam, amit mondani akar. – Kérlek, tagadd le az alibid.

Kapkodva kezdem venni a levegőt, s mielőtt válaszolhatnék neki, bezárul az ajtó, és besétálnak az ügy nyomozói. Derek, Dylan apja most egyáltalán nem mosolyog, s nem olyan, mint amilyennek megismerhettük, hanem sokkal inkább eltökélt, hogy közülünk találja meg a gyilkost. Társa sokkal ellenszenvesebben méreget minket, mintha mi lennék a pokol urai, akik mindenkit megölnek.

– Sziasztok! Derek Better nyomozó vagyok,  pedig a társam Kurt Greenmark. – mutat a mellette álló férfira, aki sokkal nagyobb termet, mint Derek. – Lenne hozzátok néhány kérdésünk Jace Mclean balesetével kapcsolatban.

Kérdéseket kérdések után kapjuk, s próbálunk azért segíteni nekik a nyomozásban, de ha kényesebb a téma, akkor csak elhallgatjuk, legalábbis mi, öten ezt teszünk. Viszont ahhoz sem fér kétség, hogy Cassandra és Bryan is ugyanúgy hazudik, hiszen egyenesen letagadták, hogy bármiféle konfliktus is lett volna köztük is Jace között. Azonban hamar lebuknak, hiszen Heather szándékosan kijavítja őket, és elmondja, hogy Bryan és Jace verekedett. Sajnos arra is ki kell térnünk, hogy Dylan, Jace és én sem túl barátságosan váltunk el egymástól, mégis Marcus, Bo és Heather valamiért jobban érdekli őket.

Mikor az alibijeinkről kérdeznek minket, én letagadom, sőt még ő is, csak nem értem miért. Értetlenül nézek rá, de ő egy biztató mosolyt küld felém ezzel sugallva, hogy ha én nem mondom el, akkor ő sem. Mint vártam Dylan és Heather együtt voltak, és Bonnie pedig Willel ment. De Derek társa valamiért nem akarja elhinni, hogy Dy és Heather együtt mentek haza.

– Ismertek Bellát? – érdeklődik ismét Kurt Greenmark.

– Nem – hangzik mindenfelől egyhangúan a válasz.

– Ez érdekes, mert ezt az üzenetet küldte neki: az utolsó hét hívott személy között van a gyilkosom – olvassa fel.

– Ezért vagyunk itt? Egy hülye sms miatt? – tettet felháborodást Heather. – Nyilvánvaló, hogy a gyilkos küldte el valakinek. Sőt ujjlenyomat se lesz a telefonon – forgatja meg a szemét.

– Mondhat valamit – helyesel Dylan apja. – Ennek utána kell néznünk – mondja társának, majd újra nekünk szegez egy kérdést. – Ismerős nektek ez a két kocsi? – mutat fel két képet Derek, s az alvázszámokról már azonosított Renault-t és Mazda–3-t köszön vissza, ám az utóbbi túl ismerős, mintha már korábban is szembetalálkoztam volna vele az utcán. Megbabonázva nézem azt az egy fotót, ami a piros járműről készült, s hiába kutakodom az emlékeim között, továbbra sem tudom beazonosítani a kocsit.

Tudom, hogy láttam már korábban, de hol? Tekintetem a rendszámára vezetem, és hirtelen minden beugrik, minden, amit eddig mélyen elrejtettem magamban. Egy női sikoly, majd egy csattanás, és a földön heverő test, mely nem mozdult többé. A baleset okozója egyből kiszállt a kocsiból, hogy megnézze él-e még a lány, s mikor saját szemével látta, hogy tényleg nem mozdul, tovább állt, de mielőtt tényleg eltűnt volna, tekintetünk egy percre találkozott, és láthattam, hogy ki ő, mégse tudtam felidézni sem az arcát, sem a jellegzetes vonásait, mikor szemtanúként kikérdeztek, miután értesítettem a mentőket és a rendőröket.

Lehunyom a szemem, hogy gyorsan elfelejtsem, ami akkor, 2011. október 7-én történt, de fejemben csak az zakatol, hogy ő ölte meg Jace-t is.

Észre sem veszem, hogy már állok, és távozni készülök, amikor a nevemet hallom meg valahonnan távolról. Legalábbis nekem annak tűnik, holott mellőlem érkezik.

– Minden rendben, Sophie? – kérdezi aggodalmasan Marcus.

– Nekem... Nekem muszáj kimennem. – Kapkodom a levegőt, a kezem remeg, és érzem, ahogy az emlékek és az érzések ellepnek. Nem várom meg, míg engedélyt adnak nekem a távozásra, hanem egyenesen kiviharzok a helységből, és addig nem állok meg, míg a folyosón nem leszek.

Arcomat kezembe temetem, és visszafojtom sikolyomat. Érzem, ahogy lábam feladja a szolgálatot, és földre rogyok, miközben keserves sírásba kezdek. Akár én is lehettem volna az a lány, aki akkor meghalt, s ennek a tudata csak jobban megrémít. Azonkívül, hogy vörös hajjal rendelkezett a lánynak, és annyi idős volt, mint én akkor. Semmit se tudok róla. Még a nevét sem.

***

Leléptem a suliból, és csak bolyongtam a városban, míg a kórházban nem kötöttem ki. Nem tudom, hogyan fogom anyának megmagyarázni ezt az egészet, de jelenleg ez a legkisebb bajom.

Orrom már hozzászokik a kórház szagához, míg fel-alájárkálok a folyosón, hogy végre bemehessek apához, de ez még mindig nem következik be, hiszen legalább egy félórája vizsgálják, és ez aggaszt.

-Á, Sophie! Csak nem jöttél megnézni, hogy meghaltam-e? – hallok valahonnan egy ismerős hangot, ami Jace-hez tartozik. Oké, biztos csak hallucinálok. ő nincs itt, hiszen halott. Úgy teszek, mintha semmit sem hallottam volna, és teszek még egy lépést, amikor újra felcsendül a hangja: – Megöllek! – jelenik meg előttem Jace, mire egy halk sikoly kíséretében, összerezzenve ijedtemben megugrok. De ez lehetetlen! Ő halott! Nem lehet itt. Nem láthatom őt. – Te látsz engem. – Megrázom a fejem. – Te hallasz engem. – Újra nemlegesen válaszolok neki, az előbbihez hasonló módon. – Ó, de! Látsz és hallasz engem. Így sokkal szórakoztatóbb lesz megölni téged – neveti el magát, majd ahogy jött, úgy el is tűnik.

Chapter 10 - We have to lie

Drágáim! Nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam, de 100 tétel vár/várt rám, és sajnos nem hagyhattam figyelmen kívül, valamint az utóbbi hónapom maga volt a megtestesült rémálom. Ááá, érettségi :P Komolyan, nem kívánom senkinek.

De most itt vagyok, és egy kis izgalmat vittem a mostani részbe, amit még szívem szerint tovább írtam volna, de akkor ma se kerül fel :P Az izgalom alatt gonoszkodást értettem, de akik ismernek, ők már tudják :D Másrészt, tudom, hogy megígértem Jace visszajövetelét, de akkor tényleg nem kerülne fel ma a folytatás, és akkor már tényleg túl sok minden történne, és nem gondolkoznátok azokon, amiket Sophie elcsepegtet, és és Bonnie-ről ne is beszéljünk ;) Nem tudom, hogy ezután mennyire fogjátok szeretni Dylant, de ez majd kiderül ;) Jó olvasást! :)
Komizni ér ;)

~Hazudnunk kell~

Sophie Tate

Meglepetten pislogok rá, s kissé hihetetlennek tartom, hogy ennyire emlékezzen rá, hogy szombaton viseltem-e nyakláncot vagy pedig nem. Mármint tudom, hogy ivott, és basszus ő is pasiból van, szóval egy olyan apróság, mint egy ékszer simán elkerülheti a figyelmét. Bár ez akkor is igen gyanús, hogy ellenem bármiféle bizonyíték legyen, hacsak… hacsak nem valaki oda rakta. És ki az, aki ezt könnyen megteheti? Nem más, mint Dylan, hiszen ő mindenféle gond nélkül hozzáférhet a nyomozás aktáihoz és a bizonyítékaihoz, főleg, hogy az apja, Derek vezeti az ügyet, s ahogy tegnap is mondta: meg tudja hamisítani, vagy éppen el tudja tüntetni, ezzel mást bajba keverve. De vajon Dy képes lenne erre? Mármint, hogy engem mártson be más helyett?

De még mennyire! – szólal meg idegesítő belső hangom. Most komolyan, nem bírt volna csendben maradni? – Lásd be, Sophie, hogy ő tette oda az „S”medálos nyakláncodat.

Ó, dugulj el! – förmedek rá „belső Sophie-ra”. Akkor sincs igaza! Dylan sosem törekedne az én besározásomra, de mi van, ha mégis? Nem! Muszáj elvetnem ezt a képtelen feltételezést, hogy ő rakta a bizonyítékokhoz a tőle kapott ékszert. De mi van, ha a belső hangom jól mondta, és engem akar bűnösnek beállítani? Ó, cseszd meg „belső Én”! Kellett neked kételyeket ébresztened bennem.

Azonban a tegnapi nap elég okot ad arra, hogy kételkedjek, hiszen mindenki furcsán viselkedett Dylantől kezdve egészen Heatherig. Ők biztos tudnak, vagy rejtegetnek előlem valamit. És Bo? Nála nincs is ártatlanabb, még Jace-t se utálta, sőt semmi oka nem volt, hogy megölje, kivéve...

– Honnan tudod? – annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy feltettem neki egy kérdést, ami kissé bizalmatlanul hangzik a számból, mintha meg akarnám azzal vádolni, hogy ő tette a bizonyítékok közé a nyakláncomat. Viszont az is igaz, hogy se ezt, se az ellenkezőjét nem tudom igazolni. Így kénytelen vagyok bízni a szavaiban, amik vagy igazak, vagy hamisak lesznek.

– Ugye, nem hiszed azt, hogy én tettem a bizonyítékokhoz? – tekintete elhidegül, s ugyanebben a pillanatban keze lehull derekamról, majd idegesen beletúr a hajába. Nem néz rám, inkább a távolba mered, és igyekszik kerülni a tekintetem, mintha ezzel azt akarná sugallni felém, hogy ő volt… Ennek fényében nem válaszolok kérdésére, és ezzel csak megerősítem a feltételezett válaszával kapcsolatban. – Ennyire már bízhatnál bennem! – csattan fel, és újra megajándékoz barna íriszeivel. – El akartam venni, mielőtt apa visszatért volna, hogy ne kerülj nagyobb pácba, de már dokumentálták, és ha ellopom, akkor… – nem fejezi be a mondatot, de tudom, hogy mire gondol. Egyből őt vennék elő, és tettestársként lecsuknák, s azzal, hogy ellopja a nyakláncot, csak azt bizonyítaná be, hogy én öltem meg Jace-t, és ő csak fedezni akar egy gyilkosságban.

– Dylan – félve ejtem ki a nevét, de, mintha ő meg sem hallaná, és engem kikerülve elindul a suli felé. Mérgemben dobbantok egyet, majd a srác távolodó alakja felé fordulok.

Ez mostantól mindig így lesz? Folyton veszekedni fogunk, és a másikat fogjuk vádolni, míg végül egyikőnk sem fog megbízni a másikban, s végérvényesen szakítani fogunk? Talán ez lesz a sorsa a kapcsolatunknak, de ez ellen még tudunk tenni, viszont ehhez tisztáznunk kell a dolgokat, amik a nemrég derültek ki. Vajon képesek leszünk felnőtt módjára megbeszélni, és végleg lezárni ezt a zűrös időszakunkat, vagy „közös” megegyezés alapján külön utakon folytatjuk? S ha utóbbi történik, akkor valaha is lehet-e még olyan a kapcsolatunk, mielőtt járni kezdtünk?

Elhessegetem a gondolataimat egy gyors fejrázással, hogy még időben utolérhessem őt. Szinte egyből Dylan után rohanok, s épphogy sikerül elkapnom a csuklóját, ezzel megállásra kényszerítve, de először nem vesz rólam tudomást. Majd mintha szívességet tenne, úgy fordul meg, és emeli rám, azokat a gyönyörű csokoládébarna szemeit, amik most kissé hűvösen csillognak, ami mellett a megbántottság is tükröződik.

Elengedem a karját, s egy lépést hátrálok, hogy jobban láthassam őt, de Dylan addigra elkapja a tekintetét – ma már másodszorra, és a távolba mered. Én is arra fordítom a fejem, s meglátom, hogy Bonnie és Heather felénk közeledni feketében

Bo, mint mindig, most úgy néz ki, mintha épp egy divatmagazin fotózásáról jött volna. Fekete egy ujjas ruhát, s hozzá illő magassarkút visel, és öltözetét egy fekete masnis nyaklánccal és ugyanolyan színű karkötővel egészítette ki. Ellenben Heatherrel, aki hozta a maga lázadóbb stílusát. Fekete topot öltött magára, és nadrágja még a szokottnál is szakadtabb, bőrdzsekije lázadókorszaka elejéről való, hiszen szinte csak egy egyszerű fekete dzseki,hiszen szegecsmentes. Bőrkarkötője csillagszegecsekkel díszített,fülbevalója egy kereszt, és egyetlen színt nyaklánca ad, amin egy gitárpengető van, aminek ugyan fekete az alapja, de pirossal rajzolták rá a halálfejet és a körülötte lévő tüzet. És persze szegecses, acélbetétes bakancsa ugyanúgy lábbeliként szolgál, minthogy megszokhattuk tőle.

Visszafordulok Dy felé, aki legnagyobb meglepetésemre engem néz, mégsem szólal meg, ahogy Én sem. De mindketten tudjuk, hogy az idő sürget minket, s ha ideérnek a barátaink, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a nyakláncos ügyet, ami egy kisebb vitába torkollott. Bár talán jobb is, hogy suli utánra marad.

– Van alibid?

– Hogy? – kapom fel a fejem Dy kérdésre, s be kell, hogy valljam, nem erre számítottam, hanem valami olyasmire, ami a kettőnk dolgával kapcsolatos.

– Mert, ha nincs, akkor azt is mondhatjuk, hogy velünk voltál – mondja.

– Nem kell – rázom meg a fejem. Senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam akkor… – Van valaki, aki tudja igazolni, hogy merre jártam – felelem. De nem fogja. Különben sem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb hazugság hagyja majd el a számot.

Halvány mosoly jelenik meg Dylan arcán válaszom hallatán, s bár még mindig mérges rám, mégis megajándékoz vele. Azonban ettől csak dühösebb lesz rám, ha elmondom a rendőröknek, hogy hol voltam, mikor Jace örökre lehunyta a szemét. Azután már tényleg nem tud kihúzni a csávából. Sőt nem is hagynám neki, mivel ez az egyetlen mód rá, hogy végre kiderüljön minden…

– Soph, suli után muszáj, hogy beszéljünk – szólal meg újra. – Azelőtt szeretnéd, hogy bemész Marco-hoz, vagy azután.

– Inkább utána, ha nem gond – válaszolom. Igazság szerint lyukasban akartam meglógni, de mivel nincs kocsi, amivel bemehetnék a kórházba, ezért kénytelen vagyok hazamenni, és csak utána meglátogatni apát, bár amilyen makacs, és amennyire utálja az angolt, a nővérek és az orvosok idegeire mehetett, főleg anyáéra, hogy még az ő kedvéért sem hajlandó megszólalni a világnyelven.

– Mivel tudsz nekünk szolgálni, Dylan? – érdeklődik Heather érkezésével egy időpontban, majd válltáskáját egy gyors mozdulattal ledobja a földre, ami hangos puffanással ér földet.

– A híváslista, és két alvázszám – válaszol Dy, s máris táskájában kezd kotorászni valami után, amit pár perc keresés után meg is lel. Egy félbehajtott papírt húz elő, amit kettéhajtva elénk tárulnak az alvázszámok. Szinte azonnal kitépem a lapot Dylan karmai, és jobban szemügyre veszem. Elsőre nem ugrik be, hogy milyen fajta kocsikról van szó, de többszöri olvasás után rájövök, hogy az egyik egy Renault Megane, míg a másik egy Mazda–3.

– Ha megvan a két kocsi, akkor a tetteseket miért nem fogták még el? – teszem fel a kérdést, mire mindhármójuk meglepett pillantással ajándékoz meg. – Ez a kocsik egyik azonosítójele. Minden kocsi saját alvázszámmal rendelkezek, természetesen a márkára jellemző számok, betűk előfordulnak, de két azonos kocsinak is más az a szám-és betűsor – magyarázom.

– Honnan tudsz, te erről ennyit? – érdeklődik Dy meglepettséggel a hangjában.

– Említettem már, hogy apa enyhén szólva autóbuzi, és ezzel is foglalkozik? – vonom fel a szemöldököm. – Egyébként, ha bemegyünk egy vizsgaállomásra, és valahogy sikerül megkérni a tulajt, hogy nézze meg nekünk, hogy melyik kocsinak ki a tulajdonosa, akkor hamarabb a tettesek kilétére bukkanunk, hacsak nem kölcsönzött kocsik. Akkor bírói végzés kéne – húzom el a szám.

– Vagy egyszerűen betörök a rendőrség adatbázisába, és kikeresem a járművek tulajdonosainak a nevét – rántja meg a vállát Dylan. Persze, mert ennyire félvállról kell venni ezt az egészet, főleg, ha a tűzzel játszunk, és köztudott, hogy akkor könnyen megégethetjük magunkat.

– Ezt ne itt beszéljétek meg! – hallom meg Marcus hangját a közelünkből, és felé fordulok. Zsebre tett kézzel áll a falnak dőlve, miközben minket figyel, s egy hamiskás mosollyal ajándékozza meg társaságunkat. Vajon mióta állhat ott, és hallgatózhat? S hogy nem vettük észre, hogy megjelent a színen, pont úgy, mint tegnap? – Hadd találjam ki, hogy kik szerepelnek a híváslistán – szólal meg néhány perc csend után nagy pökhendi hangsúllyal. – Mi öten és Bryan, valamint Cassandra.

Dy elkerekedett szemmel néz barátjára, s a következő pillanatban az történik, amire senki sem számít. Dylan a pólójánál fogva megragadja Demarcust, és hozzávágja a falhoz teljes erejéből, mire Marcus arca eltorzul a fájdalomtól, s kezeit összeszorítja maga mellett.

Dy ökölbe szorított kézzel méri az első ütést Demarcus arcába, s hiába fordítja el a fejét mostohatestvérem, hogy elkerülje az arcát érő csapást, barátom keze sajnálatos módon célt ér egyenesen a szája sarkában, s ahol Dylan ujjpercei az alsó ajkát érintik, ott vér fröccsen ki. Majd szája sarkában lefolyik. Ezt már Marcus sem tűri tovább, és lefejti Dylan kezeit pólójáról, majd viszonozva a gesztust, ő is megcélozza barátja arcát, azonban Dy sikeresen kitér az útjából, bár válltáskája kissé hátrarántja, és majdnem hátraesik.

– Csak ennyit tudsz, Benson? – dobja a földre táskáját Dylan, ami hatalmas puffanással ér földet. Marcus is megszabadul a fölösleges súlytól a vállán, és újra ellenfelére veti magát. Egy jól célzott ütéssel eltalálja Dy állkapcsát, s a fogak összekoccanásának hangjára mindenki felénk kapja a tekintetét.

Dylan kicsit megtántorodik, és letörli a száján lévő vért, de ez nem riasztja vissza attól, hogy újra Marcusnak essen. Barátom újra behúz egyet Marcusnak, aki az ütéstől meggörnyed, mégsem hátrál ki a verekedésből. Dylan nem tétlenkedik tovább, hasba térdeli barátját, aki vérszemet kap, majd egy ügyes mozdulattal leteríti a földre Dylant, és teljes erőből püfölni kezdi. A kocka a harmadik ütés után fordul, s Dylan maga alá gyűri Demarcust, ám ezúttal ő veri teljes erejéből Marcust.

– Dylan, állj le! – ordítok rá, és a háta mögé rohanok. Ütőkezét lefogva próbálom meg leszedni Marcusról, azonban én kevésnek bizonyulok. Segélykérően pillantok Heatherre, aki szinte azonnal mellettem terem, és segít lecibálni barátomat mostohatestvéremtől. Míg mi ketten Dylant fogjuk le, hogy nehogy megint Marcusnak essen, addig Bo a földön fekvő srácnak segít.

– Eressz el, Sophie! – förmed rám. – Ő a gyilkos, különben honnan tudná, hogy azok a nevek szerepelnek a híváslistán?

– Nem öltem meg a legjobb barátomat! – ordít Marcus, és kiszabadítja magát Bo karmai közül. – Különben is, az alibimnek még te is hinni fogsz – mosolyodik el sunyin. Persze, hogy hinni fog, főleg, ha megtudja, hogy ki az…

Dy kérdő tekintettel néz rá, de Demarcus nem válaszol, csak ugyanazzal a sunyi vigyorral néz rá.

– Menjünk be, hogy órák előtt le tudjátok mosni a vért az arcotokról – szólal meg Heather. Dylan és Marcus morgás kíséretében egyeznek bele barátnőm ötletébe, mégsem mozdulnak meg rögtön, hanem néhány perc erejéig farkasszemet néznek egymással, majd csak utána indulnak meg a bejárat felé, s hogy nehogy megint összeverekedjenek, közéjük állok, és megfogom Dy kezét, ezzel is nyugtatva, mire elkezdődik az első óránk, nyoma se legyen dühének. Bár azt nem tudom, hogy felrepedt száját és a szeme alatt éktelenkedő monokliját, hogyan fogjuk kimagyarázni.

Kivágódik előttünk a suli ajtaja, ahogy Dy belöki, s amin belépve elég feltűnő jelenségként szolgálunk, mivel mind az öten teljesen feketében jelentünk meg, Demarcus és Dylan arca véres, s ha ezzel még nem vontuk eléggé magunkra a figyelmet, akkor Jace hiányával garantáltan érdekes látványt nyújthatunk –, főleg, hogy Jace és Marcus elválaszthatatlanok – a folyosón lézengő diákok számára, akik csodálkozva kémlelik ötösünket, és végig egy embert keresnek tekintetükkel, azt, akit soha többet nem láthatnak. Bár akadnak olyanok is, akik csapatunk két férfitagjának az arcát figyelik, és azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett.

Ahogy sétálunk a mosdó felé, hallani lehet, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, és megbámulnak minket jobban, mint általában, bár elvétve a szombati bunyóról is lehet hallani, s hogy Jace-t mennyire szexinek találták felrepedt ajkakkal és dühösen villogó kék szemével.

– Menjünk be veletek, vagy kibírjátok azt a két percet egymás mellett? – érdeklődik gúnyosan, felvont szemöldökkel Heather a férfi wc előtt állva.

Nem érkezik válasz sem Marcus, sem Dylan részéről, ezért útjukra bocsátjuk őket, s amíg megmossák arcukat, és rendbe szedik magukat, addig mi „őrt álluk”. Heather melle előtt összefont karral kémleli a folyosón lézengőket, mintha keresne valakit. Tekintetével ölni tudna, de szeme többször is megakad Jace szekrényén, mintha azt várná, hogy tulajdonosa kinyissa, holott ő is tudja, hogy ez többé már nem lehetséges.

– Bo, fedeznél matekon? – teszi fel váratlanul a kérdést barátnőm, de tekintetét továbbra sem szakítja el a szekrénytől.

– Tudod, hogy mennyire kedvel a tanár – húzza el a száját Bonnie.

– Szarok rá! Egy igazolatlan meg úgyis kell – rántja meg a vállát nemtörődöttséget színlelve Heather.

Szerencsére nem ismerem a matektanárukat, de eddig semmi jót nem hallottam róla, sőt kilencediktől kezdve pikkel Heatherre máig ismeretlen okok miatt, s lázadókedvű barátnőm előszeretettel bosszantja fel órán, sőt legszívesebben be se járna matekra, de mivel érettségiznie kell belőle, ezért végigszenvedi azt a negyvenöt percet. Persze, házit sosem ír, mindenből csak egy példát ír le, és próbál nem elaludni, s legszívesebben zenét hallgatna, de a házirend tiltja, és az utolsó évben nem szívesen zsebelne be egy szaktanárit, mint az előző években. Ennek ellenére szinte csak ötösei vannak matekból, ami mindenki számára rejtély, hogy hogyan lehetséges ez. De ha őszinték akarunk lenni, akkor talán azzal magyarázhatnánk ezt, hogy Heather titokban egy igazi matekzseni, aki egyben lusta is.

– Mire készülsz? – érdeklődöm.

– Feltöröm Jace szekrényét, hátha onnan megtudhatunk valamit, ami még közelebb juttat a gyilkosához – válaszol. Szétnéz a folyosón, hogy mennyire tiszta a terep, hátha még első óra előtt megtud valamit.

– Én... Én hallottam őket – szólal meg cérnavékony hangon Bo, s egyből felé fordulunk. Tekintete fátyolos, ajkai remegnek. – Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondta, hogy Jace mindenért megfizet – hangja elcsuklik, és könnyei is a felszínre törnek, amiket egy gyors mozdulattal letöröl, de máris új sós cseppek jelennek meg szeme sarkában, amik végigfolynak arcán, de ezeket már nem akarja eltüntetni. Egy lépést teszek felé, hogy megvigasztalhassam, amikor a mosdó ajtaja kivágódik, és Demarcus masírozik ki rajta Dylan társaságában, s amint meglátják a sírdogáló Bonnie-t, megtorpannak. Értetlenül néznek rám, majd Heatherre, mintha mi bántottuk volna meg, de amikor Heather eltátogja neki legjobb barátja nevét, hirtelen mindent megértenek, és Marcus keserű mosollyal az arcán Bo felé fordul.

– Hé, ne sírj! – szinte azonnal Bo előtt terem a srác, és szorosan a karjaiba zárja, s hátát simogatva próbálja nyugtatni. Nem hallom, hogy mit duruzsol barátnőm fülébe, de hatásosnak tűnik, mivel Bo már nem rázkódik annyira a sírástól, és Demarcus is lassabban és lágyabban cirógatja őt, amit máskor Dylan tenne. Ő vigasztalná, és nem Marcus.

***

Drágáim! A nyár örömére egy új bloggal rukkoltam elő, ami a Szerelmi játszma nevet viseli. Ha érdekel, hogy miről szól, akkor ITT megtekintheted. A prológus, és a szereplők, valamint egy rövid történet fent van. Oda is örömmel várom a véleményeteket :)

Chapter 9 - This is a strange friendship

Drágáim! Sajnálom, hogy késtem, de ez a hónap maga volt a katasztrófa, és hiába akartam leülni, hogy megírjam a részt, nem nagyon jött össze. Kárpótlásul hosszabb és izgalmasabb részt akartam hozni, de akkor még ma sem került volna fel, viszont két meglepetésem is van a számotokra, amit hamarosan megosztok veletek ;) Ó, és a következő részben újra láthatjátok a kedvenc szereplőtöket, Jace-t :D Addig, míg elkészülnek a meglepik, és a kedvenc szellemünk megjelenik,  jó olvasást! :)
Komizni ér ;)

~Ez egy különös barátság~

Sophie Tate

Egy ideje már csak forgolódom az ágyamban, ezzel szabad utat engedve a gondolataimnak, amik csupán két személy körül forognak, s ha nem az egyikre, akkor a másikra gondolok, holott most másra sem vágyom jobban, minthogy végre lehunyhassam a szemeimet, s hogy végre-valahára ki tudjam verni a fejemből apát és Jace-t, legalábbis addig, míg felkel a nap megcsillantva az ablakon egy új nap reményét. A reményt, hogy a másnap jobb lesz, már semmi rossz nem történhet, és minden rendbe fog jönni, s hogy Jace halála csak egy rémálom, ami a valóságban meg sem történt. Ezt még el is hinném, ha telefonomon nem lenne ott feketén-fehéren a bizonyíték az ellenkezőjéről, miszerint valaki szándékosan szorította le az útról. Bár az csak ront a helyzeten, hogy szerelemből tette az illető, amikor józanon is meg tudták volna beszélni a dolgokat, és nem fajult volna idáig...

Miért nekem küldte az sms-t? Ezzel akart üzenni, hogy Dylan volt? De ő nem lenne erre képes, annyira mégsem idióta, azonban ha a délutáni megjegyzésére gondolok, hogy el tudja tüntetni vagy meghamisítani a bizonyítékokat, akkor... Nem! Dylan nem tehette.

És Heather? Honnan tudta, hogy hova kell mennie? Honnan tudta, hogy mi történt Jace-szel? Ő még csak nem is szerelmes belé... Basszus! Heather belezúgott – hogy felejthettem el? –, de akkor sem annyira hülye, hogy ezért megölje. Ha meg ezen is kaptak össze, akkor sem így állt volna bosszút rajta, hanem a suliban mindenki előtt lekapta volna őt, hogy Cassandrát megegye a pulykaméreg. Vagy nyilvánosan leégette volna valahogy... De akkor sem hajszolta volna a halálba.

Ha már Cassandra... ő túl naiv és esetlen, sőt buta is, hogy ilyesmit kitaláljon, amikor ő fülig szerelmes Jace-be, de mégis „megcsalta”, bár ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor feltűnhet, hogy Cassandra azt akarta, hogy Jace féltékeny legyen, és bemosson egyet Bryannek, amit sikerült is elérnie annyi különbséggel, hogy a srácot nem támadta meg a zöld szemű szörny, pusztán csak ideges és dühös volt. De nem tudhatom, hogy akkor mi játszódott le Jace fejében. Szóval igen, Cassandra egy manipulatív dög, de egyedül nem lenne képes rá. S Bryanen kívül senki se segítene neki, hacsak Demarcusnak nem állt útjában Jace az ösztöndíj miatt. De ez alapból hülye gondolatkör, hiszen Cassandra nem akarná, hogy elveszítse Jace-t, sőt a halálát meg pláne, hogy nem. Akkor mi van Bryannel és Marcusszal? Mindketten a barátai, de mindkettőjük útjában állhatott Jace, persze különböző okokból kifolyólag. Vajon bármelyikőjük is képes lett volna, hogy leszorítsa az útról? S miért? Egy nyamvadt ösztöndíjért? Vagy a csapatkapitányi címért? Ugyan, ettől még senki sem lesz gyilkos, habár öltek már kevesebbért is...

S mi van akkor, ha valaki más volt, akit nem is ismerek, és csak véletlenül küldte el nekem az üzenetet? Mi van, ha eredetileg másnak szánta, aki szintén „b” betűvel van beírva a névjegyzékébe? Bonnie és Bryan neve akkor is előjön, ahogy az enyém is a Bella miatt...

Á! – sikítok párnámba. Ez nem lehet igaz! Miért nem tudok aludni? Miért kell ilyenekre gondolnom? Miért?

Halk neszt hallok a folyosóról, s mielőtt kétszer is meggondolhatnám, hogy mit teszek, máris lerúgom magamról a takarót, és az ajtómhoz settenkedem, majd lenyomom a kilincset, s ahogy kitárul az ajtó, meglátom Marcust, amint lefelé igyekszik a lépcsőn. Testtartása görnyedt, s ha tippelnem kéne, akkor szerintem a barátját gyászolta az éjszaka leple alatt, amikor nem kell mások előtt erősnek lennie, és szabadon utat engedhet a könnyeinek.

Csendesen utána lopakodom, és próbálok annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehetséges, de van egy olyan érzésem, hogy rájött, hogy követem.

Az utolsó lépcsőfokon megáll, pár másodpercig még maga elé mered, és lassan felém fordul. Lebuktam.

– Miért követsz? – kérdezi meggyötört, rekedtes hangon.

– Én csak... – habogok, mivel semmi magyarázattal nem tudok előállni.

– Te sem tudsz aludni? – megrázom a fejem, bár nem vagyok biztos benne, hogy láthatta, hiszen sötét van, nemcsak kint, hanem bent is, a lakásban. – Vagy megint egy szívatással készülsz ellenem, igaz? – gúnyosan teszi fel a kérdést, holott még semmilyen csíny nem fordult meg ellene a fejemben. – Válaszolnál végre?! – csattan fel.

A lépcső megreccsen alatta, ahogy egyet fellép a következő fokra, s bár őt nem érdekli, hogy akár anyáék fel is kelhetnek a zajra, egyre sietősebben szedi a lépteit felém, nem törődve a bosszantó nyikorgással.

Hirtelen ragadja meg csuklóimat, mintha le akarna lökni a lépcsőről, amit nem tartok kizártnak, de mégis elfojtom a kitörni készülő sikolyom.

– Miféle játékot űzöl, Sophie? – sziszegi a fogai közt, és a kelleténél jobban megszorítja keze markában lévő karomat, s a hirtelen jött fájdalomtól felszisszenek. – Válaszolj!

– Marcus, ez fáj – suttogom.

– Bocs! – engedi el csuklómat.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, vagy hogy egyáltalán tényleg válaszolnom kéne-e bármelyik kérdésére is. Nem, mintha nem érdemelné meg, hogy megmondjam neki, hogy álmatlanság gyötör, akárcsak őt, de talán most másra van szüksége. Lehet, hogy egy barátra vagy egy testvérre, aki mellette van ebben az időszakban.

– Jól vagy? – érdeklődöm.

– Aha – morogja, de nem néz a szemembe, ahogy eddig tette. Tehát hazudik, nem, mintha nem látnám rajta.

– Nem, nem vagy – jelentem ki.

– Mit tudsz, Te arról, hogy hogy vagyok? – emeli fel hangját dühében, s ha most nem a lépcsőn állna, akkor biztos belerúgna valamibe, hogy azon vezesse le a dühét.

– Bo sírva hívott fel, hogy a legjobb barátod a karjai közt halt, apa kórházba került, és én kaptam meg az üzenetet Jace-től, hogy kik lehetnek a gyilkosai, szóval azt hiszem, tudom, hogy mit érzel – mondom hasonló hangnemben, minthogy ő az imént.

Nem mond erre semmit, mert vagy nem tud, vagy valami más oka van rá, hogy inkább csendben marad. Nem tudom, bár szeretnék belelátni a fejébe, hogy most mire gondol, de csak azt látom, ahogy Marcus meredten néz ki a fejéből, és szemeiben könnyek gyülekeznek. S ami a legmeglepőbb nem törli le, hanem hagyja, hogy végigfolyjanak a sós cseppek az arcán, ezzel megmutatva előttem gyengébbik oldalát.

– Tudod, azt hittem, hogy többet senkit se kell eltemetnem, de tévedtem. – Fojtott hangját hallva, elszorul a torkom, és minden „sajnálom” vagy „részvétem” helyett, megölelem. Szorosan húz magához, és érzem, ahogy teste megrázkódik, s könnyei az enyémekkel egyesülve hullanak le.

– Bár még mindig nem bírlak, de ha szükséged van rám, akkor itt vagyok, akár az éjszaka közepéről, akár bármelyik napszakról is legyen szó – motyogom.

Így állunk egymást ölelve, beletemetkezve a csendbe, és azt kell, hogy mondjam, megtört köztünk a jég, s ha nem is leszünk a világ legjobb testvérei, de ha baj van, akkor tudom, hogy számíthatunk a másikra, és ott leszünk egymásnak.

– Kérhetek tőled valamit, Sophie? – tol el magától, s bár nem válaszolok neki, attól még sejti, hogy a válaszom igen. – Csináljunk úgy, mint eddig. Azt akarom, hogy bosszants, próbáld meg elérni, hogy én akarjak elmenni innen, mert akkor nem gondolok Jace-re, hanem azon töröm a fejem, hogy hogyan viszonozhatnám neked a szívességet.

– Mint eddig – egyezem bele.

– Köszönöm! – puszilja meg a homlokom. – Iszunk kakaót? – kérdezi kedvesen.

– Én finomabbat csinálok – nyújtom ki rá a nyelvem, és kiszabadulva öleléséből rohanni kezdek a konyhába.

– Csaló! – kiált utánam, s hallom, ahogy Ő is megiramodik a kitűzött cél felé. Hátrapillantok a vállam felett, tekintetünk összetalálkozik, s rá kell jönnöm, hogy ez egy igen furcsa barátság kezdete mindkettőnk számára, melyet így lehetne jellemezni bosszantsuk egymást és legyünk a másik mellett.

***

Reggel nyűgösen kelek fel ébresztőórámra, s noha szívesen kinyomnám, és visszadőlnék az ágyba, hogy kialudjam magam, főleg, hogy max. három órát sikerült aludnom, mivel a kakaózás után kimentünk még a kertbe, és beszélgettünk, mint testvérek? Igen, határozottan állíthatom, hogy úgy.

Nyöszörögve mászok ki a meleg ágyból, és egyből szekrényemhez megyek, hogy kiválasszam a ruhámat, de előtte egy gyors pillantást vetek az időjárásra. Az ég beborult, és nagyon úgy néz ki, mintha esni készülni. Nagyszerű!

A borongós, hamarosan esős időnek, és a kertben tett ígéretemnek híven, teljesen a gyász színébe öltöztetem magam a fekete farmerommal, és az ugyanolyan színű féloldalas, kicsit bő, „Remember” feliratú pólómmal, amit szintén fekete karkötőmmel egészítek ki, aminek medáljain egy apró kulcs és egy szív található. Nem is értem, hogy miért ezt vettem ki a sok karkötőm közül, bár ha őszinte akarok lenni magammal, akkor nagyon is jól tudom az okát, ahogy azt is, hogy Dylan nem lesz túl boldog, mikor meglátja rajtam a karkötőt.

Következő utam a fürdőbe vezet, egy gyors arc – és fogmosás után, nekiállok a hajamnak is, amit miután kifésülök, lófarokba fogom össze. Hagyhatnám szabadon is, de tekintettel arra, hogy ma még tesióra is lesz, jobb ötletnek tűnik. Sminkkel sem vesződöm sokat, csak egy szempillaspirált kenek fel, és ennyi. Többre azt hiszem nem is lesz szükségem, ne, mintha mindig agyonsminkelném magam.

Kilépek a fürdő ajtaján, és egyenesen Demarcusba szaladok, aki szintén szeretne bejutni a fürdőbe.

Haját kócosan mered az égnek, fekete öltözete teljesen tükrözi mostani érzését, s bár hálásan pillant rám, amiért betartottam ígéretemet, hogy a gyász színeibe öltözöm, ahogyan ő is, mégis ott van barna íriszeiben a mérhetetlen fájdalom, amit a legjobb barátja elvesztése miatt érez.

– Bocs! – állok arrébb, hogy ő is el tudjon készülni, és elindulok a szobámba.

– Sophie! – visszafordulok nevem hallatán, s érdeklődve várom, hogy folytassa. – Elviszlek. – Nnem kérdezi, hanem kijelenti, így egy bólintással adom tudtára, hogy megértettem.

Visszarohanok a szobámba, és felkapom a földről a táskámat, amit hanyagul dobok a vállamra, nem törődve azzal, hogy néhány füzetem kihullik belőle, amiket legszívesebben ott hagynék, de muszáj felvennem azokat, ezért kénytelen vagyok leguggolni, és újra berakni a táskámba, hogy immár teljes felszereléssel indulhassak a suliba.

– Indulhatunk? – hallom meg Marcus hangját. Fejem a hang irányába fordítom –, s bár kinézetén nem sok változott, kivéve haját, ami már kevésbé kócos, de nem hiszem, hogy pont azzal volt elfoglalva a nagy egoista, hogy milyen a kinézete –, és meglátom, hogy az ajtónak dőlve figyel engem.

– Persze – eresztek felé egy mosolyt, és felállok, immár normálisan felvéve a táskámat, hogy elkerüljem az előbbi szituációt.

Szorosan a nyomában hagyom el a helységet, s csak egy kitérőt teszünk a konyhába, hogy elrakjuk szendvicsünket, amit anya vagy George készített nekünk, majd a folyosóra kiérve, gyorsan felkapom agyonhasznált fekete tornacsukám, kabátomat csak lekapom a fogasról, és Demarcust követve elhagyom a házat, aminek ajtaját ő zár be.

Csendesen telik az út a suliig, amit a halkan zümmögő motor és a rádió hangja tör meg néha, s hiába szeretnék vele beszélni, nem tudom, hogy milyen témát hozhatnék fel, amihez mindketten hozzá tudunk szólni, és megzavarja a csendet.

– Gondolkoztam az üzeneten – szólal meg Demarcus –, és azt hiszem tudom kik szerepelnek a híváslistán – pillant rám az útról, majd újra a vezetésre koncentrál.

– Kikre gondolsz? – érdeklődöm.

– Dylan, Heather, Bonnie, Bryan, Cassandra, te és én – sorolja a neveket, bár mikor minket említ, kicsit hezitálva ejti ki. – Bár ha a „love” szóra gondolunk, akkor meg csak Dy, Heather, Bry, Cass és te jöhetsz szóba.

– Honnan tudsz arról, hogy Heathernek bejön Jace? – vonom fel a szemöldököm.

– Nem tudok – mondja.

Hoppá! Azt hiszem Heather ki fog nyírni.

– Arról viszont igen, hogy Heather másként néz a pasidra.

– Miért jössz te is ezzel? Miért kell azzal traktálni, hogy Dylan és Heather a hátam mögött összeszűrték a levet? – kérdezem dühösen. – Igen, különtöltöttük a nyarat, de ez nem ok arra, hogy rögtön erre gondoljon mindenki – csattanok fel.

– És ha van bizonyíték? – sejtelmesen teszi fel a kérdést, s mielőtt rákérdezhetnénk, hogy miféle bizonyíték, máris leparkol a suli parkolójában.

Sóhajtva szállok ki mellőle, és ha nem látnám meg Dy közeledő alakját, biztos megkérném Marcust, hogy mutassa meg a képet vagy a videót, ami alátámasztja az állítását. Bár még mindig nem hiszem el neki, annak ellenére sem, hogy sikeresen bedőltem Jace-nek.

Szűzies csókkal köszöntjük egymást, s amint ajkaink elválnak egymástól, Dylan összefűzi ujjait az enyémekkel, s szinte ugyanebben a pillanatban el is engedi kezemet, és derekamnál fogva húz magához, hogy szemembe tudjon nézni.

– Ma bejön pár zsaru, és majd ki akarnak kérdezni minket – suttogja a fülembe –, de hazudnunk kell.

– Miért? – kérdezem döbbenten, bár a másik kérdést, ami szintén foglalkoztat nem teszem fel. Miről?

– Este elolvastam pár dolgot a nyomozással kapcsolatban, mikor apa nem figyelt, és sikerült lefotóznom a híváslistát, amin hét név volt bekarikázva, valamint két alvázszámot is felírtam, ugyanis ketten szorították le Jace-t, de arra már nem volt időm, hogy elvegyem a nyakláncodat.

– A nyakláncomat? – pislogok nagyokat. – Szombaton semmilyen ékszer nem volt rajtam.

– Tudom.

Chapter 8 - What the hell is going on?

Drágáim! Nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, annyira, de annyira imádlak titeket, és a díjakat is nagyon szépen köszönöm ♥ Hihetetlenül hálás vagyok nektek! Mindenki nagy örömére itt is vagyok a folytatással, és rettenetesen sajnálom, hogy idáig nem volt rész, de rengeteget kellett tanulnom az utóbbi időben, sőt a telefonom is meghalt, amin a majdnem kész rész volt, ezért az egészet újra kellett írnom. Hurrá! :P De büszkén jelentem ki, hogy kész van, hoztam a szokásos formámat, szóval jó olvasást! És komizni ér ;)

Ui: Boldog nyuszit! :)

~Mi a franci folyik itt?~

Sophie Tate

Óráknak tűnnek a másodpercek, míg Bonnie újra megszólal kérdésem után, de még így sem értem tisztán, hogy mit mond, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy megtudjam kérdésemre a választ. Bár az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Bo szinte mindig belezokog mondandójába, ahogy túl hangos a háttérzaj sem, hogy meghalljam barátnőm hangját.
– Bo – kezdem viszonylag nyugodtan, holott nagyon ideges vagyok, amit ő nem lát ellenben Dylannel, aki azzal próbál lenyugtatni, hogy szabad kezemet cirógatja. Ám mielőtt folytatnám azt, amibe belekezdtem, Bonnie helyett valaki más szól bele a telefonba. Meglepettségemben majdnem kiejtem kezemből a készüléket, s csak akkor térek észhez a döbbenetből, amikor sokadjára is nevemen szólongat.
– Bonnie-t bízd rám! – mondja Heather, s bár még mindig nem értem, hogy hogyan került oda, amikor Bo csak nemrég szólt nekem, hogy mi történt. – Ezt a mobilod kapcsold ki, és Dylannek is szólj, hogy tegye ugyanezt. Ha bármi van, a másikon hívlak.
– Mi a franc folyik itt, Heather? – kérdezem bosszúsan.
– Később mindent elmagyarázok, de most be kell adnom a zsaruknak, hogy Bo poszttraumatikus sokk alatt áll, ezért nem fog tudni válaszolni a kérdéseikre azzal kapcsolatban, hogy hogyan borult fel Jace kocsija – hadarja egy szuszra. – Várj, van még valami. – jut hirtelen eszébe. – Mondd meg Demarcunek, hogy Il est mort.
– Il est mort? – utánozom borzalmas francia kiejtéssel, mire Dy elengedi a kezemet, és idegesen beletúr a hajába. – Mi folyik itt, Heather? – ismétlem meg a kérdésem.
– Ne most, Sophie! – morogja. – Nálatok egy óra múlva. – Megszakad a vonal.
Ezt nem hiszem! Rám csapta? Képes volt lerakni? Ajánlom, hogy értelmes magyarázattal álljon elő!
– Mit mondott? – kérdezi Dylan, de nem néz rám, hanem az új szobámat veszi jobban szemügyre. Biztosan tud valamit, csak nekem nem akarja elmondani.
– Beadja a zsaruknak, hogy Bo sokkos állapotban van, és ki kell kapcsolnunk a telefonunkat – mondom végül. – Tudod, hogy kire vonatkozik a francia mondat, igaz? – érdeklődöm kicsit félve a válaszától.
– Igen – bólint.
– Mit tudsz Jace felborult kocsijáról? – szegezem barátomnak a kérdést.
– Valaki leszorította az útról.
– Honnan tudod? – faggatom tovább.
Nem válaszol.
– Mondott még valamit? – pillant végre rám, ezzel kikerülve a kérdésemre a választ. Valaki árulja el végre, hogy mi a franc folyik itt!
– Marcus! – rontok ki a szobámból, amint eszembe jut, hogy neki is át kell adnom egy üzenetet. Talán ő is tudja, hogy mi történt, és hajlandó is lesz elmondani nekem.
Az előbb említett srác szobájához indulok, s amennyire csak tudom, sietősen szedem lábamat, és mikor végre odaérek, egy érdekes beszélgetést hallok meg nyitott ajtaján keresztül.
Először csak a hallgatózással próbálkozom, de így sem hallom tisztán, hogy kinek mondja, ezért halkan jobban kitárom az ajtót, és szinte már lopakodva lépem át a küszöböt, s magamban azon imádkozom, hogy ne halljon meg, és elkerüljem a lebukást.
– Nem ez volt a terv! Kibaszottul elcseszted! – járkál idegesen a helységben Demarcus, miközben a telefonjába ordít. – Baszd meg, Jace! – túr mérgében hajába. – Csak hívj vissza, oké? – teszi le a mobilt. – Francba!
Dühös hangjától összerezzenek, és csak fáziskéséssel jut el a tudatomig, hogy közel állok a lebukáshoz. Semmi esélyem és időm sincs, hogy észrevétlenül kiosonjak innen, mielőtt még feltűnne neki jelenlétem, ezért úgy teszek, mintha csak a szobáját jöttem volna csodálni, ami nem a megszokott fiúszoba, a maga zöld falaival. Tekintetem végigfuttatom a bútorokon, amik jóval sötétebbek az enyémnél, és az elrendezésük majdnem ugyanaz, csupán az ágy és az íróasztal van felcserélve. Ám mégis a legszembetűnőbb dolog, hogy rend uralkodik a helységben, hiszen semmilyen széthagyott gatyák, zoknik és egyéb dolgok nincsenek a földön. Falain sincs túl sok kép egy-két poszter kivételével. Velem szembelévő bal sarokban egy fekete dobfelszerelés található, amin a neve áll csupa nagy betűvel. Hát persze, ő a Fatal Calamity dobosa.
Tipikus amerikai filmekbe illő népszerű srác kellő mennyiségű egóval, aki mellesleg hangszeren is játszik. Már csak egy barátnő kell neki, s akár Jace helyét is átveheti, mind a csapatban, mind a suli életében. Hm… Talán pont ezért halt meg Jace. Elege lett Marcusnak, hogy ő csak a másodhegedűs, ezért tett ellene, hogy többé ne legyen így. Nem is csinálta rosszul, mivel a tegnapesti bunyó Jace és Bryan között elég okot ad a rendőröknek, hogy azt feltételezzék Bry volt a tettes. Ezért kell átadnom neki azt a háromszavas mondatot. Várjunk csak! A mort ismerős.
Meghalni! – ugrik be. Szóval angolul azt jelenti, hogy meghalt? Ez nem lehet igaz.
Gyorsan megrázom a fejem, hogy elvessem ezt az eszemet ötletem, miszerint mostohatestvérem képes lett volna megölni legjobb barátját, amikor az is lehet, hogy csak baleset miatt halt meg. De akkor hogy került oda Bo, és Heather honnan tudta? Itt valami nagyon bűzlik.
Tovább nézegetem Marcus „birodalmát”,s megint sikerül kiszúrnom a legfontosabb dolgot, ami Demarcus szobáját a legjobban jellemzi. Tükrök. Tükrök mindenütt. Egy az ágyával szemben, felett és mögött – nem akarom tudni, hogy miért van neki ott is –, az éjjeliszekrényén is található egy, sőt az íróasztalával szemben is, ahogy még szekrényei is azokkal rendelkeznek. Öö… Ezen meg kellett volna lepődnöm? Nem, nem hiszem.
– Soph? – felkapom a fejem becenevemre. Mióta is becéz? – Mit keresel itt?
Most légy okos, Sophie!
– Öö… Csak érdekelt a szobád – füllentem. – Azt hittem sokkal kupisabb, és… – megrázom a fejem. – Nem, pont ennyi tükörre számítottam.
Elneveti magát.
– Sajnálom, hogy egy kis csalódást okoztam, de ez a feltétele, hogy ennyi tükröm legyen – rántja meg a vállát.
– Az ágyad körül nincs kicsit túl sok? – vonom fel a szemöldököm.
– Nem – válaszol sejtelmesen, majd nyelvével benedvesíti ajkait, mintha kiszáradt volna. – Tudod, szeretem nézni magam benne, mikor… – elharapja a mondat végét, de nem kell befejeznie, mert így is tudom, hogy mire gondolt. – Meg reggel az ágyból csodálhatom magamat, ha meg felülök, akkor előröl és hátulról is láthatom milyen felségesen nézek ki.
Khm… Ego.
– Ez fantasztikus! Hogy nekem miért nincs? – kérdezem ironikusan.
– Gondoltam, hogy kapsz tükröt, de nem érdemled meg.
Nem érdemlem meg? Mi van?
– Egy valamit nem értek. Miért nem vagy koszos? – kíváncsiskodik.
– Ha arra a trutyira gondolsz, aminek a nyakamba kellett volna esnie, mikor befeküdtem az ágyamba, akkor rossz hírem van. – mosolyodom el sunyin. – Korábban kell felkelned, ha meg akarsz szívatni.
– Most hol van? – forgolódik. – A szekrényem felett vagy az ajtónál?
– Jobb helyet találtam neki – kacsintok. És három, kettő, egy…
George ordítása zeneként hat fülemnek, főleg, mikor Marcus nevét kiáltja, főleg, hogy ez azt jelenti, hogy bejött az ötletem.
Igen, anyáék fürdőjében helyeztem el Marcus „ajándékát”, s hogy a szüleink biztosak legyenek róla ki a tettes, elrejtettem a vödörben valamit, ami „drága testvérem” tulajdona. Szívesen.
Marcus apja paprikavörös fejjel ront be a szobába, miközben hajában giliszták vannak, s valami undorító folyadék csepeg le róla. Huh! Még szerencse, hogy nem én kaptam.
– Marcus! – sziszegi fogai közt. – Elfogadom, ha nem szereted Angie-t, de azt már nem tűröm el, hogy ilyen pitiáner csínyekkel elüldözd őt. Vegyél példát Sophie-ról! – mutat rám. – Megtehetné, hogy elkerget, ahogy eddig csinálta, de mégsem teszi meg.
Demarcus jóvoltából csak szúrós pillantást kapok, miközben édesapja leszidja csínyéért.
– Megszoksz, vagy megszöksz – tátogom neki, és igyekszem visszatartani mosolyomat. Kettő – null nekem.
– Sophie! – hallom meg anya fojtott hangját, mintha sírna. Azonnal kimegyek Marcus szobájából, s a keresésére indulok. Szerencsémre, már a folyosón belebotlok, viszont a gyanúm tényleg beigazolódott: sír.

***

Dylan szorosan tart derekamnál fogva, miközben én minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak karja fogságából. Lábammal a levegőben rugdosódom, kezemmel az övét csapkodom, fejem hevesen rázom, és csak annyit lehet tőlem hallani, hogy „nem”. Bár néha még az „Eressz el, Dylan!” is elhagyja ajkaimat, de többségében csak az az egy szó.

– Nyugodj le, Sophie! Kérlek! – hangja lágy tele aggódással és szeretettel. Bármennyire is szeretnék eleget tenni kérésének. Nem megy. Tovább erőlködöm, hátha előbb ő feladja a küzdelmet, de csalódnom kell, mert eddig gyengének nevezhető ölelése erősebbé válik. Keményebben kapálódzom lábaimmal, s ujjaim is elfehéredtek már az erőtől, amivel megpróbálom magamról lefejteni Dy izmos karjait. Szinte már egy pszichopata őrültre hasonlítok – viselkedésem és csapzott hajam miatt, de a szétbőgött fejem már csak mellékes tényező ezek mellett –, aki meg akar szökni egy pszichiátriáról, de mégsem tud, mert valaki megakadályozza. Az én esetemben Dylan az a valaki.

Pár perc eltelte után fáradni kezdek, míg Dylan továbbra is hősiesen tart fogva. Látszik, hogy kettőnk közül ő az edzettebb a foci miatt, míg én kissé elpuhultam, főleg miután abba kellett hagynom a röplabdát egy sérülés miatt.

Feladom a harcot, mert már nincs erőm, és értelmét sem látom, hogy tovább erőlködjek, mivel ha a srácon múlik, akkor sosem jutok be abba a kórterembe, ahol szerettem fekszik eszméletlenül.

Lenyugszom, lábam újra a talajra helyezem, és nem csapkodom, vagy próbálom meg lefeszíteni magamról Dylan karjait.

– Megfelelsz egy tesiórának, Törpillám. – enged el végre Dy, s köröz egyet előbb a jobb, majd a bal vállával. – Az edzőnek ajánlani fogom, hogy hisztis lányokat fogjunk le edzésként.

Tornádó gyorsaságával pördülök meg tengelyem körül, s amint szembekerülök barátommal, azonnal megajándékozom szúrós tekintetemmel. Hisztis lány a segge! És különben is! Ne fogdosson semmilyen más csajt „edzés” címszó alatt.

– Örülök, hogy ilyen viccesnek találod. Kíváncsi vagyok, hogy is ilyen nevetségesnek találnád-e, ha Bo téged hívott volna fel azzal, hogy meghaltam a karjai közt, aztán meg a nővéred szólna, hogy apukád kórházba került, mert vezetés közben elvesztette az eszméletét – akadok ki Dylanre. Nem szándékosan, csak az idegeim már pattanásig feszültek, és ő volt az egyetlen, akire rázúdíthattam mindezt. Bár nem a legszebb példákat hoztam fel neki. – Ne haragudj! De annyira ideges vagyok! Először te, aztán Bonnie, utána meg apa… Ez nem az én napom – túrok idegesen hajamba, ezzel szétszedve a gyenge lófarokban lévő hajamat, amibe indulás előtt fogtam fel.

– Semmi baj, Törpillám – mondja kedvesen, mintha az előbbi kirohanásomat nem is hallotta volna meg. – Na, gyere ide! – tárja ki karjait, amibe azonnal belesétálok. Fejem egyből mellkasába fúrom, és kezének mozgásából megérzem, hogy keze összekulcsolódott hátamon. Megnyugszom kicsit, amihez Dy viszonylag egyenletes szívverése is hozzájárul, de érzem, hogy egyre gyorsabban kezd el verni.

– Hevesen ver a szíved – motyogom mellkasába. Bár most nem látom az arcát, biztosra veszem, hogy ajkai felfelé görbültek kijelentésemtől.

– Mindig így dobog, ha velem vagy – mondja, s ettől nekem is mosolyognom kell. Örülök, hogy olyan hatással vagyok rá, mint ő rám. Tudom, hogy a pasik is éreznek, nem vagyok hülye. De nincs annál jobb érzés, mikor hallod, és látod, hogy szerelmed, hogy reagál egy érintésedre vagy egy szavadra. És pont Dylan lenne a kivétel ez alól? Dehogy! Inkább Jace. Fogadni mernék, hogy egy kóbor kutya sem tudna olyan érzéseket kiváltani belőle, mint bárki másból.

– Dylan? – hümmögéssel válaszol. – Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy.

Dylan fejem búbjára puszit lehel, és néhány percre minden társalgás megszűnik köztünk, csak a nyomasztó csend létezik, amit az éppen arra járó orvosok vagy hozzátartozóikhoz igyekvő emberek zavarnak meg alkalomadtán.

Gondolataim visszaterelődnek apára, akinek állapotáról nem sokat tudok, csak Los Angelesbe érkezésének okát, amit utólag sikerült kisajtolnom anyából. Igazából meglepetésnek szánta nekem, hogy alig hazatértem után meglátogat, valamint egy jó hírt akart elmondani nekem, illetve anyának is. Egy tippem azért van, hogy mi lehet az, amit közölni szeretett volna, de annak sajnos nem látom nagy esélyét, azonban mégis örülnék neki, ha az lenne, amire gondolok. S hogy mi az? Ann terhes. Szerintem majdnem olyan boldog lennék, mint apáék, ha tényleg gyereket várna imádnivaló felesége. Rájuk fér a boldogság, főleg Ann-re, mivel kis eséllyel eshet teherbe, és volt férje pont ezért hagyta el, mert nem lehetett gyerekük, és a gyerekvállalás minden más módját elvetette. Sőt egy papírra írta le Ann-nek, hogy elköltözik, és beadta a válókeresetet. Szemét egy alak!

– Min gondolkodsz? – hallom meg Dylan mély hangját, amit úgy szerettek hallgatni, főleg reggel, mikor kicsit dörmögősebb.

– Mi az a jó hír, amit apa mondani akart, s hogy milyen egy szemétláda volt Ann ex-férje – válaszolom, majd ismét más felé terelem gondolataimat, mégpedig akarva vagy akaratlanul is, de a balesethez térnek vissza, főleg a miértekre. Azonban mégsem értem az összefüggést. Bo karjaiban halt meg Jace, Dylan valahonnan tudta, ahogy Heather is, különben nem lett volna ott a helyszínen, hogy kimentse Bonnie-t, s ha minden igaz, Demarcus is sejtheti a dolgot, főleg az „Il est mort” miatt. Annyira zavaros. Vajon valamelyikük tette?

Hirtelen kivágódik az egyik kórterem ajtaja, ezzel kirántva elmélkedésemből. A hang irányába kapom a fejem, és meglátom anya kissé gondterhelt arcát.

Megfordulok Dy karjai közt, s mielőtt megkérhetném őt, hogy engedjen el, addigra anya már hozzánk is lép, és orvosi nyelven magyarázni kezdi, hogy pontosan apának mi is a baja. Hiába hallottam már azokat a szavakat, mégse jutnak el a tudatomig, hogy mit jelentenek, mintha kínaiul beszélne hozzám.

Anya észreveszi, hogy egy mukkot sem értettem meg az előbbiekből, ezért egyből átvált emberi nyelvre, s úgy mondja el nekünk, hogy mi a diagnózis.

– Marco nemrég tért magához, de valószínűleg agyvérzése volt vezetés közben, ezért vesztette el az eszméletét, és szaladt neki a szalagkorlátnak. Az ütközéskor a fejét beverte a kormányba, ami miatt kisebb agyrázkódása is lehet.

Megviseli az egész, látszik rajta, s ez főleg akkor tűnt fel, mikor kiejtette apa nevét. Még mindig szereti, s ha már nem is azzal a nagy szerelemmel, mint annak idején, de még mindig ott van a szívében.

Tudom, hogy anya nem így képzelte el a vasárnapját, főleg, hogy szabadnapos lett volna, de gondolom volt férje mellett szeretne, mint orvos, mint barát.

– Bemehetek hozzá? – érdeklődöm.

– Igen, de ne maradj sokáig, mert pihennie kell, és nemsokára elvégeznek rajta néhány vizsgálatot is – mondja. – Valamint arra szeretnélek kérni, hogy ne virrassz az ágyánál, ne maradj bent miután lejárt a látogatási idő, ne szökj be hozzá az éjszaka közepén, és még sorolhatnám, hogy mit ne csinálj.

És ezt mind a múltkori esett miatt.

– Anya, hisz ismersz!

– Tudom, pont ezért mondtam.

Kösz, Én is szeretlek!

– Jó, legyen! Amiket felsoroltam nem teszem meg – egyezem bele, pedig legszívesebben egész este apa mellett maradnék.

– Köszönöm! – mosolyodik el halványan, azonban nem sokáig marad szája felfelé görbülve, mert egy köpenyes orvos igyekszik felénk. Jobban szemügyre veszem a férfit, és meg kell, hogy állapítsam igen jól néz ki. Szőkésbarna haja van kék szemmel, magas, szálkás testalkattal rendelkezik, és elég fiatal egy orvoshoz képest. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nemrég szerezhette meg az orvosi diplomáját. Minden orvostanhallgató ilyen helyes?

Anya szinte azonnal elköszön tőlünk, és megkérdezi az orvost, aki ruhájának színéből ítélve inkább betegápoló, hogy mi ilyen sürgős. Sajnos nem hallom tisztán, hogy mit válaszol rá a férfi, de annyit sikerül kivennem suttogásukból, hogy egy tizenéves srácról van szó, aki súlyos balesetet szenvedett, és most élet halál közt van.

Dylant magam mögött hagyva lépek be apához, aki éppen telefonál. Még szerencse, hogy Dr. Tate nem látja, különben telefonmentességet kapna itt tartózkodása idejére.

– Ciao tesora! (Szia kicsim!) – köszönt olaszul.

– Ciao papa! (Szia apa!) – ülök le az ágya mellett lévő székre.

***

– A rendőrség nem tud semmit – huppan le mellém Heather, miután Bonnie-t betámogatta a szobámba, és sikeresen leültette Dy mellé. – Nem sokon múlott, hogy bármilyen információt is kicsikarjanak Bonnie-ból, de pont időben érkeztem – mosolyodik el büszkén.

– Mennyit tudnak? – érdeklődik Dylan, hátha kap egy kis plusz információt.

– Mr. Faszkalap nem volt túl segítőkész, ezért semmi újjal nem szolgálhatok – válaszol, és zsebében kotorászva előhúzza az öngyújtóját.

– Kik helyszíneltek? – faggatózik tovább a srác, miközben feláll, és az ablakhoz sétál. Elgondolkozva néz ki rajta, s ha most bárki így látna minket, akkor azt hinné, hogy valami bűnszövetkezet tagjai vagyunk, akik éppen egy gyilkosságot igyekeznek eltussolni, vagy éppen kitervelni.

– Kurt Greenmark és…

– Apámé az ügy. – jelenti ki határozottan barátom, és felénk fordul.

Rosszat sejtek.

– Ez azért jó nekünk, mert…? – vonja fel a szemöldökét Bonnie.

– Mert meg tudjuk hamisítani vagy éppen eltüntetni a bizonyítékokat – mondja ki habozás nélkül. Ám ahogy ezeket a szavakat kiejti Dy, az ajtóm kinyílik, és Marcus lép be rajta. Ijedten kapjuk a fejünket felé, s magunkban egy gyors Miatyánkat elmotyogunk.

– Tényleg meghalt? – érdeklődik az imént megjelent illető, s hangszínén hallatszik, hogy nem áll messze, hogy elsírja magát.

– Bo karjaiban. – feleli Heather szinte azonnal.

– Beavatnátok végre, hogy mi folyik itt? – csattanok fel. – Heather, te honnan tudtad, hogy hova kell menned? Dylan, Marcus, – fordulok előbb egyikhez, majd másikhoz – ti is benne voltatok?

Nem válaszolnak, mégis egy vékonynak mondható hang megtöri a csendet, ami kérdésem után keletkezett.

– Bella – érdeklődve fordulok Bo felé, ahogy a többiek is, hogy mit akar ezzel a névvel mondani. – Az egyik rendőr azt kérdezte, hogy ismerek-e Bella nevű lányt, aki kapcsolatban áll Jace-szel.

Egy emberként emeljük tekintetünket Bonnie-ról Demarcusra, aki eleinte meglepetten pislog, majd pár perc gondolkozási időt kér.

Míg ő Bella kilétén töri a fejét, addig én lemászom az ágyamról, és az éjjeliszekrényemhez megyek, melynek kinyitom ajtaját, s kiveszem a titkos mobilomat, amit csak akkor használok, amikor apánál vagyok Olaszországban.

Bekapcsolom, s türelmetlenül várom, hogy végre felhozza, hogy beüthetem a pin kódomat. Amint minden adatot betölt, kettőt csipog, ami felkelti érdeklődésem, és tekintetem egyből a kijelzőre szegezem. Egy nem fogadott hívás és egy üzenet ugyanattól a feladótól. Nem, nem lehet ő! Vagy mégis? Félve nyitom meg az üzenetet, és rá kell, hogy jöjjek, kétségkívül, csak ő küldhette az üzenetet, de egy valamit továbbra sem értek. Miért pont nekem. S mit jelentenek azok a nagy betűk az üzenetben?

– Tudom, hogy ki Bella – olaszosan ejtem ki az utolsó szót, amire már Dy is felkapja a fejét.

– Mondd, hogy nem Te vagy, Törpilla! – mondja kissé idegesen Dylan.

– Akkor ezt hallgasd: az utolsó hét hívott személy között van a gyilkosom – olvasom fel az üzenetet. – Ja, és az o, e, v, l betűket naggyal írta.

– Ez mit jelent azon kívül, hogy Jace-t valaki szándékosan leszorította az útról? – gondolkozik hangosan Dy.

– Love – suttogja Demarcus.

– Szerelem? – vonja fel a szemöldökét Bo.

– Sarah! – jelenti ki határozottan Heather.

– Neki mi köze lenne ehhez? – teszem fel ezúttal Én a kérdést.

Nem! Itt többről van szó. Többről kell, hogy legyen, különben nem nekem küldte volna el, s nem a titkos számra, ami gyakorlatilag lenyomozhatatlan. Hacsak nem azt hitte, hogy egyből rájövök, hogy ki akarta a halálát.

Várjunk csak! Halál, szerelem. A francba! Hogy nem jutott eddig eszembe? Ez szerelmi gyilkosság.